Vessetek a mókusok elé! – Woody Allen 45 legjobb filmje

Forrás: Kobal

-

December 1-jén nyolcvanéves Woody Allen, minden idők legneurotikusabb humorú filmrendezője. Első mozifilmjét 1966-ban mutatták be, '71 óta szinte minden évben csinál egyet, így idén a 45.-ig jutott el. Meg- és újranéztük mindet, szavaztunk, és felállítottuk a csalhatatlan, egyértelmű, minden kétségen felül álló Woody Allen-toplistát. Boldog születésnapot, Woody!


A VS.hu négy szerzője, Bordás Gábor, Bujdosó Bori, Kránicz Bence és Puskár Krisztián szavazott 10-es skálán Woody Allen mozifilmjeire. A szavazatok átlagából alakult ki az alábbi lista.


45

Szeptember (September, 1987)

Ha valaki kényszeresen rendez filmeket, és az esetek 80 százalékában ugyanazt a történetet csinálja meg, akkor a rossz filmjei is átértékelődnek. A Szeptember végül is egyedülálló: olyan, mintha Woody Allent megbízták volna, hogy rendezzen egy Szomszédok-epizódot, és ő ezt egy Csehov-dráma átültetésével, illetve a nyolcvanas években készült filmjeiből kivágott, rosszul sikerült jelenetek és a próbafelvételek újrahasznosításával oldotta volna meg. (PK)


Mia Farrow


44

Mi újság, Tiger Lily? (What's Up, Tiger Lily?, 1966)

Ténylegesen végignézni Woody Allen első filmjét emberpróbáló feladat, de ettől még vicces koncepciója abszolút díjazható: fogott egy japán James Bond-koppintást és a barátaival teljesen új angol dialógot írt/improvizált hozzá, amely egy titkos tojássaláta-recept utáni hajszává változtatta a cselekményt. A stúdió a megkérdezése nélkül a Lovin' Spoonful együttes többször bevágott zenélésével húzta ki egész estéssé a filmet, ami akár passzolhatott is volna ebbe a dilis káoszba, de nem passzolt. Woody megtanulta a leckét, és ezután kiharcolta, hogy filmjei utolsó vágásának joga mindig őt illesse meg. (BB)


Mi újság, Tiger Lily?


43

A varázsige: I love you (Everyone Says I Love You, 1996)

Hiába Edward Norton, Tim Roth és Natalie Portman, a rendező egyetlen musicaljére kudarcként emlékszünk, mert a zenés jeleneteket nyilván nem lehet komolyan venni, paródiának viszont nem elég viccesek, az összhatás így inkább giccses és kínos. Legalább egy jó poén azért van benne, mikor az elhagyott férj (Woody Allen) Párizsba utazna, de inkább öngyilkos szeretne lenni: „Az időeltolódással hat órát élhetnék New Yorkban, de Párizsban három órája halott lennék. Elintézem az ügyeimet, aztán magamat is!” (KB)


Julia Roberts és Woody Allen


42

Süti, nem süti (Small Time Crooks, 2000)

Allen első filmje a 2000-es évekből egy kevéssé jelentős vígjáték, amelyben a botcsinálta bűnöző és papucsférj bankot rabolna, és miközben lúzerekből álló bandájával az alagsorban falat fúr, a felesége által üzemeltetett cukrászdából véletlenül meggazdagszanak. Az alapötlet jópofa, de a történetben inkább arra kerül a hangsúly, hogy a főhős és neje valójában alkalmatlanok a jólétre, és mire belátják a tanulságot, hogy szegényen szeretik egymást igazán, a film vontatottá válik. Házassági komédiának viszont így sem rossz. (KB)


Tracey Ullman és Woody Allen


41

Rómának szeretettel (To Rome with Love, 2012)

A film ritmusának rosszat tesz, hogy Allen négy különböző szálat bonyolít párhuzamosan. Ezek közül Roberto Benigni története felesleges is – kár, hogy a rendező nem tudott túllépni a sémán, hogy egy Olaszországban játszódó történetbe bele kell tenni Benignit, bármi is legyen. Szerencsére itt van a Fellini A fehér sejkjét koppintó sztori Penélope Cruzzal, és a fiatal indie-ikonokat (Greta Gerwig, Ellen Page, Jesse Eisenberg) felvonultató szerelmi háromszög, amelyek teljesen kiszámíthatók ugyan, de a színészek miatt frissnek hatnak. (KB)


To Rome with Love

Alessandro Tiberi és Penélope Cruz


40

A jade skorpió átka (The Curse of the Jade Scorpion, 2001)

