Vállaltam, hogy ez egy felnőtt film lesz

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Tóth Luca animációs rövidfilmje, a Superbia meghívást kapott Cannes-ba, ahol a Kritikusok Hete válogatásában mutatják be. A rendezővel a kihagyhatatlan szexualitásról, a gyerekközönség kizárásáról és az önálló márkává váló MOME-sokról is beszélgettünk.


A Superbián kívül egyetlen magyar film lesz Cannes-ban, egy másik animációs rövidfilm, A nyalintás nesze. Beszéltél Andrasev Nadjával?

Igen, nagyon reménykedünk benne, hogy együtt kell majd interjúkat adnunk. Mindketten hajlamosak vagyunk zavarba jönni az interjúktól. Reméljük, közösen hívnak minket, és támogathatjuk egymást. De mindketten nagyon örülünk nyilván. (Andrasev Nadjával készült interjúnk itt olvasható.)


Tóth Luca


Milyen célokkal mész Cannes-ba? Jól akarod érezni magad, vagy inkább a szakmai kapcsolatépítésen lesz a hangsúly?

Jól akarom érezni magam. Nyilván koncentrálni kellene a szakmai részére is, de nagyon zavarba jövök, ha networkölni kell. Örülök, hogy jönnek a producerek, Lukács Péter Benjámin és Osváth Gábor, remélem, majd ők nyomnak ebben előre. Azért is örülök nagyon, hogy mehetek, mert a filmfesztiválokban mindig az az izgalmas, hogy olyan alkotókkal találkozol, akiknek inspiráló a munkája. Velük jó beszélgetni, de konkrétan a lehetőségekhez jutás szempontjából nem vonz egy fesztivál. Inkább az inspiráló találkozások érdekelnek.

Szerinted milyen okai lehetnek a magyar animációs filmek népszerűségének a nemzetközi fesztiválokon?

Csak arról tudok beszélni, hogy van egy baráti kör, akik az elmúlt öt évben diplomáztak le, és iszonyatosan izgalmas alkotói kommunikáció megy ebben a társaságban. Van még egy csomó ember, akiről nem tud senki semmit, de pár év múlva majd velük fogtok interjúkat készíteni. Nincs ebben semmilyen nagyobb recept, csak annyi, hogy hatunk egymásra.


Superbia


De a műhelymunka, amit mondasz, magukra a filmekre van hatással. Nem érzékeled, hogy van mögöttetek egy olyan intézményi háttér vagy produceri kör, akik segítenek lehetőségekhez juttatni titeket a fesztiválokon?

Az biztos, hogy a MOME nagyon próbálja nyomni a saját diplomásait, nagyon fontos nekik a kommunikáció. Én ebből kicsit kiesem, mert csak a BA-m végeztem ott, tehát engem pont nem ők vittek eddig. De igen, kezdünk branddé válni. Emlékszem, 6 vagy 7 éve volt először MOME-s film az annecy-i animációs filmfesztiválon, akkor az nagyon nagy hír volt. Azóta pedig nagyjából minden évben jelen van ott a MOME, és az iskolák között is egyre jobban jön föl.

A MOME után Londonban, a Royal College of Artban tanultál tovább. Mi a legfontosabb, amit ott tanultál meg az animációról, az animációsfilm-készítésről?

Ezt a tudást nem konkrétan a Royal College-tól kaptam, de Londonban sokkal inkább azt éreztem, amikor elkezdtem ott dolgozni, vagy amikor kifizettek, megbíztak valamivel, hozzászóltak a munkáimhoz, hogy van egy nagyon erős tisztelet azzal kapcsolatban, mit jelent az, ha alkotói tevékenységet csinálsz. Ezt nagyon meg akarják fizetni, elismerik, hogy mennyi időbe és energiába kerül a munkád. Mindenki óvatosan és tisztelettel bánt velem, ha felkérést kaptam, és akkor is, ha csak gyakornoki munkáról volt szó.

Itthon hajlamosak úgy gondolkodni egy munkáról, hogy „hát ez csak rajz, nagyon gyorsan el lehet intézni, jót tesz majd a portfóliódnak.” Kint megnyugodtam, hogy elvárhatom a tiszteletet az energiáért, amit beleteszek a munkába.



Honnan hozod az animáció iránti érdeklődést vagy érzékenységet? Te vagy az első, aki ezzel foglalkozik a családodban?

A családomban nincs filmes vagy animációs, de a művészet szeretete és értékelése kiskoromtól adott volt. Az anyukám művészettörténész, édesapám villamosmérnök, a felmenőim közt pedig vannak festők. Érdekes módon nemcsak én, hanem a testvérem és az unokatestvéreim is valamilyen alkalmazott vagy alkotói művészeti munkákban helyezkedtek el.

Az animáció a komplexitása miatt vonzott be elsőre, a történetmesélésben elképesztően nagy teret ad. Nemcsak a történetek megírását, rendezését és vizuális, zenei és hangi megtervezését foglalja magába, de esélyt ad egyfajta illusztratív színészi játékra is.

Kik azok az animációs művészek, akiknek a stílusa hatott rád, vagy akiket a legközelebb érzel magadhoz?

Nyilván a kortársak, akikről beszéltem, akikkel folyamatosan hatunk egymásra. De mikor elkezdtem animációt tanulni, talán 8 éve, Igor Kovaljov volt az, akit iszonyatosan imádtam. Nálam általában van egy pont, mikor nagyon szeretem valakinek a munkáit, hogy szépen lassan megyek bele a saját munkáimba, és kinövök a filmjei szeretetéből, de Igor Kovaljovból sose nőttem ki.



