Zabot együnk, rozsomák? A magyar újrafordításokról

Fotó: RIA Novosti / Kucherov

-

A napokban jelent meg Rozsban a fogó címmel Salinger Zabhegyezőjének újrafordítása, Barna Imre munkája. Mind egy klasszikus újrafordításának ténye, mind a mára a tömegkultúránk és az alapműveltség részét képező magyar szöveg új verziója nagy vitákat kavart. Mielőtt azonban egy másik cikkben megválaszolnánk a kérdést, azaz hogy jó-e a Zabhegyező új verziója, átfutjuk a magyar műfordítások ellentmondásos és szórakoztató történetét.


Mi, a görög-római és a zsidó-keresztény mitológia örökösei, úgy érezzük, hogy a fizikából ismert ősrobbanáson kívül megtörtént a Big Bang a szellem világában is. Mi sem természetesebb, hogy mítosz szól erről, mégpedig Mózes első könyvének 11-ik fejezetében. Az Isten birodalmát fenyegető, eget ostromló torony építése közben felhorgad az Úr haragja:


És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost. Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére.

Ezzel megszületett a tolmács mint foglalkozás, és persze a fordítás műfaja is. Az ugyancsak természetes, hogy a szöveget fordításban idézem, mégpedig Károli Gáspár 1590-ben megjelent átültetésében, melyet aztán mind a mai napig sok újrafordítás, cizellálás, finomítás, pontosítás, átdolgozás, átigazítás, kiegészítés, stb. követett. Vagyis azt érzékeljük, hogy egy fordítás, legyen bármilyen tökéletes vagy véglegesnek tartott, már szinte a megszületése pillanatában újrafordításra szorul. Sarkítva: minden fordítás már eleve újrafordítás. A világ újraértelmezése.


A Vizsolyi Biblia


Az olvasó vagy a fordító az első?

A fordítások olykor sorsfordító szerepet játszanak egy nép/nemzet kultúrájában. A legkézenfekvőbb példa Martin Luther esete, akinek 1522 és 1534 között megjelent Biblia-fordítása megalapítója lett a modern német irodalmi nyelvnek. Ha ezt észbe vesszük, azt sem tarthatjuk véletlennek, hogy a világirodalom egyik legfontosabb, történetesen német nyelvű műve éppen egy bibliai passzus fordítási problémájával kezdődik: Faust János evangéliumának kezdőszavait kísérli meg lefordítani, pontosabban újraértelmezni Luther fordítását. És mi sem természetesebb, hogy Goethe főművét Márton László vadonatúj fordításában mutatják be a napokban a Katona József Színházban. És sorsfordító lehet egy fordítás egyetlen ember és mű életében is. Kertész Imre Sorstalanság című könyve 1990-ben jelent meg először németül (címe: Mensch ohne Schicksal), de észrevétlen maradt. De az 1996-os újrafordítás, ezúttal már a Roman eines Schicksallosen címmel Nobel-díjat hozott írójának.

Újrafordítani műveket leginkább akkor szoktak, amikor úgy érzik, hogy a mű korábbi, addig bevettnek számító fordítása jóvátehetetlenül elavult, képtelen betölteni alapvető szerepét, azaz a közvetítést, és ezen már semmiféle reparálás nem segíthet. Vagyis elodázhatatlanná vált a mű teljes újrafordítása. Ezt olvasóbarát gesztusnak nevezhetnénk.

A második eset, amikor a régi fordítás alapjaiban nem avult el, de annyi tárgyi tévedést, értelmezési hibát tartalmaz, hogy ha nem is elkerülhetetlen, de kívánatos az új verzió. Ez a filológia követelménye lenne.

A harmadik eset, amikor nincs igazán megfogható oka az újrafordításnak, de az irodalmi világ, és persze a fordítók (ez esetben többnyire költők) úgy érzik, nem árt, sőt üdvös, ha alternatív, tulajdonképpen egyenértékű verziók léteznek egymás mellett.