Mindenkinek van egy kedvenc Woody Allen-filmje, amelyről tudja, hogy igazából nem túl jó, de ettől még szereti. Nekem A jade skorpió átka ilyen, amelyben Woody és Helen Hunt egy biztosítónál dolgoznak, és hipnózis hatása alatt ellopnak ezt-azt. A negyvenes évekbeli miliőn és a pattogós bendzsózenén kívül az teszi különlegessé a filmet, hogy Charlize Theron levetkőzik benne, miközben Allen hebeg-habog. Gyerekkoromban számtalanszor láttam A jade skorpió átkát az HBO-n, máig itt a fülemben, ahogy Kern András Miss Fitzgerald (Hunt) nevét kiabálja, erősen megnyomva a cét, úgy, hogy Ficcdzseráld. (KB)


The Curse of the Jade Scorpion

Woody Allen, David Ogden Stiers és Helen Hunt


39

Káprázatos holdvilág (Magic in the Moonlight, 2014)

Tavalyi filmjében a mester a Riviérán könnyített magán, és a húszas évekbeli burzsoázia kulisszái között összerakott egy habkönnyű komédiát korábbi filmjei mozaikjaiból. Colin Firth remekül hozza a szarkasztikusan pesszimista, az okkultizmuson fáradhatatlanul élcelődő sztárbűvészt, az álmédiumot alakító Emma Stone elbűvölő, a rejtély megoldódik, a főhős jégpáncélja felolvad, a szerelem beteljesedik. Csak vigyázzunk, nehogy beleszunyókáljunk, mint Firth karaktere a romantikusnak induló csillagvizsgálós jelenetbe. (BG)


Káprázatos holdvilág

Colin Firth és Emma Stone


38

Füles (Scoop, 2006)

A rendező második londoni kitérője nem olyan komor és súlyos, mint a Match Point, noha ugyanúgy bűnügyi konfliktust boncolgat. A feleséggyilkos brit gentleman utáni nyomozás habkönnyű, tét nélküli játszadozássá szelídül, ahol sokkal fontosabb, hogyan incselkedik a Scarlett Johansson által játszott újságíró-gyakornok Hugh Jackman sima modorú gazemberével. A Füles senkiben sem hagyott mély nyomot, de Johansson egyrészes, bordó fürdőruhája nehezen feledhető! (KB)


Scoop

Scarlett Johansson és Hugh Jackman


37

Banánköztársaság (Bananas, 1971)

Még mielőtt az akadémia által is elismert filmes lett (rendezői Oscar-díj, 1978), Woody Allen még tudott fergetegesen vicces filmeket csinálni anélkül, hogy az öreges értelmiségi poénkodásnak tűnjön. És éppen a komédia tette lehetővé számára, hogy aktuális dolgokkal foglalkozzon, azaz burleszket csináljon a jelenből (azóta ugye főleg örök problémákon tűnődik). Egy évvel Allende megválasztása után (és két évvel Pinochet amerikaiak által pénzelt államcsínye előtt) öltött Castro-szakállat, parodizálta az Amerika és a latin-, illetve dél-amerikai diktatúrák közti viszonyt és a (poszt-)68-as mozgalmiságot – igazi kívülálló módjára Groucho Marxot használta fel mindehhez. (PK)


Bananas

Sylvester Stallone, Woody Allen és Anthony Caso


36

Csak az a szex (Anything Else, 2003)

Ez az egyetlen Woody Allen-film, amelyben Jason Biggs és Christina Ricci játsszák a főszerepeket. Allen a forgatás közben jött rá, hogy Biggs nem is zsidó, pedig előtte le merte volna fogadni, hogy az. Az alsó középmezőny jellegzetes, „egyáltalán nem rossz” darabja. (PK)


Anything Else

Woody Allen és Jason Biggs


35

Melinda és Melinda (Melinda and Melinda, 2004)

Allen szinte minden hétköznapi történetében benne van épp úgy a komédia mint a tragédia lehetősége – az ő kedvén múlik, hogy épp miként látja (láttatja) a dolgokat. A választásnak nem feltétlenül van nagy tétje, minden évben csinál egy filmet, történeteit megrendezi többféleképpen is. A Melinda és Melinda végül is pont erről szól: egy stílusgyakorlat, amelybe egy történetnek két verzióját írta bele, saját magára is reflektálva egyrészt, az élet mibenlétéről elmélkedve – ismét – másrészt. És kifejezetten jó film az életmű mellőzött középmezőnyéből. (PK)


Melinda és Melinda

Will Ferrell, Radha Mitchell és Amanda Peet


34

Amit tudni akarsz a szexről... (Everything You Always Wanted to Know About Sex * But Were Afraid to Ask, 1972)

A film, amelynek főleg a címét szokták ismerni, meg az emberi testben játszódó epizódját, ahol Allen spermiumnak öltözve megtermékenyítéshez készülődik („Remélem, nem maszturbál, nem akarok a plafonra kenődni!”). Összesen hét szkeccsből áll a film, a spermás mellett az a legviccesebb, amelyikben Gene Wilder beleszeret egy örmény paraszt bárányába, a kapcsolatukat pedig értetlenül és megbotránkozva szemléli a konzervatív középosztály. A többi stílusgyakorlat kevésbé emlékezetes, talán jobb lett volna, ha Allen nagyjátékfilmet csinál az emberi szervekről – bár akkor mi lenne Wilderrel és a birkájával? (KB)


