Vidéken már azt mondják ránk, úri népség

Fotó: Hajdú D. András

-

Rozi két év alatt másodszor költözött Budapestre, Szabina már pesti lánynak mondja magát. Sándor harminc éve munkásszállón él, kukásként dolgozik.


Rozi, Sándor és Szabina azért költöztek vidékről Budapestre, hogy szabaduljanak a közmunka-segély-alkalmi munka csapdából. Anyagilag jobban jártak, gyökeret ereszteni mégsem tudtak a fővárosban. Rozi magányosan jár mindennap egy jól betanult útvonalon, Sándor harminc éve munkásszállón lakik, Szabináékat pedig tíz év után is a kilakoltatás fenyegeti, mégsem bánták meg a döntésüket- írja az abcug.hu.


Rozi két év alatt másodszor költözött Budapestre a Heves megyei Szomolyáról. Takarítóként most jobban keres, mint korábban közmunkásként, mégis folyton kételkedik benne, hogy a fővárosban marad. Budapesten magányos, odahaza viszont már senki sem érti meg. Valójában sem Budapest, sem Szomolya nem az otthona.

Hamza Rozália homlokát ráncolva ült a laptop előtt. Lassan lejjebb görgetett, közben végigfuttatta a tekintetét a névlistán. Ott volt a nyolcadik kerületi, társadalmi vállalkozásként működő, civil szervezeteknek, kulturális programoknak és aktivistáknak helyet adó Auróra közösségi ház összes dolgozója. Jó ideje bajlódott a kérdőívvel. “Megkértek, hogy töltsem ki, mindjárt végzek vele” – mondta egy kicsit magának is, aztán hosszú percekig fontolgatta a további válaszokat. A kioszkban üldögélt, körülötte néhány egyetemistának tűnő fiatal tanulgatott, és időről időre odaköszönt neki valamelyik ott működő civil szervezet munkatársa, aki éppen leugrott egy kávéra.

A legtöbben teljes névvel, de ő csak Rozikaként szerepelt a listában. „Szerintem azok hívnak így, akik szeretnek” – pillantott fel főnöke gépe mögül, mégsem tudta eldönteni, mit válaszoljon a kérdésre: „Kik azok, akikkel munkaidőn kívül is szoktál találkozni?” A legutolsó válaszlehetőség az volt: senkivel

Egy pillanatig elgondolkozott, rákattintson-e, de a szomorú tekintet nem volt valami biztató.



Pest tapintatossá tesz

“Ki lett volna ilyen hülye, hogy a semmibe feljöjjön?” – kérdezte Rozi. Ma már úgy látja, talán hibát követett el, de akkoriban nem voltak kétségei. Odahaza mindenki óva intette a költözéstől, mondván, senkit sem fog ismerni, és a cigányokat úgysem veszik fel sehová. “Azt kérdezték, minek magyarkodok ezzel az egésszel. Mindig azt éreztem, hogy alábecsülnek, tehernek éreztem magam, de meg akartam mutatni nekik, hogy igenis kellek valakinek”. Úgyhogy Rozi nem hallgatott senkire, csak összecsomagolt, és egy tavaszi napon buszra szállt Egerben, a végállomáson pedig már a barátja várt rá. Hozzá költözött Pesterzsébetre.

“Húszezer forint volt nálam, úgy érkeztem. Nem is tudom, mit képzeltem” – kapott a fejéhez, pedig kívülről nézve nem járt rosszul a költözéssel. Időszakos takarítói munkái voltak, de még így is több pénzhez jutott, mint az otthoni közmunkával. Takarított a csepeli héven, olykor családoknál, és egy időre még egy bankba is felvették, bár onnan hamarosan mennie kellett azzal az indokkal, hogy a munkatársai nem kedvelték őt.

Rozi mégsem tudott gyökeret ereszteni a városban, és amikor szakított a barátjával, nem volt mit tenni, muszáj volt hazamenni Szomolyára. De többé már ott sem találta a helyét: Budapest még, Szomolya pedig már nem volt az otthona. Amikor két éve budapesti ismerőseitől hallotta, hogy indul az Auróra, örömmel jelentkezett takarítónak. Ekkor Csepelre, az új barátjához költözött, akivel azóta is együtt vannak. Rozi szerint az otthon maradtak nem értik, “mibe van”, és bár amikor hazalátogat, örömmel megvendégelik, valójában régóta máshogy gondolkozik, mint ők.



