Vidd ki innen, Tibor! Vidd innen!

-

Soha nem ordítoztak annyit a magyar filmekben, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. Íme, Eperjes Károly, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya és a többiek legkeményebb filmes dühkitörései.


Hiába a háromforintos kenyér és teljes foglalkoztatottság, a Kádár-rendszer utolsó évtizedére málladozni kezdett a messziről még épnek tűnő vakolat. Jelentkezett is a társadalmi problémák egész sora a katasztrofális lakáshelyzettől kezdve a válások és a házasságon kívüli terhességek ugrásszerű megnövekedéséig. Nem csoda, hogy ekkoriban lett igazán népbetegség nálunk az alkoholizmus és ugrott meg drámaian az öngyilkosságok száma, illetve ezekkel párhuzamosan egyre nőttek a társadalmi feszültségek is. Erre pedig a kortárs filmművészet is reflektált, és a nyolcvanas években már számos olyan film készült, amely egyre kritikusabb hangot megütve mutatta be a frizsiderszocializmus valódi arcát.

A nyolcvanas években kezdődő, és a rendszerváltás után még sokáig kitartó trend keretében sok olyan magyar film készült, mely szétesett családokról, lakás nélkül maradó emberekről, magánszektoros ügyeskedésről vagy éppen bűnözésről szólt. De még a kevésbé szigorú témát választó filmekben is egymást érik a családi vagy egyéb konfliktushelyzetek, és mindig lesz valaki, aki pillanatok alatt eljut az ordítozásig. Ezért is lehet, hogy utólag nézve a nyolcvanas, de még a kilencvenes években készült filmjeink többségében is mindenki idegbeteg, de legalábbis türelmetlen, hisztis és frusztrált.

De aztán az is lehet, hogy csak ez volt a korszellem, hiszen a filmrendezők új, merész generációja lépett színre, és a korszak legfelkapottabb magyar színészeinek az egyik legfőbb skillje is a hirtelen kitörő feszültség ábrázolása volt: Eperjes Károly, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, Eszenyi Enikő, Rudolf Péter mind-mind előszeretettel játszottak neurotikus alakokat.

A hirtelen és sokszor indokolatlan, gyakran trágár kiabálás aztán már modorossággá nemesedve maradt meg, mint a dráma és a feszültség érzékeltetésének elsődleges és mindent vivő eszköze. Később szép lassan ez is kikopott a filmjeinkből, éppen ezért is volt időutazás jellege Kern András nemrég bemutatott, Gondolj rám című filmjének (kritika itt), amelynek a drámai csúcspontjának szánt jelenetben Eszenyi Enikő üvöltözése semennyire nem volt katartikus, nevetséges viszont annál inkább. Pedig azok a bizonyos ordítozós magyar filmek nem feltétlenül voltak rosszak, sőt, nem egynek közülük a korszak legjobbjai között a helye.

Idézzük fel hát a magyar filmtörténet és a kollektív magyar neurózis találkozását, tizenöt emblematikus ordibálással.


1. Megáll az idő (1982)


„Miféle vitakészségről beszélsz, te tetű kurva?!” A Megáll az idő Malacpofájának férjét játszó Jordán Tamás tudtán kívül iskolát teremtett a mindennapi kompromisszumokban teljesen tönkrement, agresszív, alkoholista barom szerepében. Ilyen idegbajos, trágárul üvöltöző szereplő addig csak elvétve kerülhetett a filmvászonra nálunk (családon belüli erőszakkal súlyosbítva), Gothár Péter filmje viszont ebben is úttörő volt, és teljesen új hangot képviselt.


2. Uramisten (1984)


Gárdos Péter egyik legjobb filmjében az akkor harmincéves Eperjes Károly egy sánta artistát játszik, aki meg akarja szerezni a Feleki Kamill alakította öreg kolléga nagy cirkuszi trükkjét. Eperjes akkoriban lesz az egyik legfelkapottabb magyar színész, aki rendszerint robbanékony, agresszív alakokat játszik. Itt sem kellett sok neki, hogy rögtön Dörner György ruháját kezdje rángatni, miközben azt ordítja az arcába, hogy „Csináld csak a kengurudat tovább, és idomíts be engem is!”