Everything You Always Wanted to Know About Sex

Gene Wilder és szerelme


33

Hollywoodi történet (Hollywood Ending, 2002)

Az utolsó film, amelyben Woody Allen magára osztotta a főszerepet, és milyen jól tette, hiszen ki más játszhatná el a neurotikus rendezőt, aki a feladat súlyától elveszíti a látását, de vakon is megrendezi a filmet. Egyben ez az utolsó film, amelybe szerelmi szálat is írt magának, ami viszont már eggyel több volt a kelleténél, mert kémia ide vagy oda, nehéz elhinni, hogy az egykori feleség (Téa Leoni) ezt az erősen vénülő csődtömeget választja a sikeres, sármos és 15 évvel fiatalabb stúdióvezető (Treat Williams) helyett. A Hollywoodi történet feltűnés nélkül simul bele az ezredforduló utáni bárgyúbb vígjátékok sorába, de azért a slusszpoén a nézhetetlen filmet piedesztálra emelő franciákkal ott van a szeren. (BG)


Hollywood Ending

Treat Williams, Téa Leoni és Woody Allen


32

Belső terek (Interiors, 1978)

Woody Allen első „komoly” filmje maga a modernista közhelyszótár, Kiüresített Terekkel, Lelki Tájakkal és hasonlókkal. Szomorú emberek ülnek barna fotelekben, pasztellszínű ruhákban, néha kinéznek az ablakon, máskor sírnak. Az a baj, hogy ebben nincs semmi irónia. Persze, „jók a színészek”, de ezt a filmet akkor is nagyon nehéz komolyan venni, és annyira nem is érdemes. (KB)


Interiors

Mary Beth Hurt, Kristin Griffith és Diane Keaton


31

Abszurd Alak (Irrational Man, 2015)

Woody Allen tanmeséi nem abban az értelemben azok, hogy didaktikusak, hanem abban, hogy Allen képes egy-egy – irodalmi értelemben vett – drámai konfliktushelyzetbe beleírni mindazt, ami az élettel kapcsolatban foglalkoztatja és gyötri, legyen az komédia vagy tragédia, az élet értelme vagy értelmetlensége. Ezzel könnyű önparódiává válni, Allennel többször meg is esett, ám az Abszurd alak nem ilyen. Gyilkosságfilozófiai tanulmánya pedig több szempontból (a Bűn és bűnhődés itt is kulcsfontosságú) a Match Point kevésbé komor párjává teszi. Főleg, ha a második emberölési kísérlet zseniálisan köznapi – egyszerre komikus és traumatikus – antikatarzisát vesszük a liftnél. (PK)


Irrational Man

Emma Stone és Joaquin Phoenix


30

Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger, 2010)

Josh Brolin írói sikerre és a szemközt lakó barna szépségre ácsingózik, Naomi Watts a főnöke, Antonio Banderas után epedezik, Anthony Hopkins elhagyja a feleségét egy huszonévesért, a magára maradt Gemma Jones pedig egy jósnő ígéreteibe csimpaszkodik. Téveszmés öncsalók szánalmas kompániája volnának, ha Allen nem ábrázolná őket annyi szeretettel, és persze, hogy a végén pont az az egy találja meg a boldogságot, akit az elején a legirracionálisabbnak láttunk. Még az sem rontja el a filmet, hogy Brolin nem éppen a leghitelesebb Woody-alteregó. (BB)


You Will Meet a Tall Dark Stranger

Antonio Banderas, Naomi Watts és Anna Friel


29

A rádió aranykora (Radio Days, 1987)

Kivételesen maga Woody Allen a mesélő, aki azonnal behúz minket egy olyan kor utáni nosztalgia érzésébe, amelyet ő is csak pici gyerekként ismert (alteregóját Seth Green alakítja): a 30-as és 40-es évek New Yorkjában vagyunk, ahol az emberek fő információ- és szórakozási forrása még javában a rádió. A középpontban álló queensi szeleburdi család tagjai szórakoztatók, de azért a sok kis vinyettából álló, csapongó film nem egyformán lebilincselő végig. Az egyetlen Woody-film, amelyben Mia Farrow és Diane Keaton is szerepel. (BB)


Radio Days

A rádió aranykora


28

Whatever Works (2009)

Jazzes párhuzammal élve: talán az egyetlen Woody Allen-sztenderd, amelyben Woody Allen a neurotikus idősödő főszereplő figuráját másra osztotta, nem pedig magára. Larry David az elmúlt negyedszázad amerikai komédiájának megkerülhetetlen alakja, de ezt nálunk kevesen tudják, feltehetően ezért is volt ez az egyetlen Woody Allen-film az elmúlt 20 évben, amelyet a magyar mozik nem mutattak be. Pedig nemcsak a zseniális David miatt érdemes megnézni, hanem mert például ahogy Patricia Clarkson és Ed Begley Jr. délvidéki karakterei pár laza filmes vágással tipikus New York-ivá vedlenek a történetben, az nagyon vicces szatírája a New York-i létnek és sznobkultúrának. (PK)


