Üzenet a spamek között: Gratulálunk, a Louvre-ban állítják ki a képed

Fotó: Borsi Flóra

-

Borsi Flóra fotóművész ugyan még csak 22 éves, játékosan szürrealista, szanaszét photoshopolt képeivel mégis sorra gyűjti be a rangos külföldi elismeréseket: volt kiállítása a világ számos nagyvárosában, hívták Detroitba egyetemi előadónak, az ő képével indul a Photoshop, és pár napja jelentette be, hogy egy képét kiállítják a párizsi Louvre-ban. Beszélgettünk a külföldi sikerekről és az itthoni maradiságról, elfeledett modellekről és időutazásról.


Melyik jött előbb: a fotózás vagy a digitális manipuláció?


Gyerekkoromban rengeteget rajzoltam – még pályázatokat is nyertem –, ezért 11 éves koromban megkaptam a nővéremtől a photoshopot. Teljesen magával ragadott, pedig angolul volt, én meg egy hangot sem beszéltem angolul. Internetem sem volt, ezért ugyanazzal a tíz képpel bíbelődtem egész nyáron, amit Angelina Jolie-ról és Britney Spearsről kaptam. Egy pillanat alatt beleszerettem a program lehetőségeibe, és elkezdtem egyre komolyabban foglalkozni vele, portálokra feltöltögetni az elkészült képeket. Ekkorra jöttem rá, hogy eredeti fotókat kéne használni ahhoz, hogy igazán jó manipulációkat csinálhassak. Úgyhogy tizennégy évesen fotózni is elkezdtem, és egy pályázaton sikerült nyernem egy félprofi gépet, ami akkor baromi nagy szám volt. Úristen, gondoltam, most már muszáj lesz megtanulnom rendesen fényképezni. Elkezdtem tehát magamat fotózni, mert én mindig ott voltam magamnak.



Mindmáig a legtöbb képeden te szerepelsz, pedig már lenne lehetőséged modellekkel dolgozni. Mi ennek az oka?

Ha én vagyok a modellem, az egyrészt egyszerűbb, mert könnyebben ki tudom fejezni, amit elképzeltem. Kivitelezés szempontjából viszont nehezebb, mert bonyolultabb nekem beugrani, mintha egy modellt állítgatnék összevissza. Mostanra már nagyon megbarátkoztam ezzel a szituációval, úgy érzem, akkor igazán az enyém a kép, ha én vagyok rajta.

A legutóbbi sorozatomban – a Detroitban – viszont nem szerepelek. Én erre rá sem döbbentem, amíg mások nem mondták, hogy ez teljesen új dolog tőlem. Ebben a sorozatban múltbeli embereket vettem elő, a történelmi, időutazós dolgokat valahogy a sajátomnak érzem.


Detroit


Sokszor visszatér az időmotívum a képeiden. Miért áll ez különösen közel hozzád?


Gyerekkorom óta megszállottja vagyok a sci-finek, és máig nagyon szeretek az idősíkokkal játszani. Sok képemen pedig azt vettem észre, hogy a festészetet mint médiumot vegyítem a fotográfiával. Tehát igazából nálam most kétféle irány van: egyrészt evezgetek a festészet felé, másrészt az időutazás felé.

Elég szép sikereket értél el mostanra szerte a világon. Mikor jött az áttörés?

Két évvel ezelőtt készítettem el a Time Travel sorozatot, amit feltöltöttem egy Behance nevű alkotói portálra. Ott egy nap alatt nyolcvanezren nézték meg, és egyszerűen nem értettem, hogy mi történik. Rákerestem a nevemre a Google-ben, és akkor láttam, hogy a Daily Mailtől kezdve a Yahoo-ig mindenki kirakta. Erre egy kicsit a magyar média is felkapta a fejét, bár itthon a szakmai lapok annyira nem foglalkoztak velem. Mivel a következő sorozatom, A Real life models szintén nagyon berobbant, jött a stressz, hogy megint valami hatalmasat kéne dobni, ennek eredményeképpen pedig nem tudtam csinálni semmit, a saját maximalizmusom börtönében éreztem magam. Aztán ezt el is engedtem, és sorozatok helyett elkezdtem csak úgy képeket csinálgatni, amikre meg külföldi galériák figyeltek fel, és hívtak kiállítani például Londonba, Detroitba és Törökországba is. Valahogy pont mindig szerencsésen jött ki a lépés.


Time Travel


A legtöbb elismerés mintha külföldről érne. Hogy lehet, hogy Magyarországon kevésbé figyeltek fel rád?


Úgy vagyok vele, hogy inkább így legyen, mint fordítva. Amíg szeptemberben nem lett az én képem a Photoshop kezdőképe, addig itthon csak pár médium foglalkozott velem. Talán mert nem vagyok besorolható a kortárs fotográfiába, a magyarok pedig még mindig inkább ezt értékelik. Még félünk ettől az új vonaltól, mint ahogy az analóg fotósok is féltek a digitális technikától. Le vagyunk egy kicsit maradva. Én nem is hívom magamat fotósnak, inkább valamilyen vizuális alkotónak, hiszen szanaszét van photoshopolva a legtöbb képem. Nekem ez kellett ahhoz, hogy létre tudjam hozni azt a szürreális fikciót, amit megálmodtam. Kint nagyon értékelik, hogy valami olyasmit tudtam mutatni, ami saját magamból fakad.


Real life models


Mennyi idő alatt készül el egy kép?

