Végigültük egy szenilis mami történelemóráját

Fotó: Szlovák Judit

-

Könnyedén tragikus történelmi tablóvá terebélyesedő kamaradráma – e paradoxonokkal teli leírás áll talán legközelebb Fekete Ibolya új, Anyám és más futóbolondok a családból című filmjéhez, amelynek pont ezekből az ellentmondásokból fakad minden erőssége és gyengesége. Mert hát milyen is lehetne egy huszadik századi családtörténet egy a szenilitás határán egyensúlyozó öregasszony emlékein keresztül?


Fekete Ibolyáról eddig is tudni lehetett, hogy nagyon érdekli a történelem, csak míg eddig nagyon specifikus, jól körülhatárolt időszakokba pillantott bele, most hatalmasra tágította a látószöget. Ezúttal megközelítésében a cseh filmek ironikus, olykor parodisztikus hangvétele mellett a Szabó Istvánra jellemző nagyobb történelmi perspektíva igénye is megjelenik. De e kettő házassága nem problémamentes.

Az Anyám és más futóbolondok a családból rendkívül komplex narratívájú, bonyolult oda-vissza időbeli ugrásokkal operáló és nagy szereplőgárdát megmozgató film, amelynek ez a történetstruktúra a fő erőssége. Amint azt néhány visszapillantás és előreugrás után megtudjuk, a múlt század elején született Berta ma már egy öreg pesti bérházban éldegél néhány lakásra azonos nevű lányától, akinek egyre inkább a segítségére szorul, illetve aki – úgy tűnik – az öregasszony memoárjait írja annak kusza elbeszélései alapján. Így ismerünk meg egy egész családfát, amely a Nagyvárad melletti Székelyhídról indulva szenvedi végig a kelet-európai történelem jól ismert sorscsapásait, és próbálja közben több-kevesebb sikerrel meghúzódva átvészelni a kiszámíthatatlan fordulatokat. A néző számára meglehetősen nagy kihívást jelent, de éppen ezért izgalmas feladat folyamatosan figyelve fejben egyszerre összerakni azt, hogy pontosan hol járunk mind a nyilvános, nagy betűs történelemben, mind a privát családtörténetben.


Anyám és más futóbolondok a családból


És bár a struktúra komplexitása és kivitelezése remek, mégis éppen az említett kettősség az, ami miatt hiányérzetünk támadhat. Az a helyzet ugyanis, hogy mivel a Mille és Barkó család nem igazán involválódik a politikában, lényegében semmi újat nem tudunk meg a huszadik századi magyar történelem eseményeivel vagy hátterével kapcsolatban. Azonban mivel mégis csak érthetővé kell tenni a különböző korokat és történelmi szituációkat, arra sincs elegendő idő, hogy kellően, az egyetlen legjellemzőbb tulajdonság felmondásán túl kibontakozzanak a karakterek, és hogy a tények felsorolásán túl árnyaltan megjelenjenek a családot érintő privát események. Sokszor csak kapkodjuk a fejünket az újabb szereplők, házasságok, disszidálások és pálfordulások között, és bár végül szinte mindig sikerül többé-kevésbé összerakni a képet, inkább csak információkat szerzünk, mint átélünk. A feszes tempó miatt rendkívül ritkán jönnek létre drámai szituációk, és amikor mégis, akkor azokból, valószínűleg rendezési hiányosságokból fakadóan, hiányzik a feszültség.


Ónodi Eszter, Bartsch Kata és Kerekes Viktória


E leírásból egyértelmű az is, hogy karakterábrázolásról nem igazán lehet itt beszélni, hiszen a mellékszereplők egy-egy tulajdonság illusztrációi csupán. A történetben a legnagyobb teret és időt az idősebb Berta (a mesélő öregasszony gyerek-, ifjú-, fiatal- és középkorú változatokban) kapja, akinek ennek megfelelően a többiekkel ellentétben lehetősége lenne a kibontakozásra. Néhány árnyalat megjelenik ugyan, személyes viszonyok és érzelmek felsejlenek, de Ónodi Eszter alakítása ezúttal nem alkalmas arra, hogy bármilyen valódi nézői viszonyulást kiváltson. Ezzel szemben a másik főszereplő, a Berta férjét, Lajost alakító Gáspár Tibor mindenkit lejátszik a vászonról. A forgatókönyv és a többi szereplő minden szorítása ellenére képes a helyzeten, a dialógokon sőt a különböző korokon is átsütő koherens jelenlétet megteremteni, ami a film előrehaladtával egyre inkább kiemeli őt a plakátvékonyságú karakterek sokasága közül.