Whatever Works

Evan Rachel Wood és Larry David


27

Szentivánéji szexkomédia (A Midsummer Night's Sex Comedy, 1982)

Ki kivel dug? E kérdés körül forog a Mia Farrow-korszak első darabja, és mint ilyen, joggal adhatott okot némi aggodalomra az új múzsát illetően. A vidéki nyaralóban három pár jön össze víkendezni, és kisvártatva olyan hévvel kezdenek kavarni egymás közt, mint túlfűtött kamaszok egy nyári táborban, miután elaludtak a tanárok. Bár egy szexkomédiához képest a film erotikus töltete igen csekély – ironikus, hogy éppen a Mia és Woody közötti vonzalom tűnik a legkevésbé igazinak –, a repülő bicikli vicces, a Mendelssohn zenéjével aláfestett táj gyönyörű, és kedvünk lenne együtt múlatni az időt ezzel az idillien szórakozó, szellemesen társalgó, huncut polgári társasággal. (BG)


A Midsummer Night's Sex Comedy

Szentivánéji szexkomédia


26

Broadway Danny Rose (1984)

Ez az a film, amelyben Mia Farrow nem szende kisegeret, hanem egy egzaltált bombázót alakít, és meg kell hagyni, jól áll neki a feltupírozott haj, a hanyag rágózás meg a hatalmas napszemüveg. Danny (Allen) egy lelkes, lúzer menedzser, aki csupa elfuserált előadót pesztrál, ha pedig valakinek netán összejön az áttörés, az azonnal faképnél hagyja őt. Éppen erre készül kedvenc ügyfele is, egy mangalicaszerű, iszákos énekes, akit a háttérben szeretője, Tina bujtogat, de aztán a törtető nő közös kalandokba keveredik Dannyvel, és felébred benne a lelkiismeret. A végére pedig Tinával együtt elhisszük, hogy a sikernél többet ér Danny bácsikájának életfilozófiája: türelem, megbocsátás, szeretet. (BG)


Broadway Danny Rose

Woody Allen és Mia Farrow


25

A hétalvó (Sleeper, 1973)

Woody Allen a burleszk elsődleges céljának az élet értelmének keresését teszi meg. És megint, a Banánköztársasághoz hasonlóan, a jelent kiforgatva: egyrészt parodizálja a sci-fit (Charlton Heston pl. ekkoriban csinálja a Zöld szóját és Az omega embert), másrészt épp 1973-ban viccel az amerikai rendőrállammal, amikor az téma. Érdekesség: ugyanebben az évben írta Philip K. Dick a Kamera által homályosant, szintén egy rendőrállamról. Na, persze ez nem azt jelenti, hogy Woody Allen filmje végeredményben ne a nőkhöz való viszonyáról és életvezetési problémáiról szólna. És hogy miben hisz? „A szexben és a halálban” – mondja a film végén. (PK)


Sleeper

A hétalvó


24

Csillagporos emlékek (Stardust Memories, 1980)

„Szeretjük a filmjeidet. Főleg a korai vicceseket.” Ezzel nyomasztják az újságírók és rajongók Sandy Batest, a neves filmrendezőt, sőt, még a bolygónkra látogató, minden földi létformánál intelligensebb ufók is mindössze ennyit tudnak mondani neki. Allen saját 8 és ½-jében számot vet azzal, hogy a külvilág nem kíváncsi a „komoly” filmjeire. Az ő verziója viccesebb és kevésbé fárasztó, mint Fellinié, viszont nem is tud több lenni, mint egy klasszikus paródiája. Gordon Willis pazar képei, ahogy a Manhattanben, itt is felsőbb ligába emelik a filmet, mint ahová a sztori alapján kerülne. (KB)


Stardust Memories

Charlotte Rampling és Woody Allen


23

Alice (1990)

Kicsit Nóra, kicsit Harry Potter, de leginkább az Egy másik asszony vígjátéki változata egy gazdag mintafeleség felszabadulásáról. A sztori jó, a szerelmi szál bájos, de a film elég egyenetlen színvonalú. Mia Farrow esélyeit erősen rontja a hajpántja, és nem segít neki a New York feletti repkedés Alec Baldwin szellemével sem. A varázslatok óriási ziccerek, de többször kihasználatlanok maradnak, Alice pedig szinte meg sem lepődik rajta, hogy a kínai doki poraitól hol láthatatlanná válik, hol minimum durva hallucinációi támadnak. A vége felé haladva viszont egyre jobban behúz a történet, nem beszélve a briliáns jelenetről, amelyben a bájitalos tojáslikőrtől minden férfi Alice-t kezdi üldözni a szerelmével. (BG)


