Végre kiderült, ki áll a divat mögött

Fotó: Adam Szedlak

-

Anyagminták az ésszerűség határain túl, a menyasszonyt elhomályosító tweedzakó és a szövés Halálcsillaga. Munkatársunk Londonban elmerült a textilipar kuriózumaiban.


„A fonaltervező a divat igazi diktátora” - mondta Kirsty McDougall, a Dashing Tweeds anyagtervezője, és éreztem, hogy elértünk a nyúl üregének mélyére. Ennél kisebb elemekre biztos nem lehet bontani a divatot. Nem tudunk divatgyorsítót építeni, ami nagy energiájú ütközésekkel még apróbb darabokra robbantja szét a trendeket. De kezdjük az elejéről.

Május hetedike és kilencedike között rendezték meg a London Craft Weeket, aminek a nevében ugyan benne volt a kézműves, de nem hamburgerről vagy sörről szólt. Öltönyszabászatot, fúvott üveg lámpaizzó-készítést vagy éppen szövést lehetett nézni.

Amikor egy 120 éves brit luxusmárka Savile Row-i kirakatában egy srác ül szövőgéppel, akkor az ember gyanítja, hogy valami rendkívüli történik. Próbababáknak kellene ott állni olyan öltönyökkel, amikre még véletlenül sem tűztek árcímkét. Ehelyett egy mások által fiatalosnak mondott, az 1850-es évekből származó gép csattog ott.



A pedálokat - ez a gép még kicsit se automata - Daniel Harris, a London Cloth Company alapítója és összes alkalmazottja nyomogatja. Bár a munka manuális, illetve pedális, rendkívül gyorsnak tűnik: körülbelül 13 centiméternyi tweedsál készül el egy perc alatt. Az 7,8 méter lenne egy óra alatt, ha lenne értelme egy közel nyolcméteres sálnak.


Függő típus vagyok, szerencse, hogy soha nem álltam rá a drogokra

– mondta Harris vigyorogva.

Az érdekelt, mégis hogyan lesz egy a legjobb indulattal is harmincas figurának több gépes textilüzeme. Vagy hogy miért gondolja bárki, hogy könnyűipart akar építeni. A sztori szinte logikusnak tűnik, ahogy Harris elmeséli: szabónak tanult, dolgozott is, ám egy nagyobb, a megrendelő által utólag módosított rendelés után kicsit elment a kedve. Azt tette, amit bárki tett volna a helyében, megvásárolt egy walesi csűrben rozsdásodó négytonnás szövőgépet. A gépről csak utólag derült ki, hogy néhány fontos része hiányzik, de újabb donorok beszerzése és egy év kísérletezés után elindult a cég. Az első megrendelője Ralph Lauren volt.

A géppark hét szövőgéppel bővült azóta - nyugodtan adjanak hozzá a képzeletbeli listához több tíz tonnányi felszerelést és alkatrészt -, és szépen működik. Értékmegőrzés persze, a legöregebb gép az 1850-es évekből származik, a legfiatalabb is túl van a nyugdíjkorhatáron, de a London Cloth Company cégként működik. E mellé nem egyszerű beilleszteni az újabb gépek beszerzésére vonatkozó terveket, pedig ilyenekben nem szűkölködik Harris. Az egyik álma, egy különösen ritka darab, egy olyan összedőlőben lévő épületbe van beépítve, amihez rendes út nem vezet, egy folyón kell átkelni a megközelítéséhez, amelyen eleve csak nyáron lehet átjutni.


Vissza a diktátorokhoz

A jóval fiatalabb, kisebb, de azért csak a patinás szabóságok által benépesített Savile Row-tól egy saroknyira lévő Dashing Tweedsbe vezetett tovább az út. Itt leplezte le Kirsty MacDougall a divat valódi diktátorait, ami azért volt különösen érdekes, mert MacDougall maga is mindent megtesz, hogy a nagyon változatos, a világ miden színében létező tweedszövetet még izgalmasabbá tegye. Válogatni viszont abból válogathat, amit a nagy milánói fonálexpón talál. Ilyen például az irodaszereiről talán jobban ismert 3M cég fényvisszaverős szála.



„Néha felháborítjuk a puristákat” - mondja a mintatervező, amikor szóba kerül a Dashing Tweeds polcain korábban látott fényvisszaverő szálakat is tartalmazó, jól öltözött bicikliseknek szánt zakó. Amíg erős fénnyel rá nem világítanak a szövetre hagyományos anyagnak tűnik, reflektorfényben viszont teljesen átalakul.

„Szoktuk mondani, hogy esküvőre ne vegyék fel, mert a fotókon a menyasszony helyett a csillogó zakót fogják nézni.”

Részben ennek a cégnek a munkáját is a szerelem vezérli. Jóval több anyagmintával dolgoznak - mondta MacDougall - mint amennyivel ésszerű lenne. Az ezer font körüli áron induló zakók, egyedi megrendelések és különleges anyagok világában azonban úgy tűnik, belefér ennyi logikátlanság. Ráadásul az új megrendelők között is akad, aki saját anyagot akar.

Távozás előtt belenézhetünk egy pillanatra MacDougall kockás füzetébe, amelyen egy új 25*25-ös mintát tervez. Úgy néz ki, mint egy nagy amőbajátszma. Gyorsan megnyugtat, hogy nem gépromboló - ebben az iparban különösen vicces lenne -, a munka egy részét elvégezhetné számítógépen is, de a végén úgyis le kell ülni a szövőgéphez és legyártani pár métert. A végén a tapintás és a kinézet dönti el, hogy jó-e egy minta.


Több száz éves csúcstechnológia

Azt ugye tudják, hogy mi volt a minta a lyukkártyás számítógépekhez? Az 1801-ben bemutatott Jacquard-szövőgép, amely egy kártyakötegről olvasta be a mintát. A gépnek a megjelenésekor nem nagyon örültek Lyon takácsai, gyakorlatilag szövés Halálcsillagaként tekintettek rá, egy alkalommal még a Szajnába is behajították a feltalálót. Nem mintha ez megmentette volna a selyemfestő ipart. Azért utálták ennyire, mert az addig viszonylag emberigényes selyemkészítést leegyszerűsítette, kellően hosszú kártyasorral egy fotót is szövetté lehet alakítani. A London Cloth Company által gyártásra és a Kirsty MacDougall által otthoni kísérletezésre használt gépeken is be lehet állítani húsz-huszonöt különböző sort, amiknek a sorrendjét még lehet variálni. Nézzék csak meg a lenti tweedmintát és próbálják megérteni, hogy rakták össze.