Előfordul még, ritka esetben, hogy egy olyan jelentős alkotó lép színre az adott irodalmi világban, akinek fordításai voltaképpen saját életműve részét alkotják, így az átültetéseket a közönség (és maga szerző is) bizonyos mértékig nem fordításoknak, hanem az ő bibliográfiájába tartozó, önálló alkotásoknak tekinti. Karinthy Micimackó fordítása lehet a klasszikus eset, melynek semmi köze az eredetihez, de ez senkit nem zavar, hiszen a könyv immár a magyar irodalom és köznyelv része.

Ez utóbbi két eset egyértelműen a művészek, nem pedig az olvasók világában jelentkezik, noha mindenekelőtt utóbbiak élvezik a termékeket.


Superman és Zarathustra, avagy a fordítás mint értelmezés

Persze ezek az esetek egy másikféle osztályozáshoz kapcsolódnak szorosan; ama kérdéshez, hogy milyen típusú műveket szoktak a leggyakrabban újrafordítani.

A három irodalmi műnemen kívül egyértelműen a filozófiai művek köthetők még ide. Ilyenkor természetesen az értelmezés lép előtérbe, erősítve azt az elméleti megfontolást, hogy a fordítás általában véve nem más, mint egyfajta értelmezés, interpretáció. Nálunk Kant Kritik der reinen Vernunft („A tiszta ész kritikája”) című alapműve lehet jó példa. Az első magyar verzió, Alexander Bernát és Bánóczi László 1891-es, már megjelenésekor is kissé elavultnak számító munkája után csak 1996-ban jelent meg Kis János immár korszerű, egy évszázad roppant mennyiségű és minőségű Kant-szakirodalmára támaszkodó új fordítása.

Ugyanakkor vannak bölcseleti művek, melyeknek mindmáig hiányzik az új szellemű átültetése. Elég Hegel műveit említeni, melyeknek Szemere Samu-féle magyarítása bár eléggé pontos és szakszerű, de nyelvileg rettentően ósdi. És akadnak olyan filozófiai alkotások is, melyeknek fordítása bár egészen friss, viszont semmivel sem jobb, mintha száz éve készült volna. Paradigmatikus eset Arthur Schopenhauer Die Welt als Wille und Vorstellung („A világ mint akarat és képzet”) című alapvetése Tandori Dezső és Tandori Ágnes (félre)fordításában.


Friedrich Nietzsche


Léteznek persze a lefordíthatatlan kategóriájába eső filozófiai művek: Martin Heidegger vagy Ludwig Wittgenstein esetét mindenki ismeri; de ide tartozik talán Nietzsche is, legkivált az Also sprach Zarathustra, amelynek már címét („Így szólott Zarathustra”, „Im-ígyen szóla Zarathustra”) és egyik fő fogalmát (Übermensch) sem sikerült mindmáig megnyugtatóan átültetnünk. (Igaz, nem sokkal jobb a helyzet angolul sem: itt előfordult az a mulatságos eset, hogy a régebbi Overman verziót a Superman megoldással pótolták, a film- és képregényrajongó gyermekek legnagyobb örömére.)

Általában is elmondható, hogy noha Nietzsche művei az utóbbi két évtizedben tömegesen jelennek meg magyarul, de teljesen kaotikusan, a legtarkább kiadói és fordítói elvek alapján, és persze egészen eltérő színvonalon, mely a remektől a gyalázatosig terjed. Nietzsche életműve sajnos a fordítás és könyvkiadás magyar kalózainak legszélesebb tengere lett.


Fordító költők és egynyári slágerek

Irodalmi térre fordulva, elsőként meg kell húznunk a határokat a műfajok között.

Nyilvánvaló, hogy a versek sokféle fordítása a leggyakoribb, már pusztán a kurta terjedelem miatt is. Rainer Maria Rilke Herbsstag („Őszi nap”) című költeménye alig 12 sor, ám a magyar verziók száma szinte beláthatatlan (egyes források szerint eddig 26). Ugyanez áll Paul Verlaine Chanson d’automne („Őszi sanzon”) című versére, vagy Goethe Wanderers Nachtlied („A vándor éji dala”) című pár soros költeményére: alig akad olyan valamirevaló magyar költő, aki ne kísérelte volna meg lefordítani. És még az olyan hosszú és hihetetlenül bonyolult verseknek is sok fordítója akadt, mint Rilke ciklusa, a Duinói elégiák (egyik kiváló átültetője a manapság más tevékenységéről elhíresült Tellér Gyula), vagy T. S. Eliot egyik legfontosabb műve, a The Waste Land, amelynél már a címben („Puszta ország”, „Átokföldje”) sem született (nem is születhetett) kiegyezés.


