Warhol imádta volna, ha sorban állnak, hogy szelfizhessenek vele

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

Mi a pop art? Ezt elméletben tulajdonképpen senki se tudja. A gyakorlatban viszont annál inkább: színes, csillogó, raszteres felületek, hatalmas vásznak vagy éppen gigantikusra nagyított használati tárgyak, női mellek és vágytól szétnyílt ajkak, siker, pénz, csillogás a művészetben. Elvis, Marilyn, Jackie. Az a bizonyos 15 perc hírnév, amely mindenkinek jár. Popsztárok, popzene, pop feeling – a boldogság ígérete. A Ludwig Goes Pop + East Side Story című, nemrég nyílt gigakiállításon jártunk.


A világ poposodik, legalábbis, ami a képzőművészeti közeget illeti. Az utóbbi néhány évben popkiállítások árasztották el a jelentős kiállítási intézményeket Rómától Minneapolisig, New Yorktól Nijmegenig, Bécstől Sidney-ig. Sokáig azt gondoltam, ennek bizonyára van valami apropója, évforduló, kerek dátum, hasonló. De semmi. Mivel a pop art születési helye és ideje pontosan nem meghatározható – vannak, akik New Yorkhoz és Andy Warholhoz, míg mások Londonhoz és Richard Hamiltonhoz kötik –, itt hiába keressük a választ. Az ok egyszerűen csak az, hogy a pop art megint reneszánszát éli, újrafelfedezések tárgyát képezi, különböző kontextusokban értelmeződik újra. Persze vannak, akik ez utóbbi kijelentésemmel vitatkoznának, mondván, hogy a pop élt, él és élni fog! A budapesti Ludwig Múzeum pedig a maga részéről mindent megtett azért, hogy ezt bizonyítsa.



A Ludwig Goes Pop + East Side Story című kiállítást két emeleten rendezték meg, ami már önmagában sokat elárul a kiállított művek és alkotók számáról. Valóban, ha alaposak akarunk lenni, szánjunk rá egy délutánt, mert hiába felszínes a pop art (hogy valóban az-e, arról lentebb még lesz szó), alapos megnéznivaló akad itt bőven. Felvonulnak a pop art emblematikus figurái az emblematikus művekkel: van pisztolyát ránk szegező Elvis, mindenféle Campbell leveskonzerv, csábos vagy álmodozó tekintetű Lichtenstein-képregényhősnők, mindent megmutató nagy amerikai aktok.


Két képregényhősnő Roy Lichtensteintől


A budapesti múzeumot is alapító Ludwig házaspár legendás gyűjteménye köztudottan Warhol, Lichtenstein, Wesselmann, Oldenburg és Rosenquist művein alapul. Ezeket a művészeket nevezte a huszadik századi művészettörténet egyik jelentős figurája, Lucy Lippard „hardcore” popművészeknek. Műveik felvonultatnak mindent, amit a popról tudni vélünk: figuratívak, látványosak, reprodukálhatók, könnyen emészthetők, és még sorolhatnánk. Alkotóik a fogyasztói kultúra tömegtermékeivel és sztárkultuszával dolgoztak, szándékosan és provokatívan szüntetve meg tömeg- és magas kultúra határait. Hiszen a pop art tulajdonképpen az őt megelőző, elitista, a kiválasztottaknak szóló művészeti irányzatra, az absztrakt expresszionizmusra adott válasz és annak kritikája is egyben. Paradox módon azonban épp oda jutottak ők is, ahova az absztrakt expresszionisták, Rothko, Pollock és társaik: a múzeumi terek letisztult, érzelemmentes, semleges falai közé. Az élettel teli, vibráló, provokatív, új életstílust hirdető pop art is szakrális múzeumi művészetté lényegült át az évtizedek során.