Alice

William Hurt és Mia Farrow


22

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris, 2011)

Kicsit meglepett, mennyire seggre estek a kritikusok ettől a filmtől, amely kellemes szórakozást nyújt, de még a vígjátékok között sem ér fel a mester korábbi klasszikusaihoz, a tanulság pedig kínosan a szánkba van rágva. Párizs persze meseszép, Marion Cotillard-ba könnyű egy perc alatt beleszeretni, és még Owen Wilson is pozitív csalódás. Az időutazós film sava-borsát azonban a régi művészóriások, Hemingway, Dalí és Fitzgeraldék jelenetei adják, akiket leginkább önmaguk karikatúráiként ábrázolnak, de ettől még – vagy éppen ezért – kiválóan működnek a vásznon. (BG)


Midnight in Paris

Zelda és F. Scott Fitzgerald szerepében Alison Pill és Tom Hiddleston


21

Hatalmas Aphrodité (Mighty Aphrodite, 1995)

„Kösz a semmit!” – veti oda Michael Rapaport Woody Allennek a manhattani utcán, miután rájött, hogy a nő (Mira Sorvino), akivel Woody összehozta, prostituált volt. Puskár Krisztián barátom napjainkban is rendszeresen él ezzel a fordulattal, ebből is látszik, hogy rengeteget köszönhetünk ennek a filmnek. Szerepel benne a bájosan zsenge Helena Bonham Carter és egy bizarr görög kórus is, az élen F. Murray Abrahammel – mit is kívánhatnánk még? (BB)


Mighty Aphrodite

Woody Allen és Mira Sorvino


20

Sztárral szemben (Celebrity, 1998)

Újabb elfuserált művésszel, a regényíróból lett bulvárhiénával (Kenneth Branagh) a főszerepben Allen megkísérelte bemutatni az általa egyébként nem is olyan jól ismert celebvilágot. Szórakoztatóak a különféle szórakoztatóipari csodabogarak magánszámai, de történetként csak a hűtlenkedő főhős szokásos balfaszkodása működőképes. Persze Sven Nykvist fekete-fehér képein bármi jól néz ki, és itt a szereplőgárda talán még a szokásosnál is erősebb lett. A film témája miatt is kézenfekvő, hogy idemásoljuk a neveket: Leonardo DiCaprio, Melanie Griffith, Famke Jenssen, Gretchen Mol, Winona Ryder, Sam Rockwell, Charlize Theron, Adrian Grenier, J. K. Simmons, Donald Trump. (KB)


Celebrity

Sam Rockwell, Leonardo DiCaprio és Kenneth Branagh


19

Vicky Cristina Barcelona (2008)

Rebecca Hall racionális barnáját és Scarlett Johansson kalandvágyó szőkéjét is elbűvöli a mediterrán szexisten Javier Bardem, hogy aztán a hisztigép Penélope Cruz tovább bonyolítsa a dolgokat, Woody pedig bebizonyítsa, hogy még hetven fölött is lelát a női lélek mélyére. Ez nemcsak az elmúlt tíz év egyik legsikerültebb filmje tőle, hanem talán egész pályájának legerotikusabb darabja. Penélope Cruz és Scarlett Johansson érzéki csókot vált – ennyi. (BB)


Vicky Cristina Barcelona

Penélope Cruz, Javier Bardem és Scarlett Johansson


18

Blue Jasmine (2013)

Woody Allen nagyszerű író, de az, hogy a Blue Jasmine pszichológiai esettanulmánnyá válik, elsősorban Cate Blanchett megrendítő játékának köszönhető. Szomorúnak sem nevezhető a film, inkább rendkívül nyomasztónak, abban az értelemben, hogy Blanchett karakterét képtelenség szeretni, de az iránta érzett szánalom belülről kezdi emészteni a nézőt. A film ráadásul nem hoz semmilyen feloldozást, és ez gyötrelmesen életszerűvé teszi. Talán Woody Allen (eddigi) élete leglehangolóbb befejezését teremtette meg a Blue Jasmine-ben. Blanchett Oscart kapott a szerepért. (PK)


Blue Jasmine

Cate Blanchett


17

Kairó bíbor rózsája (The Purple Rose of Cairo, 1985)

Ha a „mozihoz címzett ódák” kerülnek szóba, simán lehet, hogy valamilyen érzelgős kis semmiségről van szó, de a Kairó bíbor rózsája tényleg szépen és meglehetősen árnyaltan szól a filmek szeretetéről, miközben a felszínen megmarad szerelmi melodrámának. Mia Farrow alakítja a rossz házassága elől a moziba menekülő nőt, akinek a kedvéért lemászik a vászonról a filmbeli film főhőse, de felbukkan az utóbbit játszó valódi színész is, így áll fel a szerelmi háromszög. Talán a legjobb dolog mégis az a filmben, hogy a hősnő a végén magára marad a moziban, ami minden filmrajongónak alapélménye. (KB)


