Veszélyes dolog kerítéseket építeni

Fotó: Vs.hu / Hirling Balint

-

Koppenhágát évek óta a világ legélhetőbb városai között tartják számon, pedig két évtizede még egyáltalán nem volt vonzó hely. Miért jó az, ha minél többen vannak az utcán, ha a városvezetés kiengedi a kezéből az irányítást, és ha a drogfüggőkre ugyanúgy tekintettel vannak, mint az idősekre és a családosokra? A város főépítészével, Tina Saabyval beszélgettünk a Brain Bar Budapesten tartott előadása után.


Urbanistaként mik voltak az első benyomásai Budapestről?

Mikor Budapestre érkeztem, rögtön erős kapcsolatot éreztem a várossal, mivel már elsőre látszik, hogy – akárcsak Koppenhágában – itt is nagy figyelmet kapnak a közterek és a városi élettér. Sajnos rengeteg városban látni azt, hogy a terek nincsenek átgondolva, nem tartják őket fontosnak. Nagyon pozitív benyomást tett rám, hogy Budapesten nem ez a helyzet.

Ugyanakkor a utcákon sétálva az is hamar egyértelművé válik, hogy az autóforgalom komoly előnyt élvez a kerékpáros közlekedéssel szemben. Ráadásul sok helyen az autók félig a járdára állva parkolnak, ami miatt a gyalogosok nem tudnak egymás mellett sétálni, csak libasorban. Így például beszélgetni sem tudnak. Apróságnak tűnhet, de az ilyesmi sokat számít egy város lakóinak az életében.



Mellyek a legégetőbb problémák, melyekkel egy európai nagyvárosnak meg kell ma küzdenie?

Az egyik legfőbb kihívás természetesen a fenntarthatóság és a környezet megőrzése a jövő nemzedékek számára. A probléma ezzel az, hogy a jóléti államok létrejötte során mindig arra összpontosítottunk, hogy egyre többet fogyasszunk. Ezt az irányt kell megfordítanunk az egyre kevesebb felé. Az emberek túlnyomó részével nehéz elfogadtatni a gondolatot, hogy kevesebb vizet használjanak, kisebb térben éljenek, sőt kevesebbet utazzanak.

Az urbanisták és az építészek számára komoly fejtörést okoz a nagyvárosok népességének gyors növekedése is. Koppenhágában például most úgy gondoljuk, hogy a következő 25 évre van elegendő hely a városban, de folyamatosan új negyedeket kell terveznünk. Nem felejthetjük el, hogy a megnövekedett népességet nem csupán elhelyezni kell valahol, nem statisztikai adatoknak építünk otthonokat, hanem hús-vér embereknek, akik interakcióba lépnek egymással és komplex terekre van szükségük. Nemcsak jó tervezőknek kell lennünk, de olyan – szektorokon és szakterületeken átívelő – együttműködésre van szükség, amelyre korábban nem volt példa.


Koppenhágát évek óta a világ legélhetőbb városai közé sorolják a különféle felmérésekben. Mi a siker receptje?

Azt gondolom, hogy ez részben a dán, illetve általában véve a szabad gondolkodású északi kultúrának köszönhető, melyben relatív nagy teret hagyunk az emberi sokszínűségének. Ezért is létezhet nálunk egy olyan hely, mint Christiania. Régóta szem előtt tartjuk az emberek szokásait és viselkedését, és ezekre igyekszünk reagálni is. Koppenhága az első városok között volt a Földön, amely tudatosan sétálóövezeteket alakított ki több mint ötven évvel ezelőtt.

Emellett nálunk már jó ideje hasonló politikai beállítottságú emberek töltik be a vezető pozíciókat. A döntéshozók így megengedhetik maguknak, hogy hosszútávú, koherens stratégiákban gondolkozzanak, ne pedig projektről projektre haladjanak, tartva attól, hogy egy teljesen másmilyen vezetés majd félúton elkaszálja a terveiket.



Mik ezek a stratégiák?