“Jobban figyelek rá, hogy udvarias legyek. Itt számít, hogyan beszélek az orvossal, a boltossal, akik idegenek, odahaza meg mindenki ismer mindenkit. Én tapintatosabb vagyok, mint ők ” – mondta Rozi. Fel is húzta magát, amikor néhány napja egy munkatársa elküldte melegebb éghajlatra. “Így nem lehet beszélni egy nővel”. Szerinte tudatosabb, felelősségteljesebb is lett, mint az otthoniak. “Biztosan nem vállalnék gyereket, amíg nincs meg a férjem, és nagyon odafigyelnék arra, hogy mit tanul otthon, meg hogy jó iskolába járjon”.

Rozi ma havi nyolcvanezer forintot keres takarítóként, ami majdnem a közmunkás-fizetés kétszerese, de egyedül így sem tudná fenntartani magát. Csepeli albérletüket a barátja fizeti autószerelői keresetéből, Rozi legfeljebb a rezsibe tud néha beszállni. A pénzéből ételre, tisztasági eszközökre, BKV-jegyre és cigire költ. Utóbbira elmegy vagy harmincezer havonta, sajnálja is, de nem tud leszokni róla. “Néha most is takarítok családoknál, sőt, tavaly egy gyerekre is vigyáztam. Nagyon kedvesek, és annyira befogadóak voltak. De a gyerek mindig az anyját akarta” – mosolygott.


Sándor

Harminc éve munkásszállón él, kukásként dolgozik. Sokkal többet keres, mint amit hegesztőként össze tudott kuporgatni. Minden hétvégén hazajár, a Pesten megkeresett pénzből vidéki házát csinosítgatja, de hiába az otthoni kényelem, ő alig tudja élvezni. Legkisebb, tizenhárom éves lánya jóformán nélküle nő fel. Évtizedek óta járja a pesti utcákat, mégis Bárándot tekinti otthonának.

„A Hortobágy megvan? Kilenclyukú híd? Na, onnan jöttem” – nyújtotta a kezét Sándor, aki kérte, hogy ne írjuk le a vezetéknevét. Rohannia kellett egy találkozóra, de némi unszolásra mégis leült az egyik raklapokból összetákolt székre. Ötvennégy éves, ősz hajú, bajszos férfi. Barátja és névrokona, a valaha tanárképzőn is próbálkozó Sanyi szerint a kukások mind vagy izmosak és vállasak, mint ő, vagy szálkásak, mint Sándor. Heti több ezer kukához kell az erő.



Sándor kevertet és sört kért, akárcsak a Joker kocsma legtöbb vendége. „Kozel vagy Ászok?” – kiabált ki valaki odabentről. “Ászokot!” – érkezett a válasz, mire a halk szavú, a munkás férfiakat mégis könnyen kezelő Éva kihalászott egy üveggel a hűtő felső polcáról.

Délután kettő lehetett. Ahogy végeztek a munkával, úgy érkeztek meg sorra a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. dolgozói. Jó részük a cég szemközti szállóján lakik, onnan indulnak hajnalban a kukásautókon, és ide, a szemétégető szomszédságába térnek vissza kora délután, hogy aztán betérjenek a Jokerbe. Rajtuk kívül legfeljebb prostituáltak és stricik isznak itt.

Azok járnak jól, akik a szállón élnek, mert nekik elég fél négykor felkelni, hogy leérjenek az indulásra. Kora délutánra ki-ki végez a maga területével, de így sincs sok idejük, a legtöbben nyolc óra tájban már alszanak. Sándor csaknem harminc éve lakik a szállón, ő is azok közé tartozik, akik a jobb megélhetés reményében jöttek Budapestre. A Hajdú-Bihar megyei Bárándról költözött fel, ha lehet egyáltalán költözésről beszélni, amikor minden hétvégén hazajár. Hétfőtől péntekig Pest, aztán Báránd, ez megy évtizedek óta, kivéve, ha szombaton is van munka. Magával hozta már két sógorát és két másik srácot is a településről.