Warhol Elvise terpeszt


A Ludwig Múzeum kiállítótereiben annál is zavaróbb volt az élmény, mivel ottjártamkor alig volt látogató, ezért a múzeumi csend, a fehér kiállítóterek és a művek harsányságának és életteliségének kontrasztja még érzékelhetőbbé vált. Igen, hiányoltam a közönséget. A New York-i MOMA-ban alig lehet odaférni egy-egy Warhol-műhöz anélkül, hogy az ott tolongó látogatók ki ne szúrnák az ember szemét a szelfibotjaikkal. Igen, menő dolog Warhollal szelfizni. És ez a tülekedés a művek körül visszaad valamit a pop eredeti atmoszférájából, abból a kultuszból, amely a művek és alkotóik körül a hatvanas években kialakult. Warhol imádta volna, ha sorban állnak azért, hogy szelfizhessenek vele. A Ludwigban egyelőre még nem tartunk itt, de talán egy idő után majd felpörög a kiállítás látogatottsága, mert ez olyan anyag, amelyet nem szabad kihagyni.


Balra Warhol leveskonzervjei


De miért is? Richard Hamilton emblematikus kollázsának, az első európai pop art műnek, a Just What Is It That Makes Today's Homes So Different, So Appealing? (figyelem: a mű nem látható a kiállításon) címét idézve: mi is teszi a pop art kiállításokat annyira mássá, annyira vonzóvá? Nyilvánvalóan a fentebb felsorolt tulajdonságok. A pop art – a huszadik századi művészeti irányzatok többségétől eltérően – végre nem akart másnak és többnek látszani, mint ami. Nyíltan vállalta a hétköznapokban is fellelhető referenciapontjait, a máról és a mának szólt. Használta és élvezte a tömeget. A tömegmédiát, a tömegfogyasztást, a tömeggyártást. Ezekre épített, és ezekből táplálkozott. Hogy aztán a csillogó felszín mögött ki vette észre a hasadásokat, megtorpanva a szitázott warholi koponyák és autóbalesetek, a huszadik századi memento morik jellegzetes példái vagy Richard Hamilton, Robert Rauschenberg kritikus kollázsai előtt, már más kérdés.


Andy Warhol egyik Koponya-festménye


Míg az amerikai pop kritikai potenciálja nehezen fedezhető fel, addig kelet-európai vonulatában talán a kritikusság dominál igazán. Azt a kérdést, hogy létezett-e pop art ebben a régióban, sokan és sok helyütt tárgyalták és tárgyalják most is, ez a vita nincs lezárva. Ahogy az sem, hogy a pop art fogalmát alkalmazhatjuk-e minden további nélkül a Kelet-Közép-Európában a pop arttal egy időben vagy nem sokkal az után feltűnt és a pop artból inspirálódott művekre? A választ e helyütt nem fogjuk megadni a kérdésre, mindenesetre annyit leszögezhetünk, hogy a kiállításon szép számmal feltűnnek ilyen művek, és számomra ez tette a tárlatot annyira mássá és vonzóvá. A válogatást a kurátor, Timár Katalin azzal tette egyedivé, hogy a Ludwig-gyűjtemény alapvető pop művei mellé kelet-európai párhuzamokat helyezett, kiszélesítve ezzel a kiállítás kontextusát, amely így már nemcsak a pop artról szólt, hanem arról, ami körülötte, mellette létezett.


Ludwig Múzeum; Ludwig Goes Pop + The East Side Story; kiállítás

Lakner László: Danae I.


A magyar kiállítók közül kétségkívül a hetvenes évek óta Németországban élő Lakner László van jelen legmarkánsabban a tárlaton. Emblematikus művei, mint a Danae vagy a Metamorfózis, a kiállítás kulcsdarabjai közé számíthatnak, de olyan, ritkán látott, közvetlen politikai utalásokat tartalmazó munkái is megtekinthetőek, mint az 1956-os eseményekre reflektáló Forradalmárok kivégzése (1965) vagy a Halottak az utcán (1964). Lakner korabeli festészetére Rembrandt és a nem a hardcore pop művész Robert Rauschenberg volt nagy hatással. Ez jól látszik munkáinak súlyos, tömör anyagiságán, a sötét tónusokon, a kollázsbetétek megszerkesztettségén és a festmények tartalmi hivatkozási pontjain.