Az előző, Annecy-ban díjazott filmedben, A kíváncsiság korában is fontos szerepe volt a testiségnek és az erotikának, a Superbiában pedig hímnős figurákat és óriáspéniszre felkapaszkodó nőt is látunk. Ez szándékos tabudöntögetés a részedről, vagy kutakodás a tudatalattiban?

A kíváncsiság korában inkább a felnőtté válás volt a téma, a Superbiában pedig a két nem konfliktusát, a hatalmi helyzetek konfliktusát akartam megmutatni. Mikor a nemekről van szó, nagyon sokszor kihagyják a szexualitást, én viszont bele akartam rakni a filmbe olyan helyzeteket is, amelyek megmutatják, mit jelent egyenlőnek lenni testi szinten, vagy épp a fordítottját.

Nem vetődött fel benned, hogy emiatt esetleg elveszíthetsz nézőket?

De, nagyon sokszor meg is kérdezik, nem baj-e, hogy kizárok bizonyos korosztályokat. De más filmek is kizárnak korosztályokat, ott mégsem tesszük fel ezt a kérdést. Az animációt még mindig nagyon sokan úgy kezelik, mintha egy zsáner lenne, ami minden generációnak szól egyszerre, a kisbabát is leköti, a szülőnek is szól, de a tinédzsereknek is van benne valami belső poén. Ezzel kimosod a filmet. Én vállaltam, hogy ez egy felnőtt film lesz, nincs ezzel bajom, szerencsére az NMHH így is támogatott minket.



Abban is hasonlítanak a filmjeid, hogy epizodikus, asszociatív szerkezetük van. Érdekel a hagyományos történetmesélés is?

Érdekel, csak ez jobban.

Tervezel egész estés filmet, vagy animációs sorozatot, ami jobban megköveteli a klasszikus történetet?

Nem feltétlenül gondolom, hogy ezek jobban megkövetelnék a hagyományos történetvezetést. Egyébként érdekel ez is, csak kicsit unom – mármint csinálni, nézni nem –, és szórakoztatni akarom magam a film készítése közben. De egy egész estés film terve egyébként is nagyon távoli, még nem gondolkodtam ezen.

Arra gondolok, hogy például a Filmalap nem valószínű, hogy támogatna egész estés kísérleti animációt, vagy a nálunk moziba kerülő animációs filmek is történetet mesélnek, és főleg gyerekeknek szólnak. Nem nehezíted meg nagyon a saját helyzetedet, ha a mostani stílusodnál maradsz?

Ez nem riaszt el, mert ezzel szemben az áll, hogy olyan dolgokat csináljak, amik nem érdekelnek.


Tóth Luca, Animáció, Interjú


Külföldi karriert sem tervezel?

Nem tervezek semmit. Dániában voltam most egy művészeti rezidenciaprogramon, ilyesmire megint akarok majd menni, de nincs a fejemben semmi jövőre vonatkozó. Animációnál szerintem ez nem is szükséges, olyan gyorsan változik minden – nem egy cégbe lépsz be, ahol aztán 30 évig ülsz. Alkalmazott melóid vannak, mindig jön valami új, és ha olyasmi jön külföldről, ami inspirál, akkor persze, csinálnám, de itthon is nagyon szeretek lenni. Most pedig éppen nincsenek terveim, mert két napja véglegesítettük a Superbia hangját. Kifulladtam.

Hogy néz ki a mindennapokban, mikor animációs filmeken dolgozol? Megélsz például a munkádból?

Meg lehet élni, de ez magányos szakma, egyedül ülsz a szobádban. Jó esetben van egy stáb körülötted, de a mindennapi animálás egyhangú. A vége felé behívok embereket, hogy segítsenek animálni, de nem sokakat, és a munka legnagyobb részét egyedül csinálom. De ez nem is baj, szeretem egyedül csinálni a vizuális részt. Nagyon fontos a filmjeim vizuális aspektusa, mert kicsit szürreális, és ebben a stílusban kell megmaradni az egész filmben. Olyan ez, mint amikor felismered egy festő képeit: azt akarom, hogy végig ugyanazt a stílust érezd, felismerd a háttereken, érezd a karakterek színein. És nem olyan egyszerű ezt a fajta stílust átvenni.


Tóth Luca, Animáció, Interjú


A MOME-s animációs műhelynek is vannak közös stílusjegyei, nem? Kevésbé klasszikus, amorfnak vagy torznak nevezhető figurák, játékosabb, szabálytalanabb, asszociatív, akár szürreálisabb történetmesélés. Te érzel valami közös esztétikai programot?

Nem hiszem, hogy lenne ilyen. Lehet, hogy ez a stílus pont azokra jellemző, akiknek a filmjeit többen látták, de sok más hang is van a MOME-n. Az biztos, hogy sokan vagyunk, akik a rajzos animáció felé indultunk el. De például ott van Kopasz Milán diplomafilmje – ő stop-motionnel dolgozik, előbb-utóbb fel fogja kapni egy fesztivál. Viszont a rajzfilm a legelérhetőbb technika, már a Pannónia Stúdióban is abból volt a legtöbb. A 3D-hez például rendes szoftverek, rendes gépek kellenek.

Ha mondanod kéne három animációs művészt a magyar filmtörténetből, akire a ti MOME-s társaságotok fontos előképként tekint, kiket mondanál?

Szerintem Kovásznai Györgyöt mondaná mindenki. Az a fajta hozzáállás, amivel ő csinált filmeket, kifejezetten újító volt. Képzőművészeti oldalról közelített az animációhoz, egyértelműen felnőtt témákat vitt, szerette azt az iróniát, ami a popkultúrából jön. Rajta kívül nem jut eszembe senki. Nem szoktunk erről beszélgetni.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!