Van durvább a térhatású arcra élvezésnél

Forrás: Criterion

-

Azt talán mindenki tudja, hogy a 3D-technikát nem az elmúlt években találták fel, még ha az utóbbi időben szinte kényszeresen próbálják is látványosabbá tenni ezzel a hollywoodi filmeket. Az viszont kevésbé köztudott, hogy már az első mozgóképek születése idején kísérleteztek a térhatású technikával. Gaspar Noé most mozikba került, gyenge szoftpornója kapcsán összeszedtük a legőrültebb 3D-s filmeket Andy Warhol náci Frankensteinjétől a pajzán stewardessekig.


Bwana Devil (1952)

Bár készült néhány 3D-s némafilm is, a térhatású mozi először az ötvenes években jött divatba. A trendindító Bwana Devil volt az első színes 3D-s film, amelynek az alkotói jó érzékkel a rengeteg látványosságot kínáló Afrikába helyezték a cselekményt, és remélték, nem sokaknak tűnik fel, hogy egyébként Kaliforniában forgattak. A filmben emberevő oroszlánok után indítanak hajtóvadászatot, miközben a főhős a feleségét is féltheti a vadállatoktól – később ugyanebből a sztoriból készült a Ragadozók is Michael Douglasszel.

A korabeli kritikusok utálták a filmet, nagyjából elmondták róla ugyanazt, amit a mai 3D-s filmekről szokás, hogy sötét a kép, és megfájdul tőle az ember feje, ennek ellenére a technológia néhány évre népszerűvé vált. Az előzetes élvezete a klasszikus kék-piros papírszemüveggel teljes!



A viaszbabák háza (House of Wax, 1953)

Tóth Endre a második világháború előtti magyar film fontos figurája volt, mielőtt 1940-ben Nyugatra menekült. Amerikában aztán André de Toth néven a maguk műfajában szintén jelentős B-filmeket rendezett, többek között a Viaszbabák házát, a korai 3D-film egyik legnagyobb sikerét.

Jó néhány horrorfilm szól arról, hogy a meg nem értett művészek kénytelenek erőszakkal és gyilkossággal felhívni magukra a figyelmet – ezúttal az utánozhatatlan Vincent Price kezd el szobrok helyett viasszal bemázolt emberi hullákat kiállítani, míg a hősnő rá nem jön a turpisságra. A kétezres években Paris Hilton közreműködésével remake-elték a filmet, de az új verziót felejtsük el, Toth eredetije ma is épp elég borzongató és szórakoztató.



Gyilkosság telefonhívásra (Dial M for Murder, 1954)

Ellentétben a lista legtöbb filmjével, a Gyilkosság telefonhívásra valóban jó film, ami nem meglepő, mivel Alfred Hitchcock rendezte. Hitchcocknak nem sok kedve volt a 3D-hez, de belement, hogy ebben a formátumban is bemutassák a sikeres színdarabból készült új krimijét, amelyben egy pénzéhes férj (Ray Milland) akarja megöletni a feleségét (Grace Kelly), csakhogy véletlenül a nő döfi le a támadót egy ollóval.

Nem mondhatnánk, hogy a film túlságosan kihasználja a 3D adta lehetőségeket, de a térmélységgel helyenként ötletesen bánik a rendező – a Gyilkosság telefonhívásra tipikus példa rá, hogy a térhatás közönségvonzó csodafegyverből hamar felesleges nyűggé vált a filmesek számára.



The Bubble (1966)

A Bwana Devilt is rendező Arch Oboler szentül hitte, hogy a térhatásé a jövő, ezért a hatvanas években ismét elővette a mozikból lassan kikopó technológiát. A Fantastic Invasion of the Planet Earth címen is ismert film kétségtelenül a legambiciózusabb 3D-s próbálkozások közé tartozik. A főhősök egy elszigetelt kisvárosba érkeznek, ahol alig beszélnek az emberek, és furcsán működnek a fizika törvényei. Mint kiderül, földönkívüliek tartják ellenőrzésük alatt a városkát. Oboler ennél jobban nem is magyarázza meg, hogy miért mutogat ötpercenként a néző felé úszó tárgyakat, a Bubble azonban így válik elsőrangú pszichedelikus élménnyé.



The Stewardesses (1969)

Reméljük, senki nem gondolta, hogy Gaspar Noé csinálta az első 3D-s szexfilmet. Természetesen jó néhány térhatású pornófilm készült már, de azért ezt a viszonylag ártalmatlan sexploitation-darabot ajánljuk a fellegek között malackodó légiutas-kísérőkről, mert ez volt minden idők legsikeresebb 3D-s filmje, mielőtt bemutatták volna az Avatart. James Cameron valószínűleg nem túl büszke erre a statisztikára, a Stewardesses ugyanis a többi, kizárólag a meztelenkedésről szóló produkcióhoz hasonlóan dögunalmas, bár ha valaki képes nevetgélni a repülőgép utasainak gyermeteg poénjain, az két szexjelenet között is jól szórakozhat.



Test Frankensteinnek (Flesh for Frankenstein, 1973)

Naná, hogy Andy Warhol sem maradhatott ki a 3D-buliból. Noha a technológia a hetvenes évekre már alig érdekelt valakit, Warhol úgy érezte, térhatásban sokkal jobban mutatna az a rengeteg levágott és a néző irányába hajított végtag, amellyel produceri felügyelete alatt készült, bizarr horrorfilmjében akart sokkolni.

A Paul Morrissey rendezte Frankenstein-adaptáció markánsan átértelmezte Mary Shelley regényét, itt a címszereplő hagymázas náci logikát követve a tökéletes emberpárt akarja összefércelni halott emberek testrészeiből. A doktort Udo Kier alakítja, aki élvezettel tombolhat és szemétkedhet a szerepben, egészen addig, amíg árja teremtményei ellene nem fordulnak. A korabeli botrány ellenére mára csak a horrorrajongók szokták emlegetni a filmet.



Piranha 3DD (2010)

A kétezres években új erőre kapott 3D-s trend egyik legsúlyosabb filmje a brutális Magasfeszültséggel berobbant Alexandre Aja horrorparódiája, amely hiába röhejes, azért korántsem mond le a borzasztó gusztustalanságokról. A hetvenes években készített Piranha laza remake-jeként is felfogható filmben egy nyaralóparadicsomban szabadulnak el a génmódosított, vérengző halak, és mindenkit megölnek.

Ez nem túlzás: a játékidő kétharmadánál van egy annyira durva, sokkolóan véres tömegmészárlás, hogy nem tudjuk, ezt hogyan lehetne viccesnek találni, miközben komolyan sem vehetjük – különösen, miután David Hasselhoff is megérkezik –, úgyhogy inkább csak zavarba jövünk. 3D-ben természetesen az egész még kellemetlenebb.



Cycle (2013)

Végül a magyarokat se felejtsük le a listáról. A számítógépes játékok fejlesztőjeként dolgozó Sóstai Zoltán két éve készítette el első és eddig egyetlen nagyjátékfilmjét, egy kétszereplős, animációs kamara-scifit, amelyben űrhajós főhősünk valamiféle hurokszerűen ismétlődő körforgásba kerül egy kihalt bolygón, de hogy valójában miről szól a film, arra máig nem sikerült rájönnünk. A 2001: Űrodüsszeia-idézeteket minden esetre könnyebb érteni, mint a Szabó Győző és Keresztes Tamás tolmácsolásában elhangzó, enigmatikus mondatokat. A 3D viszont tényleg földobja a filmet – igaz, ez nem nehéz, mivel a Cycle-ben 80 percen át nem igazán történik semmi.



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!