The Purple Rose of Cairo

Jeff Daniels és Mia Farrow


16

Kasszandra álma (Cassandra's Dream, 2007)

Woody egyik általában alulértékelt filmje, amely ugyan tényleg nem éppen vicces, viszont kiderül belőle, hogy képes a rá jellemző mániákusan túlpörgetett megoldásoktól elszakadva is pompás kis thrillert csinálni, és az is, hogy abszolút otthonosan mozog az angol és ír színészek (Ewan McGregor, Colin Farrell, Tom Wilkinson stb.) közt. Az érdekből elkövetett gyilkosság lelki terhétől becsavarodó Farrell pedig egy újfajta, egyáltalán nem a megszokott woodys komikummal széteső figura, aki súlyt ad a filmnek. (BB)


Cassandra's Dream

Colin Farrell és Ewan McGregor


15

Lövések a Broadwayn (Bullets Over Broadway, 1994)

Egy csomó Woody Allen-film szól arról, hogy a rendező retteg a saját tehetségtelenségétől, és bizonytalankodik, hogy érdemes-e föltennie az életét a Művészetre, mikor valójában nem több ambiciózus kóklernél. A Lövések a Broadwayn drámaírójának (John Cusack) sincs keresnivalója a színházban, de erre csak akkor jön rá, mikor jön egy mogorva maffiózó („A nevem Cheech. Csak Cheech.”), és könnyedén ír a főhős gyenge darabjából egy igazán jó művet. Az alkotói válság vicces és őszinte feldolgozásán túl a húszas évek New Yorkja és a szuper mellékkarakterek (köztük Jim Broadbent falánk bonvivánja) miatt is jó szívvel emlékszünk erre a filmre. (KB)


Bullets Over Broadway

Dianne Wiest és John Cusack


14

Rejtélyes manhattani haláleset (Manhattan Murder Mystery, 1993)

Amikor Allen és Farrow kapcsolata összeomlott, a régi jó barát, Diane Keaton rögtön vállalta, hogy beugrik az eredetileg Farrow-nak szánt női főszerepre, és ez a mi szerencsénk. A jól szituált New York-i házaspárt alakító Allen és Keaton kettősénél csak Keaton és Alda párosa cukibb: a két barát, akik rákattannak, hogy a szomszéd tutira eltette láb alól a feleségét, és elkezdenek nyomozni utána. Kellemes éttermi vacsorák közben zajlanak a felpörgött ötletelések a megoldásról, végig azt érezzük, imádnánk mi is az asztaluknál ülni. És egy rövid jelenet erejéig felbukkan Zach Braff is első, meglehetősen ügyetlen filmszerepében mint Woody és Keaton fia. (BB)


Manhattan Murder Mystery

Diane Keaton, Alan Alda, Anjelica Huston és Woody Allen


13

Manhattan (1979)

Egy negyvenes faszi egy 17 éves gimnazistával jár, miután a felesége (Meryl Streep) elhagyta egy másik nőért – alighanem ez a felállás már önmagában hozzájárult a mester legtúlértékeltebb alkotásának kultstátuszához. Persze nem rossz film a Manhattan, de erős túlzás egy lapon említeni az Annie Hall-lal, még akkor is, ha a New York-imádat itt már szuperszélesvásznon zajlik, és rögtön az elején fétissé fajul. A történet központja egy szerelmi háromszög Isaac (Allen), a legjobb barátja és Mary (Diane Keaton) között, akinek rémes frizurája van, és még a péniszhez is intellektuálisan viszonyul. A végén persze hősünk jön ki vesztesen a dologból, de legalább rájön, hogy tök jó volt neki a gimnazistával, és a búcsújelenetből az is kiderül, hogy hiába atyáskodta végig a kapcsolatukat, Tracy valójában sokkal bölcsebb nála. (BG)


Manhattan

Mariel Hemingway és Woody Allen


12

A világ második legjobb gitárosa (Sweet and Lowdown, 1999)

A jazz alapmotívuma Woody Allen életművének, és bár a korszak előtt viszonylag gyakran tiszteleg, A világ második legjobb gitárosa az egyetlen filmje, amely konkrétan a zenéről szól. Szép és szomorú film a boldogtalanságról mint a művészet alapvető inspirációs élményéről; a zenészről (Sean Penn), aki akkora akart lenni, mint Django Reinhardt, és amikor „akkora lett”, azt senki nem hallotta, ő pedig széttörte a gitárját. Közben ál-dokumentumfilmes betétekben beszélnek az életművéről szemüveges emberek, zenetörténészek, publicisták, köztük Woody Allen maga. (PK)


Sweet and Lowdown

Samantha Morton és Sean Penn


11

Agyament Harry (Deconstructing Harry, 1997)