“Ezért csinálom, nézd meg” – mondta Sándor, és kotorászni kezdett a zsebében a telefonja után. “Ő a lányom a feleségemmel”. Tizenhárom éves a legkisebb lánya, késői születésű, a nővérei 28 és 30 évesek, mindketten Budapesten élnek. “Meg szoktam látogatni őket, itt laknak pár megállóra. De nem ezt akartam mutatni, hanem ezt” – mutatott a következő fényképre. Szépen vakolt bárándi házuk volt rajta, előtte kovácsoltvas kerítés állt, mögötte régi BMW parkolt.

Sándor valaha hegesztőként kezdte, dolgozott Bárándon és Kabán is, ahol épp munka volt. Közben karatézni járt, ott hallotta, hogy kukásként jól lehet keresni. “Azt se tudtam, mi az, hogy kuka. Akkoriban vidéken lovaskocsi vitte a szemetet”. Amikor felvették, nem volt kérdés, hogy a szállóra költözik, hiszen olcsó volt, ma is csak néhány ezer forintba kerül havonta. “Kétszer annyit kaptam, mint előtte hegesztőként” – mondta, nem beszélve a borravalóról. Sándor és társai szerint valaha az alapfizetésük többszörösét is megkeresték, de ma is összejön a 120 ezer körüli bér mellé még 60-70 ezer. Egy másik férfi szerint néha a százezer is, pedig elég szigorúan ellenőrzik őket. Sándor alkalmi munkákat is vállal, igaz, ma már ritkábban. “Tudnék mutatni vagy kétszáz kerítést meg járdát a 16. kerületben, amit ő csinált” – mondta róla egy munkatársa.

Egész hétre hoz otthonról ételt, Pesten legfeljebb a kocsmában költ, meg arra, ami feltétlenül szükséges, így szinte a teljes fizetését haza tudja adni. Hiába van itt évtizedek óta, nem merült fel, hogy a felesége is felköltözzön, inkább otthon építkeztek a fővárosban megkeresett pénzből.

A távolság néha elszakítja az embereket egymástól, néha meg összehozza őket. Minket összehozott a feleségemmel

– mondta Sándor, aki szerint a kapcsolatuk kicsit sem sínylette meg a helyzetet. A Roziból áradó magánynak nála nyoma sincs, jól ismeri a várost, és társasága is van, de valójában visszavágyik Bárándra. “Gondolok a nyugdíjas éveimre. Jó lesz majd bográcsozni a kertben”.


Szabina

Már pesti lánynak mondja magát. Amikor hazalátogatnak Hangonyra, irritálja, hogy nem jár a busz, és semmi élet nincs. Az ottaniak azt hiszik róla és a családjáról, hogy kolbászból van a kerítésük, pedig tíz év után is a kilakoltatás vár rájuk. Vidékre már soha nem mennének, de Budapesten sem tudtak igazán lábra állni.

Városrehabilitáció ide, felújítások oda, a nyolcadik kerületi Mátyás tér környékén még bőven van tennivaló. Bari Izabelláék Magdolna utcai társasházát szépen bevakolták, de az önkormányzati lakásba belépve nem a változással, hanem a konyhaszekrényen felszaladó, ki tudja, milyen bogarakkal találkoztunk. “Hiába hívtunk rovarirtót, ha a szomszédban nem irtják, visszajönnek” – mondta az idén negyvenhét éves Izabella, majd kihívta a szobából lányát, Szabinát. “Ő lesz az én szószólóm” – mosolygott.



A lány leült az asztalhoz, de hamar kiderült, hogy Izabellának nem kell szószóló, magától is elég talpraesett. Az volt akkor is, amikor 2004-ben a férje, Zsolt börtönbe került, ő meg ott maradt három gyerekkel a Borsod megyei Hangonyon. Ahogy elterjedt, mi történt Zsolttal, a gyerekeket bántani kezdték az iskolában, folyton csúfolták, végül kiutálták őket. “Azóta sem értem, miért kell büntetni a gyereket, ha egyszer az apjuk már megbűnhődik azért, amit tett” – mondta Izabella. A férje tíz évet kapott, így Izabella teljesen magára volt utalva. Úgy döntött, megpróbálkoznak Budapesttel. Három évig anyaszállókon laktak.