A két legkorábbi célkitűzés a már említett fenntarthatóság, illetve az élhetőség fejlesztése volt. Ezek máig a legfontosabb céljaink. Ennek a tervnek volt a része Koppenhága biciklivárossá változtatása is. A lehető legegyszerűbbé tettük a kerékpárosok életét, míg az autós közlekedést egy kicsit megnehezítettük. Ma Koppenhágában jóval gyorsabban el lehet jutni két keréken bárhova, mint négyen. Most bejött egy újabb cél is: létre akarjuk hozni az „ellenőrizetlen várost”.

Ez elég posztapokaliptikusan hangzik. Hogyan kell ezt érteni?

Természetesen nem az ellenőrzés teljes hiányát jelenti, hanem megpróbálunk mindenkit bevonni a város alakításába. Ez nem könnyű feladat, hiszen rengeteg konfliktushoz vezethet. Kezdünk rájönni, hogy talán nem kell mindent nekünk irányítani, viszont jól kell megválasztanunk, hogy mi az, amiben megtartjuk a kontrollt. Az utóbbi időben bevezettük az „igen-szabályt”, vagyis, ha valaki megkeres minket egy ötlettel, azt segítenünk kell megvalósítani – természetesen reális keretek között. Ilyen volt például egy utcai divatbemutató, amihez egy egész utcát beborítottunk rózsaszín szőnyeggel.

Az emberek sokszínűsége is nagyon fontos számunkra, ezért szeretnénk, ha a városi terek is minél változatosabbak lennének, hogy lehetőleg mindenki számára biztosítsunk megfelelő környezetet. Tehát nemcsak gördeszkaparkokat létesítünk, de gondolunk az idősekre, a családosokra, sőt, még a drogfüggőkre is. A játszótereinket például már úgy alakítjuk ki, hogy a szülők együtt játszhassanak a gyerekeikkel, ne csak a padról nézzék őket. Ez azt a célunkat is segíti, hogy az emberek minél több időt töltsenek a szabad levegőn.


Miért fontos, hogy sokat legyenek a szabadban?

Az egyik fontos szempont a közbiztonság. Minél többen vannak az utcán, annál biztonságosabb a város, mert vigyázunk egymásra. Az adatok azt mutatják, hogy jóval alacsonyabb a bűnözés azokon a részeken, ahol sok ember van, mint ahol csak páran lézengenek. Az üres utcáknak ráadásul teljesen más atmoszférája van, mint a nyüzsgő, élettel teli köztereknek. Ha rá tudjuk venni az embereket, hogy kimozduljanak, akkor egymásnak teremtik meg a jó hangulatot.

Ma már másképp tekintünk a városi élettérre, mint a modernista időkben. Amit az akkori szemlélet jónak és üdvösnek talált – oktatás, könyvtárak, intézmények – azok mind falak mögött, zárt térben zajlottak. Úgy gondolom, kezdünk rájönni, hogy a valódi közösségek kint vannak, ezért fordítunk különös figyelmet a nyitott terekre.

Végül pedig a napfénynek is fontos szerepe van. Kísérletek támasztják alá, hogy napfény hatására az agyadban olyan kémiai folyamatok indulnak el, melyektől boldog leszel. Pusztán azzal, hogy kivisszük az embereket a szabadba, javíthatunk a kedélyállapotukon. A szabad levegőn tartott tárgyalásokon kevesebb a konfliktus, aki nyílt térben tanul, jobban teljesít – ezek a hagyományosan beltéri tevékenységeket is igyekszünk kivinni.

Ezt a célt szolgálják a modern koppenhágai épületekre jellemző hatalmas üvegfelületek is?

Pontosan. Nem csupán a beltér és a külvilág kapcsolatát szeretnénk elősegíteni, hanem minél több napfényt juttatni az épületekbe. Ez egyébként nem teljesen új keletű, az északi építészetben mindig központi szerepet játszott a rendelkezésre álló kevés napfény kihasználása.



Honnan lehet tudni, hogy milyen igényeik vannak a különböző embereknek? Megkérdezik a kamaszt, a nyugdíjast és a drogost is?

