Váljatok már el, az ég szerelmére!

Forrás: Cannes Film Festival

-

A cannes-i filmfesztivál harmadik napján láttuk az első tökéletes filmet: egy felkavaró, csodálatos párkapcsolati drámát fantasztikus színészekkel.


Bár a belga Joachim Lafosse némelyik filmjét nálunk is bemutatták, erős túlzás lenne azt állítani, hogy Magyarországon jól ismert a rendező, aki 41 évesen már a hetedik nagyjátékfilmjével érkezett Cannes-ba. Filmjei többségében ugyanazt a témát vizsgálja különböző helyzetekben: egy család széthullását – új munkája, a L'économie du couple (az angol címe After Love) is erről szól. Igaz, hogy még csak a fesztivál harmadik napján járunk, de az eddigiek alapján a Rendezők Kéthete nevű mellékszekcióban vetített film simán befért volna a hivatalos programba is. Idén ez az első hibátlan film, amit itt láttam.

A L'économie du couple egy olyan kompromisszummentesen realista kamaradráma, amiben minden lélegzetvételnek és ajtóbecsapásnak hitelesnek kell lennie, különben kiesünk a filmből. Gyakran kritikusok és filmesek is úgy beszélnek az olyasfajta filmekről, mint ez, mintha kisebb lenne a tétjük, és a maximum, amit elérhetnek, hogy „teljesítik, amit vállaltak”. Mert ehhez a filmhez valóban egyetlen helyszín kellett csak és egy tucat szereplő, sehol egy vizuális trükk, egy bravúros kameramozgás vagy egy sokstatisztás akciójelenet. De én a magam részéről az ilyen filmeket tartom a legtöbbre. Mert itt tényleg nincs semmi más, csak a forgatókönyv, a rendezői tehetség és a színészi jelenlét. Nulla lehetőség van a kamuzásra.


Bérénice Bejo és Cédric Kahn a L'économie du couple című filmben


A sztori akár a mai Magyarországon is játszódhatna, annyira életszerű és glamúrmentes: egy válófélben levő pár és ikerlányaik kénytelenek továbbra is egy fedél alatt élni, mert egyiküknek sincs pénze és nem tudnak megegyezni a házuk eladásáról és a vagyon elosztásáról. A ház evidens szimbóluma közösen felépített életüknek, ami most a fejükre dőlt, és bár igyekeznek a hétköznapokat viszonylag normális mederben tartani a gyerekek miatt, de abban a fázisban vannak, amikor még a romok alatt ülnek döbbenten, egyik nap megpróbálják kiásni magukat, másik nap ahhoz sincs erejük, hogy megmozduljanak, de legfőképpen azzal vannak elfoglalva, hogy a másikat hibáztassák.

Szar ügy, ha kiszeretnek az emberből, de az identitást még mélyebben megrázó esemény lehet szembesülni azzal, hogy az ember kiszeretett a másikból. A pár anyagiak körül bonyolódó, ádáz küzdelme mögött valójában az húzódik meg, hogy még nem készek újragondolni magukat a másik nélkül, és még egy utolsó validációt várnak a másiktól arról, hogy igenis fontosak voltak. A forgatókönyv (amit Lafosse három kollégájával írt) a két főszereplővel, Bérénice Bejóval és Cédric Kahnnal folytatott próbák során nyerte el végső formáját, ami abszolút érződik: minden kimondott mondatuk a sajátjuk, amikor üvöltöznek egymással az épp olyan igazi, mint amikor csak néhány halk, frusztrált mondatot váltanak.



Hasonlóan lélegző, házasságról szóló film legutóbb a 45 év volt, de ott már egy teljes közösen, szépen leélt élet állt a főhősök mögött, az elronthatóságnak csak korlátozott tere volt, itt viszont két, viszonylag fiatal ember áll a döntés előtt, hogy a régit leszanálva belevágjanak-e egy új életbe. Különösen fájdalmassá és valószerűvé teszi a filmet, hogy nincs egy Nagy Konfliktus, senki nem követett el semmi jóvátehetetlent a másik ellen, még egy bénácska megcsalás sincs, amin ne tudnának túllépni, egyszerűen csak kifulladt a kapcsolat tizenöt év után. Aki valaha szakított, a bőrén fog érezni minden egyes pillanatot.

Egyetlen fals hang sincs a forgatókönyvben: volt egy pillanat, amikor megijedtem, hogy a rendező mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy beleszőjön egy tragikus eseményt a filmbe, ami közhelyesebbé és olcsóbbá tette volna, de Lafosse makulátlan ízlésről tett tanúbizonyságot, és nem nyúlt mellé. És van egy olyan, egészen briliáns jelenet is, ami akár önálló kisfilmként is megállná a helyét: egy meghitt, vidám családi pillanat, ami valójában a legszomorúbb dolog, ami a párral történhet, mert közben pontosan tudatában vannak, hogy ez csak egy felvillanás a múltból, nem a jelenük igazsága, és visszatérni hozzá már nem lehet.


Láttam még:

  • Az Idegen a tónál rendezőjének, Alain Guiraudie-nak az új, Rester Vertical című filmje, ami egészen kiváló, viszont senkinek nem ajánlom, hogy előre elolvasson róla bármit, ezért én sem fogok írni róla semmit.
  • Albüm című török első film egy házaspárról, akik örökbe készülnek fogadni egy csecsemőt, de a környezetüknek azt akarják beadni, hogy biológiailag is övék a gyerek, ezért például olyan előkészületeket tesznek, hogy a pasi műhassal fotózza a nőt különböző helyszíneken a kamu családi albumba. Vicces agyeldobás, rejtélyes befejezéssel.


Eshtebak


  • Az Eshtebak (Clash) című film nyersen, izgalmasan és megrendítően mutat be egy egészen pici szeletkét napjaink Egyiptomából: egy rabomobilba összezárt, különböző politikai és vallási oldalakat képviselő emberek húsba vágó konfliktusait sakkozza végig körülbelül fél nap leforgása alatt.
  • A No és az El Club rendezője, Pablo Larrain a kommunista költőről, Pablo Nerudáról és a nézetei miatt őt üldöző rendőrről (Gael García Bernal) csinált sajátos hangulatú mesét Neruda címmel, ami kisebb részben politikai és társadalmi ideológiákról szól, de még inkább a költői képzeletet és a realitást ütközteti és játssza át egymásba ügyesen.