3. Falfúró (1985)


Bár eleinte a betyárromantika foglalkoztatta, Szomjas György az igazi hangját a budapesti külvárosok mocskos szájú, dokumentaristának álcázott mindennapjaival találta meg. Már a ’83-as Könnyű testi sértés is adta volna magát (pláne, hogy az volt Eperjes Károly egyik első filmes főszerepe), de a lakótelepi maszekok tréningruhás világát bemutató Falfúró az igazi klasszikus, ez ágyazott meg a legnépszerűbbnek, a későbbi Roncsfilmnek is. Szirtes Ágiból például úgy kihozza a bazmegezős, hisztérikus némber figuráját, hogy azóta se nagyon tud szabadulni tőle.


4. A nagy generáció (1986)


Ezt a filmet nyilvánvalóan meg kellett csinálnia valakinek: a hatvanas évek beatnemzedéke húsz évvel később bevallja magának, hogy nem méltó a „nagy” jelzőre. András Ferenc filmjében az Amerikából hazalátogató Cserhalmi György próbálná elrendezni a magánéletét, és ezt úgy képzeli, hogy az évek óta nem látott feleségét játszó Kiss Marinak azzal indít, hogy „te szemét”. Ezt pedig a klasszikus recept szerinti fojtott hangú, majd jól kieresztett ordibálás követi.


5. Csók, Anyu (1986)


A diszfunkcionális családot bemutató Csók, Anyu már a késő kádári maszekolós időket örökíti meg, ahol a családi ház épülésével párhuzamosan esik szét a család. Rózsa János filmjében egy haláleset után pattan el a húr Udvaros Dorottyában, de annyira, hogy minden idők egyik legnagyobb filmes kiborulását láthatjuk, másfél percen keresztül. Úgy féltávnál azért már lehet olyan érzésünk, hogy a kevesebb több lenne – hát még, amikor a végén már csak azt ismételgeti, hogy „MENJ A FRANCBA ÉS DÖGÖLJ MEG!”.


6. Eldorádó (1988)


Nem tudni, hogy Bereményi Géza nagyapja, akiről az Eldorádó főszereplőjét, Monori Sándort mintázta, a valóságban is ilyen ezer hőfokon égő, hisztérikus figura volt-e, vagy csak Eperjes Károly alakította ilyenné élete talán leghíresebb szerepében. A filmben többször leesik nála az ékszíj – leginkább akkor, amikor összeveri a saját lovát, de még ennél is jobb példa a hirtelen robbanásra az a rövid jelenet, amikor egy orvossal közli a legfőbb hitvallását: amíg arany van, mindig lehet csinálni valamit.


7. Tanmesék a szexről (1988)


Siklósi Szilveszter filmjében a nagy lakáshiány a főszereplő, no meg Eszenyi Enikő és Rudolf Péter, akik kénytelenek a Hármashatár-hegyen dugni, hiszen nem kaptak lakást a tanácstól (ez volt az önkormányzatok szocialista elnevezése). Eszenyiből végül egy félperces, védjegyszerű rohamban robban ki a frusztráció, és természetesen a partnerén vezeti le a feszültséget a kommunisták helyett.


8. Mielőtt befejezi röptét a denevér (1989)


A korszak egyik legerősebb filmjében Tímár Péter gyakorlatilag megteremti a magyar realista thriller műfaját, és hideglelős eszközökkel mutatja be a későkádári reménytelenséget. A film ennek megfelelően egy valódi ordibálós aranybánya, Máté Gábor és Bodnár Erika is folyamatosan az idegbaj határán egyensúlyoznak, hogy aztán át is szédüljenek rajta. A kétségbeesett kiabálás annyira nyomasztó, hogy simán dobogós ebben az erős mezőnyben is.


9. Csapd le, csacsi! (1990)


Tímár Péter másik remekműve, egy igazi tányércsapkodós, idegbeteg vígjáték, melyben Gáspár Sándor és a nemrég elhunyt Pap Vera házassága fullad szabályos háborúskodásba. A film számos jelenetét lehetne nevezni a nagy ordibálós versenyre (annál is inkább, mert Eperjes Károly is játszik a filmben), de a csúcs egyértelműen az a sokszor idézett, kávéfőző-hajigálással induló veszekedés, amelynek a végén a férj megjegyzi a feleségének, hogy az a baja, hogy túl sokat volt vidéken és nem fejlődött ki az agya. Kár, hogy innét már Tímár is csak lefelé ment, a rendszerváltás neki sem tett jót.