Sajnos nem tudjuk egyszerűen megkérdezni az embereket, hogy mit akarnak, mert akkor soha nem tudnánk semmilyen innovációt megvalósítani. Mi, emberek nem tudjuk, hogy mit akarunk, csak azt, hogy mit akartunk tegnap. Ezért nagyon ügyesen kell feltennünk a kérdéseket: inkább a lakosok életvitelét és szokásait akarjuk megérteni, hogy átfogó képet kaphassunk arról, milyen fejlesztésekre van szüksége a városnak. De létrehoztunk egy mobil applikációt is, amivel az embereknek lehetősége van elmondani a véleményüket.

Milyen visszajelzések alapján tudják, hogy jó irányba haladnak-e?

Vannak megszámlálható és megszámlálhatatlan eredmények, ezért nem elég csak megfigyelnünk az embereket, de beszélgetnünk is kell velük. Ezek a beszélgetések éreztetik az emberekkel, hogy törődnek velük, számít a véleményük. Ez a személyes hozzáállás egyébként is jellemző Koppenhágára.

Mikor pár hónapja volt egy – feltehetően terrorista – támadás az egyik negyedben, egyértelművé vállt, hogy meg kell hozni bizonyos biztonsági intézkedéseket. Nagy örömömre a város nem úgy reagált, hogy korlátokkal, detektorokkal és ilyesmikkel szórták tele a fontosabb középületeket, hanem őröket tettek a bejáratokhoz, akik kedvesen rád köszönnek, mikor belépsz. Ez a fajta biztonság a szemkontaktusról szól: barátságosan ugyan, de érezteted az emberekkel, hogy látod őket. Úgy gondolom, hogy ez az út vezet ahhoz, hogy felelősséget tudjunk vállalni egymás iránt. Nem kell, hogy mindannyian barátok legyünk, de figyelnünk kell egymásra, hiszen együtt élünk, folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Ebben van nagy szerepe a szemkontaktusnak.


Koppenhágában egyenesen be vannak tiltva a kerítések. Nem veszélyes ez?


Ha építesz egy nagy kerítést, akkor azt biztosítod, hogy ne nagyon legyenek emberek a kerítésen belül. Viszont pont attól válik veszélyessé az elzárt rész, hogy nincsen, aki rálásson. A legnagyobb biztonságot általában az adja, ha sok ember van valahol. Ilyen értelemben a kerítések csak elvesznek egy város biztonságából, ahelyett, hogy hozzáadnának. Kisebb közösségek emelhetnek maguk köré kerítést, hiszen olyankor mindig több száz ember marad belül is. Ha valahol épül is kerítés, az sem lehet magasabb másfél méternél, hogy megmaradhasson a már említett szemkontaktus. A kerítés nélküliség is egy olyan dolog, amit csak lassan tudnak elfogadni az emberek, de az adatok szerencsére eddig minket igazolnak.


Tina Saaby, Brain Bar interjú


Koppenhága gazdaságilag és társadalmilag is kiemelkedően fejlett hely. Gondolja, hogy ezeket a stratégiákat valamivel elmaradottabb helyeken – például Budapesten – is sikeresen lehetne alkalmazni?

Mikor gazdasági kérdések merülnek fel, mindig szeretem felhozni Koppenhága történelmét. Két évtizeddel ezelőtt Koppenhága teljesen elszegényedett, zátonyra futott város volt. Csak szegények, nyugdíjasok és diákok lakták – adót tehát szinte senki sem fizetett. A kilencvenes években elhatároztuk, hogy megújítjuk a várost. Területeket privatizáltunk, zöldövezeteket hoztunk létre, jelentős állami támogatásokat is kaptunk, megváltoztattuk az oktatási rendszert, és 1996-ban elnyertük Európa kulturális fővárosának a címét. Ezek a lépések mind hozzájárultak a változáshoz. Koppenhága története tehát egy becsődölt város története, ami bő húsz év alatt a világ egy legélhetőbb helyévé vált. Ezzel azt akarom mondani, hogy bárhol el lehet érni ezt az eredményt, és természetesen szükség van rá néhány évre.

A siker titka, hogy a családosokat a városba kell csalogatni, és ott is kell tartani. Ehhez jó óvoda- és iskolahálózat kell, meg biztonságos utcák, ahol a gyerekek egyedül is nyugodtan közlekedhetnek. Ha ez megvan, akkor nemcsak a gazdaságilag fejlődik a város, de élhetőbb is lesz.