Wes Craven nélkül sokkal szürkébbek lesznek a rémálmaink

Forrás: New Line Cinema

-

Vasárnap, 76 éves korában meghalt Wes Craven, a kortárs horrorfilm megkerülhetetlen alakja. Cravennek három alkalommal is fontos szerepe volt a műfaj megújításában – nem ő csinált forradalmat, de idejekorán lovagolta meg a trendeket. Mire kell emlékeznünk a filmjeiből, és hol érhető tetten a hatása?


A horrorfilmrendezőket általában aszerint ítéli meg az utókor, hogy mennyire ijesztőek a filmjeik. Ebből a szempontból Craven is maradandót alkotott: biztosan mindenki emlékszik például a Rémálom az Elm utcában első gyilkosságára, amelyben az alvó Tina Freddy Kruegerrel álmodik, a lány barátja pedig kénytelen végignézni, ahogy Tina kétségbeesve dobálja magát az ágyon, majd három mély vágás hasítja fel a mellkasát, és egy láthatatlan erő a plafonra szegezi őt. A jelenet egyértelműen utal a tíz évvel korábbi Ördögűzőre, miközben a saját jogán is félelmetes.



Pontosan ez volt Craven módszere: a horror klasszikusait vagy épp teljesen ismeretlen gyöngyszemeit megidézve, azok eredményeit reciklálva és csúcsra járatva aratta legnagyobb sikereit. Nincs ebben semmi rossz: a tömegfilmben nemigen lehet rámondani bárkire, hogy elsőként csinált volna meg valamit. Craven viszont három esetben is tökéletesen ráérzett, mire van szüksége a tiniközönségnek, és a horror olyan alapfilmjeit forgatta le, amelyeket évtizedekkel később is előszeretettel nyúlnak le az utódok. Igen, a Fűrész-sorozat sem létezne nélküle.



„Mi lehet a legdurvább szexuális bűncselekmény?”

Ezt kérdezi haverjaitól Az utolsó ház balra főgonosza, egy nihilista, nemtörődöm férfi, aki eleinte nem is barátságtalan – talán emiatt bíznak meg benne a főszereplő lányok. Nagyon rosszul teszik.

Az 1972-ben bemutatott film még nem volt fősodorbeli produkció, az alacsony költségvetésű, főleg a szex és az erőszak bemutatására szakosodó exploitation mozik közé tartozott. Éveken át ezzel a filmmel példálóztak a kritikusok, ha a horror legaljáról, a fokozhatatlan aljasságokról értekeztek. Pedig a legdurvább részeket Craven és producere, Sean Cunningham – később a Péntek 13 rendezője – végül kivágták a filmből. Így nem láthattuk az egyik megcsonkított és megölt lány hullájával közösülő gyilkost, és a nyitójelenetben sem maszturbál a hősnő a zuhany alatt. A pornóba hajló jeleneteket Cravenék jó érzékkel elvetették, mert tudták, hogy akkor soha nem tudnának kitörni az exploitation-gettóból.


Az utolsó ház balra plakátja


Az utolsó ház balra azonban így is minden idők egyik legkegyetlenebb, legborzalmasabb szemétsége, az a fajta film, amelyet szörnyű nézni, de közben egyértelmű, hogy úttörő és fontos mű. Arról szól, hogy egy drogdílergaleri tagjai megalázzák, megverik, megerőszakolják és megölik a két főszereplő lányt, aztán az egyik lány szülei véres bosszút állnak a bandán.


Az utolsó ház balra (1972)


Azért ismeri más is a filmet a horrorrajongókon kívül, mert Craven ügyesen becsatlakozott a hetvenes évek társadalmi problémák iránt érzékeny műfajfilmjeinek áramába, és arról beszélt, hogy Az utolsó ház balra a vietnami háború okozta ürességérzetről és értékvesztésről szól, ráadásul Ingmar Bergman Szűzforrásából is sokat merít, tehát eleve egy komoly művészfilmhez mérhető. Persze, ennek a filmnek vagy a két évvel később bemutatott A texasi láncfűrészes mészárlásnak is van köze Vietnamhoz, de valójában az értelmetlen, vak, buta erőszak történeteiről van szó, amelyekben semmissé válik az emberi lélek fogalma, és csak téphető, roncsolható testek maradnak.



A hetvenes évek második felére szaporodtak el a nemi erőszakért járó jogos bosszúról szóló rape-revenge filmek, köztük olyan, Az utolsó ház balrához hasonlóan szinte nézhetetlen remekművekkel, mint a Köpök a sírodra (1978). A kínzások realisztikus bemutatásával Craven a kétezres évek „torture porn”-szériái, a Fűrész- és a Motel-filmek előtt is kitaposta az utat. Michael Haneke pedig soha nem vallaná be, hogy a Furcsa játék taszító, gyilkos suhancait Az utolsó ház balra baráti társasága ihlette, de a két film kiváltotta nézői élmény, a bőr alá bekúszó, rossz közérzettel keveredő rettegés is hasonló.


Soha ne aludj el!