Harry Block szerepében Woody végre nem a szokásos, minden cinizmusával együtt is rendkívül jóravaló karakterben játssza el önmagát, hanem egy igazi szemétládaként, aki családja és szerelmei életéből kovácsol irodalmi karriert, minden nőjét kényszeresen megcsalja – „Azt hiszed, nekem olyan nagy öröm, ha leszop egy nagymellű 25 éves?” –, mindig van nála pénz kurvára, tablettákon él, és egyre jobban szétesik. A helyenként teljesen elborult és sziporkázóan vicces történetbe Harry novellái is beleszövődnek, az elhomályosodó Robin Williams vagy a családját mellékesen megevő zsidó öregúr jelenete önmagában is igazi gyöngyszem. A teljes életműből ebben a filmben van a legjobb veszekedés (Kirstie Alley-vel), Judy Davis pedig még Woodynál is szórakoztatóbban neurotikus. (BG)


Deconstructing Harry

Woody Allen, Elisabeth Shue és Billy Crystal


10

Szerelem és halál (Love and Death, 1975)

A 19. századi orosz nagyregény fergeteges paródiája, amelyet javarészt Budapesten forgattak. Woodynak annyira meggyűlt a baja a nemzetközi stábbal és a magyar konyhával, hogy ezután több mint húsz évig nem dolgozott külföldön. Boris (Allen) és Sonja (Diane Keaton) napóleoni időkben játszódó szerelmi történetét különösen az olyan frappáns aranyköpések miatt lehet szeretni, mint például, hogy „- A szerelem nélküli szex üres időtöltés. - Igen, de az üres időtöltések közül talán a legjobb!” vagy hogy „Az a lényeg, hogy ne úgy fogjuk fel a halált, mint valaminek a végét, hanem sokkal inkább úgy, mint egy rendkívül hatékony költségcsökkentési módszert.” (BB)


Love and Death

Woody Allen és Diane Keaton


09

Egy másik asszony (Another Woman, 1988)

Allen áthozta Gena Rowlandset John Cassavetes filmjeiből, hogy megcsinálja a saját Cassavetes-filmjét. A végeredmény nem olyan nyers és zsigeri, mint az Egy hatás alatt álló nő vagy a Férjek, de Allen azért képes mélyre ásni a középkorú filozófia-tanárnő történetével, aki hetente végighallgatja a szomszédjában rendelő pszichológus egyik páciensét (Mia Farrow), és rájön, hogy a saját párkapcsolata sincs rendben. Eközben jelöletlenül keveredik egymással valóság, emlék és képzelet – a rendező talán itt jut a legközelebb az olyan modernista tudatfilmek fogalmazásmódjához, mint a Persona vagy a Tavaly Marienbadban. (KB)


Another Woman

Gena Rowlands


08

Hannah és nővérei (Hannah and Her Sisters, 1986)

A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a Hannah a kollégák elvetemült pontozása miatt a nyolcadik helyre szorult, ez ugyanis egy tökéletes film. A fejezetekre tagolt, regényszerű szerkezetben több történetszál fut párhuzamosan, és valamennyi magával ragad. A film egyszerre szól az elsöprő erővel feltámadó szenvedély és a kényelmes fészek közötti őrlődésről, a jóság elviselhetetlenségéről, a családon, barátságon belül elfojtott és kibuggyanó rivalizálásról, árulásról, az intellektuális gőg elszigeteltségéről. És persze ott van Woody karaktere, a terméketlen hipochonder, aki a pánikszerű halálfélelemtől a vallási bolyongáson és az öngyilkosság kísértésén át jut el a katarzisig. Ez a mélyen drámai út pedig, ahogy az egész film, tízpontos poénokkal van kikövezve. „Csak annyit kérdeztem, nincs-e olyan képe, amiben kicsit több a barna.” (BG)


Hannah and Her Sisters

Mia Farrow, Barbara Hershey és Dianne Wiest


07

Árnyak és köd (Shadows and Fog, 1991)

Woody a kafkai kisember, aki semmit sem értve bolyong a fekete-fehér, német expresszionista filmeket megidéző éjszakában, miközben a bordélyházban Kathy Bates, Lily Tomlin és Jodie Foster megvitatják a jól működő párkapcsolat titkát. A cirkuszi bohóc John Malkovich összeszűri a levet a kötéltáncos Madonnával, John Cusack pedig eltántoríthatatlanul kívánja Mia Farrow-t. Hála a zseniális Carlo di Palmának, aki tizenegy Allen-mozifilmet fényképezett, az éjszaka fényei és textúrái bűbájosan burkolják be a nézőt – annak ellenére, hogy a fojtogatós gyilkos azóta is szabadlábon van. Ez Allen legerősebb atmoszférájú filmje. (BB)


Shadows and Fog

Lily Tomlin, Jodie Foster és John Cusack


06

Match Point (2005)