Lakner László -  Rózsa; Ludwig Múzeum; Ludwig Goes Pop + The East Side Story; kiállítás

Lakner László: Rózsa


Számomra Lakner azért a kiállítás egyik főszereplője, mert művein jól látszik az amerikai és kelet-európai pop különbözősége, amit egyébként természetesen Konkoly Gyula vagy mások művei is alátámaszthatnak. A mi popunk sötét, nehézkes, melankolikus, fájdalmas, karcos és kritikus. Nincs helye benne a polírnak és a csillogásnak, ha igen, az jó okkal történik. Jól láthatók a különbségek, ha például Lakner kézzel festett Rózsa (Cikk-cakk) (1969) című művét vagy akár Rózsák (1969) sorozatát Warhol Virágok-sorozata (1964–65) mellé helyezzük. Ugyanígy érdekes lenne összevetni például Konkoly Gyula műgyanta Telefonját (1968) Claes Oldenburg gigantikusra felnagyított tárgyaival.

A hatvanas évekbeli Magyarországon a pop art mint hivatkozási pont már magában is rendszerellenesnek és a hivatalos művészeti paradigma elleni lázadásnak minősült, ám a művészeknek ez nem volt elég, magát a pop artot, a (számukra jobbára ismeretlen) fogyasztói kultúra fetisizálását is kritikával illették.


Keserű Ilona - Világos kép (Szuszék-tanulmány); Ludwig Múzeum; Ludwig Goes Pop + The East Side Story; kiállítás

Keserü Ilona: Világos kép, Szuszék-tanulmány No. 4.


Külön érdekessége a tárlatnak a bizonyos műveken keresztül megjelenő folk pop, már ha élhetek ezzel a zenei fogalommal, amellyel a művészettörténészek általában nem szoktak. A kiállításon szereplő munkák közül például Keserü Ilona zseniális Világos kép, Szuszék-tanulmány No. 4. (1969) című művét vagy Korniss Dezső Miska (1964) nyomatait, Szűrmotívum (1972) festményét említhetnénk ezzel kapcsolatban. A hatvanas-hetvenes évek Magyarországára a (művi) népművészet erőltetése, álságos előtérbe helyezése volt a jellemző, a tömeggyártott „népi” Miska kancsók minden vitrinben helyet kaptak, mindenki kalocsai mintát hímzett előre nyomott terítőkre. Ez volt a mi tömegkultúránk, legalábbis annak meghatározó része, a művészek pedig képregényfigurák és bánatos szépségű politikusfeleségek helyett ezt ültették át popos formanyelvre.


Bak Imre - Marika; Ludwig Múzeum; Ludwig Goes Pop + The East Side Story; kiállítás

Bak Imre: Marika


Persze a kiállításon megjelennek a pop arthoz formai szempontból közelebb álló művek, mint Bak Imre 1967-es, a művész figurális műveinek sorát lezáró, a korban észrevétlen maradt, nemzetközi vagy internacionális popnak is tekinthető Marika című festménye, Galántai György szitanyomata vagy Hopp-Halász Károly pop art sorozata (A modulált és besorolt emberalakok, 1968). Ám ezek is inkább arról tanúskodnak, hogy a pop art továbbgondolása, helyi viszonyokra adaptálása történt meg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, és a kiállításon szereplő több munka is átfedéseket mutat az akkor már a küszöbön toporgó konceptuális irányzattal.


Tom Wesselmann - Nagy amerikai akt; Ludwig Múzeum; Ludwig Goes Pop + The East Side Story; kiállítás

Tom Wesselmann: Nagy amerikai akt


A kiállításon kétség kívül szerepelnek szenzációk: a Magyarországon először látható Egérmúzeum (1965–77), Claes Oldenburg ikonikussá vált munkája (ne feledkezzünk meg „párdarabjáról”, az egy emelettel lejjebb látható Hopp-Halász-féle Stelázsi-múzeumról (1972–73) sem!) vagy Wesselmann Nagy amerikai aktja (1964) is ide sorolhatók, és a felsorolást még ki-ki ízlésének megfelelően folytathatná.

A legjobb pillanatok azonban mégis azok, amikor, egy falon látva mondjuk Lichtenstein, Birkás Ákos és David Hockney műveit, úgy érezhetjük, hogy még az olyan lerágottnak hitt csont, mint a pop art is okozhat számunkra meglepetéseket.


Lichtenstein/Birkás/Hockney fal; Ludwig Múzeum; Ludwig Goes Pop + The East Side Story; kiállítás

Lichtenstein – Birkás – Hockney


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!