Az utolsó ház balrához képest a Rémálom az Elm utcában délutáni séta a parkban. Craven ezzel a filmmel lépett át a fősodorba, Freddy Kruegerrel a Halloween óta népszerű slasherfilmek halhatatlan figuráját alkotta meg. A primitív, formulaszerű slasherek tengeréből az első Rémálom álomszerű, néhol szinte szürreális látványvilágával emelkedik ki. Persze ezt a vizualitást és atmoszférát sem Craven találta ki – az amerikai exploitation-horror enciklopédiájaként olvasandó Nightmare USA a Phantasm című filmre hivatkozik mint legfontosabb előképre –, a hatalmas siker inkább a Robert Englund által életre keltett Freddy figurájának köszönhető.


rémálom az elm utcában

Rémálom az Elm utcában (1984)


A tésztává égett arc, az ujjakra szerelt késpengék és a csíkos, kötött pulóver olyan markáns megjelenést kölcsönöztek a figurának, ami elegendő muníciót adott a producereknek további hat részhez. Ezek a legutolsót leszámítva egyre rosszabbul sikerültek, együgyű és durva sokkeffektekkel ásták alá az álom és ébrenlét határán játszódó jelenetek csúcspontjait. Craven az alapfilmen kívül csak az utolsó részt rendezte, az Új rémálom címűt (1994), amely már a kilencvenes évek jellegzetes, posztmodern, önironikus horrorjai közé tartozik.


new nightmare

Rémálom az Elm utcában 7: Az új rémálom – Freddy feltámad


Mindig is készültek olyan horrorfilmek, amelyekben horrorfilmeket készítenek (például az 1958-as How to Make a Monster vagy a ’87-es Return to Horror High), az Új rémálom azonban a csúcsra járatja ezt az önironikus stratégiát. Az alaphelyzet szerint a Rémálom-sorozat valóban fikció, az első rész főszereplője, Heather Langenkamp önmagát alakítja, a színésznőt, akinek a Craven-film hozta meg a népszerűséget. A rendező maga is játszik a filmben, a sztori szerint új Rémálom-epizódot forgatna, azonban úgy tűnik, Freddy mégsem a fantázia szüleménye, és terrorizálni kezdi a filmeseket.


new nightmare

Rémálom az Elm utcában 7: Az új rémálom – Freddy feltámad


Az ilyen nyíltan önreflektív horrorfilmek veszélye, hogy nem félelmetesek, mert a filmkészítésre tett utalások túlságosan elidegenítik a nézőt. Sajnos ez történik az Új rémálom esetében is, viszont Craven annyira nagy kedvvel és kreatívan aknázza ki a kapcsolatot fikció és „valóság” között, hogy végig prímán elszórakoztatja a nézőt.


A kamaszok az igazi szörnyetegek

Craven utolsó jelentős munkáját, a Sikolyt már sokan nem kedvelik, kritikusai a kifulladó, önismétlő slasherfilmek tucatdarabjának vélik. Legjobb munkáinál valóban gyengébb és közönségesebb a Sikoly, de sok elemében izgalmas és ötletes. Például eleve fölöslegessé teszi a Horrorra akadva paródiasorozat létét, hiszen maga is paródia – hát nem nevetséges, amint a sikolymaszkos gyilkosra rányitják a mélyhűtő ajtaját, aztán átbucskázik az áldozatának kiszemelt Rose McGowanen?



Az Új rémálom újdonságát jelentő önreflexió itt az első percektől magától értetődő eleme a filmnek. Mielőtt a nyitányban megölné Drew Barrymore karakterét, a gyilkos a kedvenc horrorfilmjeiről faggatja. Szóba kerül a Halloween és a Rémálom az Elm utcában is, viszont Kim Newman, a Nightmare Movies című könyv szerzője felhívja arra a figyelmet, hogy Craven épp azt a filmet, a When a Stranger Calls-t nem említi, amely inspirálhatta a jelenetet – a rendező ügyelt rá, hogy a kevésbé ismert mintáit ne leplezze le a közönség előtt.


scream

Sikoly (1996)


A Sikoly béna sorozatgyilkosai esetében nem a szintén ikonikus jelmez a fontos, hanem az, hogy gyakorlatilag bármelyik tinédzser lapulhatna a maszk mögött. A főhősnő, Sidney (Neve Campbell) kivételével mindnyájan idegesítő, életunt, elidegenedett suhancok, hasonlóak azokhoz a kölykökhöz, akikről Larry Clark (Kölykök) vagy Harmony Korine (Gummo) forgatott nemzedéki drámákat a kilencvenes években. Craven kiábrándult nagypapaként mutatott rá ennek a generációnak a problémáira, miközben igyekezett új sikerszériával kiszolgálni a fiatalok igényeit. A Sikoly folytatásaiban újra előszedte a filmforgatás-motívumot, a negyedik részben pedig magából a hősnőből csinált gyilkost – ez volt az utolsó rendezése, egyben a mai kamaszokról alkotott lesújtó véleményének összegzése.



A Sikoly-filmek producere, Bob Weinstein szerint Craven képes volt pszichológiai fejtegetésekbe bocsátkozni a horrorfilmek hatásmechanizmusáról. Biztosan így volt, de Weinstein szerint is fontosabb, hogy a rendező egyszerűen imádta, ha alaposan beparáztathatja az embereket. Korai filmjeinek zord mizantrópiája után pedig már azt sem bánta, ha a néző elmosolyodik két ijesztő pillanat között. Craven rájött, hogy a közönség sosem fog rajongani azért, amitől csak fél, de nem szórakozhat rajta. Az utolsó ház balra tetűládái után Freddy és Ghostface ártalmatlan plüssfiguráknak hatottak, de emiatt készülhetett hét rész a Rémálom-sorozatból és négy a Sikolyból.

Wes Craven szelídebb és engedékenyebb lett a fősodorban – de mindig, utolsó munkáiban is képes volt ránk hozni a frászt.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!