A vétkezés, a vágy, illetve azok következményeivel való szembenézés Woody Allen filmjeinek egyik fő mozgatórugója. Ezt Allen a Match Pointban mutatja be talán a legfelkavaróbb módon – és ez életművének talán legkiemelkedőbb rendezői teljesítménye. Nem is tudom, mi a megrázóbb: az a türelem és tudatosság, ahogy felépít egy társadalmi-pszichológiai kórképet, az a rideg és vértelensége ellenére húsba hatoló kegyetlenség és számítás, ahogy puskával kivégzi Scarlett Johanssont, vagy az a lappangó téboly, amit a gyilkosságot megúszó és Dosztojevszkijt olvasó Jonathan Rhys Meyers figurája sugároz abban a felső osztálybeli környezetben. (PK)


Match Point

Scarlett Johansson és Jonathan Rhys Meyers


05

Bűnök és vétkek (Crimes and Misdemeanors, 1989)

Bár a Match Pointot övező rajongás korántsem volt érdemtelen, az én lelkesedésemet kicsit beárnyékolta, hogy Woody Allen szinte ugyanezt a bűn és bűnhődés-történetet már leforgatta 16 évvel korábban. Csak épp hitelesebben, komorabb színekkel, jobb színészekkel, mélyebb filozófiai kérdésekig leásva, és elkerülve a közhelyes lezárást. Bár a dráma jóval sötétebb a szokásosnál, ezúttal is nagyszerűen oldják a komikus elemek, elsősorban Lester (Alan Alda) figurája a másik történetszálon. A nagymenő tévés nevetséges hetvenkedésének tükrében ugyanakkor még nyomorultabbá válik Woody csóró dokumentumfilmes karaktere, aki nemcsak a szakmájában hasonul meg, de végül a szerelme is a sikeres seggfejet választja. (BG)


Crimes and Misdemeanors

Woody Allen és Alan Alda


04

Férjek és feleségek (Husbands and Wives, 1992)

Woody itt került a legközelebb ahhoz, hogy valami olyasmit alkosson, mint példaképe, Ingmar Bergman, akinek a Jelenetek egy házasságból című drámája ihlette ezt a párkapcsolati filmet. Két pár (Allen, Mia Farrow, Sydney Pollack és Judy Davis) kapcsolati hullámzásait követjük egy éven keresztül a szellemesen fényképezett és vágott áldokumentumfilmben, amely szinte egyáltalán nem vicces, viszont lendületes és erőfeszítés nélkül érzelmes és bölcs, nem úgy, mint Woody némely másik komolysággal próbálkozó, de kudarcot valló vállalkozása. (BB)


Husbands and Wives

Mia Farrow és Judy Davis


03

Zelig (1983)

Frenetikusan vicces áldokumentumfilm, amely szűkebb értelemben véve az asszimilálódni próbáló zsidókról, tágabb értelemben minden ember megfelelési, beilleszkedési vágyáról mesél briliáns eszközökkel. A mindig a környezetében levő emberhez hasonlóvá változó Zelig (Allen) legendás, a 20-as évek végén kezdődő történetét a jelenben olyan figurák elemzik, mint Susan Sontag és Bruno Bettelheim, az archív felvételekbe beleillesztett Allen, illetve a Gordon Willis operatőr zsenialitását is dicsérő álarchív felvételek pedig egészen lenyűgözőek, és ma is remekül megállják a helyüket. (BB)


Zelig

Mia Farrow és Woody Allen


02

Fogd a pénzt, és fuss! (Take the Money and Run, 1969)

Az első igazi Woody Allen-film, nemcsak az egyébként kissé fésületlen és széteső rendezés szempontjából, hanem azért is, mert a botcsinálta kisgengszter, Virgil Starkwell az első vérbeli Woody-figura, és rögtön az egyik legviccesebb is. Hosszú percekig lehetne idézgetni a közhellyé vált aranyköpéseket a filmből – „Csak semmi cicó, mert nálam a slukker!”, és hasonlók –, de a Fogd a pénzt, és fuss! valójában a dokumentarista stílus miatt vált klasszikussá, amelyet Allen a Zeligben is remekül alkalmazott. Illetve azért, mert ezt a dokumentarizmust a féktelen hülyeség szolgálatába állította. (KB)


Take the Money and Run

Woody Allen


01

Annie Hall (1977)

„Intenzitás…, hogy kapnád be az összes faszomat.” A Woody Allen-prototípusfilm, a rendező első, egyben legjobban sikerült párkapcsolati filmje, amelyet azóta is rendszeresen újrarendez vagy kibont ilyen vagy olyan formában. És az egyik legszórakoztatóbb is, amit számunkra a magyar szinkron történetének néhány legviccesebb pillanata tesz felejthetetlenné és kulturális alapélménnyé. A biboldószer például egyértelműen magyar találmány. (PK)


Diane Keaton és Woody Allen


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!