Szabinának azóta Pest az otthona. Amikor meglátogatják a nagyszülőket, alig várja, hogy végre visszamenjenek oda, ahol nem kétóránként, hanem kétpercenként járnak a buszok. Amikor elköltöztek, mindent megsemmisített, ami az iskolatársaira emlékeztette.

„Ott azt hiszik, itt kolbászból fonják a kerítést. Úgy hívnak minket, hogy úri népség" – mondta Szabina. „Én pesti lány vagyok, de a vidékiek találékonyabbak. A múltkor pillanatragasztóba léptem, és kézzel próbáltam leszedegetni a cipőmről. Volt ott egy vidéki fiú, ő mutatta, hogy a kupakkal könnyebb. Én soha nem mennék vidékre, esetleg akkor, ha olyan munkát kapnék, amit biztosan nem veszítek el, de olyan nincs”.

“A gyerekek itt szeretik az iskolát, vannak barátaik, több a lehetőség. Itt lehet valamit kezdeni, de vidéken csak a közmunka van” – tette hozzá Izabella. Mióta Zsoltot kiengedték, végre ő is a családdal lakik, és pénzt is keres, igaz, a vállalkozó, akinél festőként dolgozik, csak részletekben adja oda a fizetését. “Így könnyebben elmegy, megeszik a gyerekek”. Zsoltnak nemcsak ahhoz kellett hozzászoknia, hogy a gyerekei már nem olyan picik, mint tíz éve voltak, hanem ahhoz is, hogy városban laknak. “Úgy szokta mondani, hogy menjünk már le a faluba, hozzunk ezt meg azt a boltból” – nevetett Szabina.

“Egy táska ruhát hoztunk magunkkal. A gyerekek pucéran aludtak a paplan alatt, hogy reggelre megszáradjanak a ruhák. Már másnap volt munkám, takarító lettem egy üzemben ” – emlékezett vissza Izabella a költözésre. Igaz, nem volt ismeretlen számára a terep. A kilencvenes években egyszer már Ózdról Csepelre költöztek, de az ismerősön keresztül szerzett albérletről kiderült, hogy ki sem vehették volna, úgyhogy tovább kellett állniuk. Akkor még nem tudtak megragadni a városban, így kerültek vissza Izabella szüleihez Hangonyra.

“Azért így is kellett egy jó év, mire megszoktam. Mondtak egy utcanevet, és nem tudtam, merre van. Azt se tudtam, merre induljak, mindig kérdezősködnöm kellett az utcán. Rossz buszra szálltam, nem jó irányba mentem a metróval… Meg kellett szokni” – mondta. 2007-ben pályázták meg a szociális bérlakást: a legidősebb lány, Andi azóta saját családjával él, Szabina és öccse, Ricsi viszont még nem költöztek el.

Izabella az elmúlt években takarított a Művészetek Palotájában, a Gerbeaud cukrászdában, lottózókban és családi házakban is. Most éppen nincs állása, június elsejével mondott fel a munkahelyén, ahol havi nyolcvanezret kapott, de ahogy mondta, végül úgyis talál valamit.

Izabelláék otthon érzik magukat a városban, szereztek új ismerősöket is, most mégis minden rosszra fordulhat. Mivel Szabina mellett Ricsi is tartós beteg, sokat kell orvoshoz járniuk, Szabinának az előző hónapban harmincezer forintba kerültek a gyógyszerei. 170 ezer forinttal tartoznak az önkormányzatnak, ahonnan nemrég levélben értesítették őket a kilakoltatásról. Az indoklásban magatartási problémákra is hivatkoztak, állítólag túl hangosak. Heteken belül menniük kell.

“Nem tudjuk, mi lesz, nem tudjuk, hová megyünk. Kértem, hogy adjanak hat hónapot, az alatt össze tudnám rakni a pénzt. Szét fogunk széledni annyifelé, ahányan vagyunk… De vidékre nem megyünk, maradnunk kell az orvosok miatt”.