Változó, de általában valahol 4 és 12 óra között. Vannak egyszerűbbek, amik csak két rétegből állnak. Ezeknél maga a fotózás több időt vesz igénybe, mint az egész utómunka. De a több száz rétegű daraboknál sokszor már azt se tudom, merre áll a fejem. Ott már az is sok időt elvesz, mire rájövök, hogyan kéne megoldani egy-egy trükkösebb problémát.

Honnan jönnek az inspirációid?

Teljesen random, hogy mikor jut eszembe valami. Van, hogy a Tumblr-t pörgetem, vagy az utcán sétálva meglátok valamit, és elgondolkozom: mi lenne, ha? Ezt a kérdést teszem fel magamban a legtöbbször. Majdnem mindegyik sorozatom kérdéssel indul és végződik. Ilyenkor megjelenik egy kép a fejemben, és azt próbálom még tematikában és mondanivalóban fejlesztgetni – utána már csak meg kell csinálni. A leghosszabb része az egész folyamatnak, hogy eszembe jussanak ezek a képek.


IRÉEL


Nagyon tudatosnak tűnnek a képeid. A munkafolyamat során van helye a spontaneitásnak, vagy minden előre el van tervezve?

Ritkán spontánkodom, általában nagyon koncepcionálisak a képeim. Előre lerajzolok mindent, és a skicc alapján készítem el a fotót. Ehhez képest az a sorozat, amit a photoshop kiválasztott, pont valami egészen másnak indult. Valami olyan kétrétegű dolgot szerettem volna, hogy a festék mögött ott vagyok én is lefotózva, de be kellett ismernem, hogy Flóra, ez most tökre nem lett jó. Viszont, gondoltam, most már legyen belőle valami, és az egész átment egy teljesen experimentális dologba. A végére annyira megszerettem, hogy nem is tudtam választani, hogy melyiket rakjam ki. Egyébként ha egy sorozat valamiért nem sikerül, azt szerintem nem szabad kudarcként felfogni, hanem gyakorlásnak kell venni.

Szokták kérdezni, hogy nem érint-e rosszul, ha néhány médium nem foglalkozik velem, vagy nem adják le egy sorozatomat. A válasz az, hogy nem, mivel én ezt elsősorban magamnak csinálom, magamnak akarok megfelelni. Ha pedig valakinek tetszenek a dolgaim, lát bennük valamit, annak borzasztóan örülök, az nekem már százhúsz százalék.


Borsi Flóra


Hogy történt, hogy kikerül egy képed a Louvre falára? És hogyan tudtad meg?

Van egy See Me - Exposure Award nevű nemzetközi fotópályázat, amit minden évben megrendeznek. Engem annyira sosem izgatott a dolog, és igazából nem is nagyon szoktam nyerni az ilyen pályázatokon. Nem kimondottan az én műfajom. Most valamiért úgy voltam vele, hogy miért is ne, és az utolsó pillanatban beneveztem egy sorozattal, de nem számítottam bármilyen értékelhető eredményre. Pár nappal később egyszer csak érkezett egy e-mail – egyébként a spamek közé, ami azért elég vicces –, hogy gratulálunk: a Louvre-ban lesz kiállítva a képed. Párszor újra kellett olvasnom, mire elhittem, hogy ez tényleg megtörténik. Hárommillió képből választottak ki százat, és még folyik a verseny az első helyért.


Borsi Flóra, VELAVÉ

VELAVÉ


Magáról a képről tudsz mesélni kicsit?


A kép a VELAVÉ nevű sorozat egyik darabja. Ez is valamennyire a festészettel van kapcsolatban, bár itt nem akartam különösebben mély koncepciókat megjeleníteni. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy rengeteg festő használ modelleket, de miután látjuk ezeket a képeket, csak a festő nevére emlékszünk. Ez egy kicsit felidegesített, mert végső soron a modellek miatt lettek híresek a festők is. Ez volt az a gondolat, ami alapján megcsináltam ezt a minimalista sorozatot. Az előttem levő plexin a vonalak a festő vonalait jelképezik, de azok teljesen absztrakttá válnak, és a személy, akiről szól az egész, kilép, és egy élő ember lesz. Az ő mivolta is számít.

Én egyébként pont nem vagyok az a típusú alkotó, aki a meztelenséggel akar valamit elérni. Ebbe a sorozatba mégis beletettem egy meztelen képet, úgy éreztem, hogy része kell, hogy legyen. Aztán a zsűri pont ezt választotta, így ki kellett tennem mindenhova az interneten, amit szívesen elkerültem volna, bár most már persze büszkén vállalom.


Borsi Flóra


Az egyetemi tapasztalataid alapján elavultnak tartod a magyar művészeti oktatást?

Abszolút! Szerintem a művészeti egyetemeknek nem azt kéne tanítani, hogy mit csinálj, hanem eszközt kéne adniuk a művésznövendékek kezébe. Meg akarod csinálni ezt? Rendben, megmutatom, mivel tudsz ilyen hatást elérni. Nem kellene ennyire határozott irányvonalakat kitűzni, mert akkor mindenki ugyanazt fogja csinálni. Így iparosok fognak kijönni az egyetemről, nem fotóművészek. Sok tanár rád akarja erőltetni a saját látásmódját, és nem tűr el mást. Rengeteg tehetséges diák van, akinek teljesen elveszik a kedvét az egésztől. Detroitban elképedve láttam, hogy ott pozitív energiákkal inspirálnak, míg Magyarországon a negatív energiák dominálnak: azt nézik, nyomás alatt, hogyan teljesítesz.