műfordítás, Puskin, Anyegin kézirat

Egy eredeti Puskin-kézirat


De különös módon nagy terjedelmű és rendkívül bonyolult költői művek is kihívták a magyar költők munkakedvét. Tökéletes példa Puskintól az Anyegin, amelynek mindjárt három, tulajdonképpen egyformán nagyszerű fordításával rendelkezünk (Bérczy Károly: 1866; Áprily Lajos: 1953; Galgóczy Árpád: 1992). A legújabb eset pedig Nádasdy Ádám Isteni színjáték-fordítása, amely Szász Károly (1885-1899) és Babits Mihály (1913-1922) teljes, valamint Weöres Sándor részleges (1966: az első 5 ének) fordítása után egészen más elvek alapján készül, mint a korábbiak. Egy interjúban ezt így magyarázta Nádasdy: „Tehát, hogy ami Danténál egy sor, azt lehetőleg és kilencven százalékban én is egy sorban fordítom, és ami három, azt háromban, és így tovább. Ilyen értelemben mondhatom azt, hogy ez egy verses fordítás. De a rímelést elhagytam, nekem tehát olyan kompromisszumokat nem kell hozni, mint amilyeneket némely elődöm, például Weöres vagy Babits vagy Szász hozott a rímelés miatt.” Nagyjából ebbe a körbe tartozik Csehy Zoltánnak a minap megjelent kötete is, melyben próza helyett hexameterekben fordította újra Petronius Satyricon című ókori regényét.

Drámai művek újrafordítása erősen bevett gyakorlat lett az elmúlt évtizedekben, mindenekelőtt természetesen az úgynevezett rendezői színház előretörése miatt. Ez parasztosan szólva annyit jelent, hogy a rendező önkénye dönt mindenről, jelmezről, díszletről, zenéről, és persze a szövegről is, melyről általában elmondható, hogy „nyomokban tartalmaz valamit” az eredetiből. Így lett új Hamlet Eörsi István és Nádasy Ádám, új Mizantrop és Tartuffe Petri György fordításában. És még sorolhatnánk.

Ezek többnyire egynyári életidejű munkák, jön egy új premier és elfújja őket a színpadról, mint a szél. Bár olykor megmaradnak, könyvekbe zárva, egy adott költői életmű furcsaságaként.


Nyilván tévedett, de szándéka nemes volt

A leggyakoribb természetesen a prózai művek, legkivált a regények újrafordítása.

A prózai alkotások fordításának és újrafordításának nagyon komoly a hagyománya nálunk, mindenekelőtt abból eredően, hogy a magyar prózanyelv igencsak elmaradottnak számított még abban az időszakban is, amikor költőink már klasszikusnak számító szövegeket állítottak elő. Berzsenyi, Csokonai, Arany és Petőfi verseihez képest Jósika Miklós vagy Fáy András regényei voltaképpen nem egyebek egy nyelvi állapot becses, ámde olvashatatlan dokumentumainál.


műfordítás, Puskin, Anyegin kézirat, Kazinczy Ferenc

Kazinczy Ferenc


A jeles román esszéista, Emil Cioran gondolata, miszerint egy irodalom nagykorúságát mindig a próza biztosítja, a magyar irodalomra rendkívül érvényes. Kazinczy egyenesen azt tartotta, hogy eredeti műveket írni értelmetlen és szükségtelen mindaddig, amíg a magyar nyelv nem rendelkezik a megfelelő eszköztárral originális alkotások teremtésére. Ezt szerinte a fordítás állandó gyakorlásával lehet a legcélszerűbben elérni: „A mi főcélnak látszhatnék, hogy a csudált műveket lefordítván, magunkévá tegyük, az cél ugyan, de csak másodrendű; a főcél az, hogy a dolgozás alatt nyelvünk bővüljön, símuljon, szépüljön.” És a végkövetkeztetés, nagyon kemény megfogalmazásban: „A’ hol még nem virágzik a’ Mesterség, ott gipsz öntvény kell; láttuk, mire mentek azok, a’ kik Originálokat adának. Én mind Virágot, mind Berzsenyit tisztelem, … de eggyetlen eggy darabjok sincs, a’ mit szeretnék ha én írtam volna.”

