Vérfertőzős Háború és béke, és egy káromkodós, kokós Agatha Christie

Forrás: IMDb

-

Két klasszikus irodalmi műhöz nyúlt a BBC, amely nemrég mutatta be a Tíz kicsi négerből készült, háromrészes minisorozatot, és január elején kezdte vetíteni a hatepizódos Háború és békét. Mindkettővel sikerült megbotránkoztatni a nézők egy részét, de ne rájuk hallgassunk.


A kettő közül a Háború és béke a nagyobb vállalkozás: Tolsztoj történelmi regényeposzát hat, egy-egy órás részbe sűríteni nem kis bátorságot is igényel, pláne, ha összehasonlítjuk a korábbi BBC-sorozattal, amely húsz részben bontotta ki a könyv szerteágazó cselekményét. Igaz, csináltak ebből már három és fél órás filmet is (Audrey Hepburnnel és Henry Fondával a főszerepben), de az alkotók most a középútnál maradtak, ami azt jelenti, alaposan meg kellett húzni a sztorit, még úgy is, hogy már eleve ignorálták Tolsztoj filozófiai-történelmi értekezéseit.

Az viszont, hogy a forgatókönyvet Andrew Daviesre bízták, aki egyebek között a Büszkeség és balítéletből készült, nagy sikerű sorozatadaptációt is jegyezte, mindenképpen jó döntés, hiszen ha valaki, akkor ő képes arra, hogy kosztümös, könnyen emészthető sorozatot faragjon egy 19. századi, sokszereplős, történelmi utalásoktól hemzsegő regényből. Daviesnél is nagyobb csodafegyver a brit televíziózásban ritkán látható költségvetés: korábban joggal érte a történelmi témájú sorozatokat az olcsóság vádja, a Háború és békére azonban ez nem áll.



Itt nem műtermi díszletek között szenvelegnek ragasztott barkós orosz katonatisztek, hanem autentikus és gyönyörű helyeken forgattak: Oroszországban, Lettországban és Litvániában. A külső és belső helyszínek egyaránt csodásak, és még a csatajelenetekben sem huszonöt statisztáról próbálják elhitetni, hogy ők Napóleon világhódító serege, még ha egy hollywoodi szuperprodukcióval nyilván nem is versenyezhetnek. Sőt, a kosztümök is méltók egy ilyen nagyszabású vállalkozáshoz.

De a sztori és a külcsín még önmagában kevés, a sorozatot úgyis a színészeknek kell elvinniük a hátukon. A női főszereplő ezért a most véget ért Downton Abbeyvel befutó Lily James, míg a férfi főszerepeket az amerikai Paul Dano (Fogságban, Vérző olaj) és a Grantchester című sorozatban egy őrült jó pasinak számító papot alakító James Norton kapták, de akad még egy sereg ismert brit színész az áttekinthetetlenül népes szereplőgárdában, és egy kisebb szerepet még Gillian Anderson is kapott. Sőt, Bonaparte Napóleont Mathieu Kassowitz alakítja, bár eddig csak egy mondat jutott neki.


Az eddigi két epizód mindenképpen reményt keltő, bár egyelőre kevés volt ahhoz, hogy sikerüljön megjegyezni mind a kismillió orosz arisztokrata szereplőt, de talán a hatodik részre ez már menni fog. A sorozatot ért leggyakoribb kritika, hogy túlságosan angolos: van, aki szerint a jellegzetesen kelet-európai külső képek nélkül lehetne ez akár egy Dickens-adaptáció is (pláne, hogy több szereplő játszik a párhuzamosan futó Dickensian című sorozatban), de az is igaz, hogy ha már britek forgatnak sorozatot, akkor ez szükségszerűen benne van a pakliban. Nem zavaróbb az angolsága, mint a másik, nagyszabású, brit Tolsztoj-adaptáció, Joe Wright Anna Kareninájáé, mellyel adná magát a hasonlat amúgy, de itt nincsenek olyan magasan szárnyaló érzelmek egyrészt, másrészt pedig a történelmi-háborús vonal is tompítja a romantikus felhangokat.


Lily James a Háború és békében


Az már kevésbé magától értetődő, hogy a Tolsztoj által maximum csak finoman sejtetett, Anatole és Hélene Kuragin közötti vonzalom itt szabályos vérfertőző viszonyként jelenik meg. Igaz, már régóta nem meglepő a történelmi/kosztümös sorozatok átszexualizálása sem, ami itt is tetten érhető, de szerencsére nem megy a cselekmény rovására, mint mondjuk a Borgiákban.

Ezeket leszámítva viszont a Háború és béke hozza, amit egy ilyen sorozattól reálisan elvárhatnánk: a filozófiai mélységeitől megfosztva és a fő cselekményszálakra koncentrálva gyakorlatilag egy kosztümös szappanoperát kapunk (ezt maga Davies mondta így), és ebben semmi pejoratív nincs, van viszont egy történelmi keretek között játszódó, sokszereplős dráma. Aki ennél többet vár egy hatrészes sorozattól, az alighanem rossz helyen keresgél.

Pláne, hogy vannak kiváló színészi alakítások: leginkább Paul Dano, aki nagyszerűen hozza az outsider és esetlen, de mindenkinél szimpatikusabb Pierre Bezuhovot. Élményszámba megy a Nyikolaj Bolkonszkij herceget alakító Jim Broadbent is, aki egy egész másfajta apát játszik a szintén Davies jegyezte Bridget Jones-filmekben, illetve Lily Jamesnél is csak kicsit zavaró, hogy bő tíz évvel idősebben próbál egy tizenkét éves lányt alakítani. És ne feledjük, ott van a látvány, ami még néhány éve is szokatlan érv lett volna egy tévésorozat mellett, de ma már más időket élünk.