Bár a fentiek sem sejtetnek tökéletes filmet, az Anyám és más futóbolondok a családból egyértelműen a silány vizualitás – azon belül is a kirívóan rossz világítás – miatt bukik el. A Gózon Francisco és Jancsó Nyika által jegyzett operatőri munka teljesen fantáziátlan, annyira nem tud mozgóképben gondolkodni, annyira csak illusztratív szinten marad, hogy végül ebben a több mint kétórás filmben semmit sem képben mesélnek el. A képek csak arra vannak, hogy banálisan megismételjék azt, ami az amúgy túltengő narrációban elhangzik.


Ónodi Eszter és Gáspár Tibor


A vizualitásra vonatkozó rendezői koncepció egyik fontos eleme, hogy a különböző történelmi időszakokat nemcsak korhű díszletekkel, kellékekkel és jelmezekkel ábrázolják, hanem az adott korra jellemző filmes formák megidézése révén is. Ennek megfelelően hol a korai burleszk szaggatott sebességére vágott/pixillált momentumokat látunk, hol a szocreál filmek színvilága elevenedik meg, hol egy Karády-film jelenetébe ülnek be szereplőink. Mindezt azonban olyan amatőr utómunkával, vágással, színezéssel és fényeléssel oldották meg, amely még akkor sem elfogadható, ha azzal védjük, hogy hát ugye ez egy töredékes visszaemlékezés enyhén parodisztikus ábrázolása. Sajnos mozivásznon ez nem működik, nagy képméretben ez annyira bántó, hogy lenullázza a befogadói élményt.

És ezzel eljutunk a formátum és a műfaj kérdéséig. Ez a sokrétű, gazdag történet vajon biztosan mozivászonra való? Vajon nem lett volna jobb az erőltetett sűrítés és az ebből fakadó kapkodó ritmus helyett egy olyan tévésorozatot szerkeszteni, amelyben minden epizódot egy szűkebb kor vagy egy tematika köré építenek fel? Tévéképernyőn ráadásul a silány képi világ sem nyomná rá annyira bélyegét az élményre.



Úgy gondolom, a játékfilmbe sűrítés eredményezte a parodisztikus humor és a komoly drámaiság nem megfelelő elegyét is. Nem elsősorban a kettő puszta keverésével van a gond (hiszen az akár izgalmassá is tehetné az érzelmi világot), hanem azzal, hogy mindkettő kibontakozásához, felépítéséhez jóval több időre, türelemre lenne szükség. Ebben a közegben a poénok a semmiből érkeznek, és erőltetett jópofáskodásnak hatnak – egyetlen igazán jól ülő bonmot hangzik el, az előzetesből már ismerős „Lajos, te csak maradj ki a történelemből!” felkiáltás, de ennek egy több perces '56-ot archív képekkel ábrázoló jelenet és egy ezt követő privát dialógus ágyaz meg. Valószínűleg minden esetben erre lett volna szükség.

Az Anyám és más futóbolondok a családból különlegessége ambiciózus mivolta mellett a narrátori bizonytalanság: bármire is jutnánk a látottakkal kapcsolatban, nem feledhetjük, hogy azok valójában egy olyan öregasszony emlékképei, aki öt esetből négyszer már a saját lányát sem ismeri fel. Nem rossz mű ez, inkább csak jelentéktelen, mert nem derül ki belőle, hogy a közismert történelmi tények és a személyes történettöredékek felsorolásán túlmenően mit is gondol minderről a szerző. Miért is érdemes ilyen formában napjainkban bepillantanunk mindebbe?