Nyilván tévedett, de szándéka nemes volt.


Az újrafordítás a változatos étrend része

Úgy tűnik, a legtöbbet (újra)fordított regény Gustave Flaubert 1856-os csodája, a Madame Bovary, noha az első verzióra, Ambrus Zoltán munkájára egészen 1904-ig kellett várnunk. De aztán még öt követte: Gyergyai Albert, Hajó Sándor, Benamy Sándor, Szijgyártó László után utoljára Pór Judit fordította le 1993-ban. Ennek ellenére aligha valószínű, hogy Gyergyai félig klasszikusnak nevezhető, 1958-as átültetését leváltja bármelyik is. Ha már Gyergyainál tartunk, fontos megemlíteni, hogy az ő, számtalan kiadást megélt Közöny-fordítása is erős portalanításra szorul, hiszen már Albert Camus regényének címét is eléggé félrevezetően adta vissza, lévén, hogy a L’étranger annyit tesz: „Az idegen”. Ádám Péter és Kiss Kornélia most végre újrafordítja a regényt, mely februártól folytatásokban jelenik meg a Nagyvilág folyóiratban.

Az utóbbi években a legnagyobb szenzációt James Joyce Ulysses című, nagyjából lefordíthatatlannak tartott regényének új kiadása jelentette. Gáspár Endre kissé kezdetleges, de azért a legkevésbé sem értéktelen 1947-es és Szentkuthy Miklós 1974-es, illetve (Bartos Tibor által jelentősen átdolgozott) 1986-os átültetése után egy egész anglista konzílium (Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) vállalkozott a nagy műtétre. Bár akadtak olyan hangok, hogy „végre érteni fogjuk az Ulyssest”, ez inkább a felületes locsogás kategóriájába eső vélekedés, hiszen ha eddig nem értettük, most sem fogjuk, és erről a legkevésbé Gáspár vagy Szentkuthy tehet. Ráadásul kérdés, hogy egy írói kvalitásokkal nem feltétlenül rendelkező filológiai munkaközösség hogyan pótolhatja (vagy válthatja le) egyetlen ember nyelvi zsenialitását, teremtőerejét, legyenek mégoly önkényesek vagy egyenesen tévesek Szentkuthy bizonyos megoldásai.

Ezt persze a kutatók sem gondolták komolyan, így munkájuk nem elsősorban szuverén műfordításnak, mint inkább a Joyce művéhez készült, lenyűgözően alapos, hatalmas lábjegyzetsorozatnak tekinthető.

Igen, a filológia hasznos, de nem mindig jó tanácsadó. Ezt a következtetést az 1970-es években már Vas István is levonta, amikor könyörtelenül bírálta az egyébként általa is mélyen tisztelt Devecseri Gábor és társai új Horatius-kiadását, amelyben a spontán ihlet helyett inkább a „filológusok rémuralmát” véli felfedezni.

Talán ez lenne a helyes középút: „mindent” tudni egy szöveg létrejöttéről, kulturális hátteréről, nyelvi regisztereiről, utalásainak bonyolult szövetéről, de aztán a tudat alá rejteni mindezt, és friss szemmel, bár a titkos tudás birtokában teremteni újjá egy műalkotást a célnyelven. Ideáltipikus helyzet, nem kérdés. De az új fordítások mindig ezt célozzák meg, olykor sikeresen, máskor sikertelenül. Aláírjuk, hogy ezentúl zab helyett rozst kapunk, de azt is érzékeljük, hogy ez nem „az eszik, nem eszik, nem kap mást” kínos kényszere, hanem a változatos étrend lehetősége. Az újrafordítás műfaja a szabadság mámorító ábrándjával látja el az olvasót, és természetesen magát az újrafordítót is.

És ez így van jól.


A Zabhegyező újrafordításáról itt olvashat külön.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!