10. Roncsfilm (1992)


A Roncsfilm alapból nem üvöltözős, hanem inkább hőbörgős film: a Szigony utcai lepattantságban élők már túl vannak az elfojtott feszültségeken, az idegbajos ordítozást egyedül a Kisjuhász Béla házmestert játszó Szőke András képviseli. Övé a film nagy összeomlása is, de még inkább passzol ide a magyar filmtörténet egyik legnyomasztóbb étkezési jelenete, amelyben Szőke folyamatosan kitörni kész vulkánként improvizálja és bazmegezi végig a közös ebédet. Ebből a jelenetből inkább nem is vágtunk ki semmit, négy percnyi masszív neurózis.


11. A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire (1992)


Mindenki ismeri Csehov mondását a színpadon lévő pisztolyról, ami előbb-utóbb elsül. Ugyanígy, ha Rudolf Péter és Eszenyi Enikő is a filmvásznon vannak, annak óhatatlanul is ordítozás lesz a vége. Nem kivétel ez alól Gárdos Péter filmje sem, de ebben Törőcsik Mari meglepő és teljesen indokolatlan ordibálása állva hagyja őket is. Pedig a két szerelmes gyakorlatilag végigfeszkózza a filmet, de a pálmát mégis a nagymama viszi el.


12. A Turné (1993)


„Tipikus magyar film. Ennyi gyűlölködést, fröcsögést meg rosszindulatot…” – írja a port.hu egyik kommentelője, és valóban, a vidéken haknizó színészeknek emlékművet állító Turnéban végig alacsonyan szárnyalnak a dührohamok. A legszebb Benedek Miklós dühkitörése: egyfelől érthető, hogy ideges lesz attól, hogy Eperjes Károly véletlenül jégkrémet ken szét az arcán, de egy idő után a dühöngés átmegy ripacsos hisztibe, amellyel Benedek abszolút karakteren belül marad, hiszen eleve egy hisztis ripacsot játszik, aki a végén már a kormányt csapkodja.


13. Csajok (1995)


Szabó Ildikó filmjében a házasság és az együttélés a fő téma női szemszögből, és mivel mindhárom szereplőnek romokban hever a magánélete, bokáig gázolunk az ajtócsapkodásban és az ordítozásban. Ez még inkább elkerülhetetlen, ha tudjuk, hogy Eszenyi Enikő és Udvaros Dorottya is ott vannak a főszereplő csajok között. Utóbbinak jut a tankönyvbe illő páros jelenet Cserhalmi Györggyel, melyben a kölcsönös szemétkedéstől és a „ne a gyerek előtt”-től eljutnak a családon belüli erőszakig, bár a férjet legalább a nemi erőszaktételben megakadályozza egy vádligörcs.


14. Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999)


A kilencvenes évek egyik legnagyobb felfedezettje Mucsi Zoltán volt a magyar mozikban, akinél senki nem hozza jobban a pszichopatát, aki pillanatok alatt képes átmenni állatba, és a nyakán kidagadó erekkel ordítani. Lett hozzá egy untermann Scherer Péter személyében, Jancsó Miklós pedig kis túlzással hat teljes filmet épített rá a Schererrel ordítozó Mucsira. Ezek közül az első, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten volt még a legszórakoztatóbb, a Ne fütyülj! jelenet a végletekig vitt paródiája is az akkorra már visszaszorulóban lévő filmes ordítozásoknak. Kár, hogy ugyanez a poén a ciklus minden egyes további darabjával egyre unalmasabb lett.


+1: Banánhéjkeringő (1986)


Ez pedig egy emblematikus idegösszeomlás Bacsó Péter filmjéből: soha máskor nem kerülhetett volna ilyesmi a vásznakra, mint a késő nyolcvanas, korai kilencvenes évek zűrzavarában. Egy irodai dolgozó egyszer csak úgy dönt, hogy sikítani és törni-zúzni kezd, és mielőtt magunkhoz térnénk a meglepetésből, már nincs is rajta ruha, ahogy ez ilyenkor lenni szokott.