Jóval nagyobb felzúdulást keltett a brit tévénézők körében a legnépszerűbb Agatha Christie-regényből készült minisorozat. Az odahaza eredetileg Tíz kicsi néger címmel megjelent mű Amerikában már elsőre is Then There Were None (… És már senki sem) lett a pejoratív „nigger” szó és a címben idézett rasszista mondóka miatt, a briteknél azonban egészen a nyolcvanas évek közepéig maradt az eredeti cím, ám azóta már ott is áttértek az … És már senki sem-re. Sőt, már egy ideje nálunk is ezen a néven játsszák a regényből született darabot, és a jogtulajdonos is csak ezzel a címmel engedi lefordítani a regényt.



De nem is a címmel volt baja sok megrögzött Agatha Christie-rajongónak, hanem a megvalósítással. A karácsonykor műsorra tűzött sorozat ugyanis hiába maradt hű az eredeti sztorihoz, mégis nagyon távol áll a megszokott, békebeli Christie-adaptációktól, és tudatosan sokkal inkább emlékeztet a mai, skandináv, lélektani krimisorozatokra, mint az Egy gyilkos ügy (Forbrydelsen) vagy A híd (Bron/Broen). A szereplőkre sem jellemző az angolos hidegvér, gyakran káromkodnak, sőt, kokaint is szippantanak, a regényben diszkréten a háttérben zajló gyilkosságok pedig itt a maguk véres erőszakosságában jelennek meg.


És ugyan valamelyest érthető a konzervatívabb adaptációkhoz szokott nézők ellenkezése is, azért ne feledjük, hogy a regény már önmagában lehetetlenné teszi azt a kedélyes, békebeli, ötórai teázós hangulatot, melyet az Agatha Christie-adaptációkhoz szokás társítani. A Tíz kicsi négerben alapból nem akadt egy mindent megoldó Miss Marple vagy Poirot felügyelő, hanem egy szigeten rekedt társaság szembesül a kegyetlen végzettel. Semmi happy end, semmi remény, tényleg egy brutális történet, még úgy is, hogy Christie mindezt udvarias pókerarccal meséli el.


Sorozatok And then there were none


Vagyis ehhez a könyvhöz pontosan illik ez a sötétebb és erőszakosabb ábrázolás, és a forgatókönyvíró Sarah Phelps is fontosnak tartotta, hogy megmutassa egy-egy gyilkosság valós súlyát, szemben az olyan krimikkel, amelyekben az áldozatok csak rejtvényfeladványok. Ennek az sem mond ellent, hogy a sorozat ugyanúgy 1939-ben játszódik, mint a regény, és külön élményt jelent az art deco házbelső vagy a korabeli jelmezek iránti aprólékos figyelem is.

Lehet, hogy van, aki nem tudja: a sorozat egy titokzatos idegen által különféle ürügyekkel egy kis szigeten lévő fényűző villába csalt tíz ember történetét meséli el. Ők ugyan nem ismerik egymást, de hamar kiderül, hogy van bennük valami közös: mind a tízen gyilkosságot követtek el korábban, de megúszták. Közösséggé kovácsolja őket aztán az a nem elhanyagolható tény is, hogy ott ragadnak mind a tízen egy külvilágtól elzárt szigeten, ahol a bizarr mondókát követve (itt kicsi négerek helyett kiskatonákkal) egymás után hullanak el – de túléli-e valaki, és kiderül-e, ki teszi el egyenként láb alól őket?


Sorozatok And then there were none

Vera Claythorne (Maeve Dermody) megérkezik a szigetre


A sorozat még úgy is izgalmas, ha emlékszünk a sztorira, és jót tesz neki az áramvonalasítás. Különösen, hogy a szereplőkről hiába derül ki sorban a sötét múltjuk, mégis kénytelenek vagyunk szorítani értük, hiszen hiába szolgáltat igazságot a gyilkos, és hivatkozik morális okokra, azért az ő logikáján sem nehéz fogást találni. A kezdettől fogva meglévő baljós atmoszféra az, amely a leginkább rokonítható a fent említett skandináv sorozatokkal, és a világvége-hangulatot tovább erősítik a küszöbön álló új világháborús utalások.

A színészek is kitesznek magukért – talán Sam Neill és Charles Dance a két legnagyobb név, de a fiatalabbak közül is említésre méltó Aiden Turner, illetve a főszerepet, Vera Claythorne-t alakító Maeve Dermody. Egyedül az egyre gyakrabban foglalkoztatott Burn Gorman játssza túl kicsit a macsó rendőr figuráját, de talán azért is, mert az ő figurájából hiányzik az az összetettség, ami a többiben megvan. Hiába derül ki róluk, hogy gyilkosok, a legtöbbjük azért árnyaltabb karakter a sima gonosztevőnél.

Lehet, hogy egy karácsonyi BBC-sorozattól nem pont ezt várná az ember, és akinek Agatha Christie egy bajszos belga detektívet vagy egy kedvesen mosolygó angol nénit jelent, annak talán nem való az És már senki sem, de aki szívesen néz egy thrillerbe oltott krimit, az bátran szánja rá a sorozatra azt a három órát.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!