Úristen, mindenki a fenekemet nézi!

Fotó: Flickr / Angie Chung

-

Természetesen megkérdőjelezhető, hogy teljesen épeszű-e az, aki felnőtt korban bemerészkedik egy balettórára, de a felnőttkor egyik előnye, hogy magasról lehet tenni az ilyen kételyekre. Ma van a tánc világnapja, és mi a balett-teremben ünnepelünk.


A Time magazin nemrég meggyőző bizonyítékokkal állt elő arról, hogy a balett mennyire fontos mozgatórugója a világnak: egy balerinával, és az ő megingathatatlan táncolni akarásával, mégpedig a száz legbefolyásosabb embert egybe gyűjtő idei listáján és a címlapján. Misty Copelandnek ehhez némileg meg kellett bolygatnia a status quót, évtizedek óta ugyanis ő az American Ballet Theatre első fekete szólótáncosa, ráadásul a szakmában szokatlanul későn, 13 évesen kezdett el csak balettezni. El is utasították, arra hivatkozva, hogy nincs megfelelő teste a baletthez. Misty Copeland természetesen nem adta fel, és ennek eredményeként most valahogy így néz ki, amikor elemében van:



Könnyű lenne beleszaladni abba a csapdába, hogy a legtöbb embernek nincs megfelelő teste a baletthez, de ma, a tánc világnapján be kell látnunk, hogy ez elég átlátszó kifogás. Ezt nekem is be kellett látnom, így felforgattam hát én is a saját status quómat, és beiratkoztam egy balett-tanfolyamra, hogy – az esetemben harmincon jóval túli felnőtt balett (igen, van ilyen!) nyújtotta lehetőségekkel kockára tegyem az önbecsülésemet, emberi méltóságomat és az ízületeim épségét. Mindezt a „ki, ha nem én? mikor, ha nem most?” elszántságával.

A felnőttkori balett a profik kiváltságának tűnik, akik már 7-8 éves koruk óta gyűrik a spicc cipőket. Gyerekkorban senki nem hökken meg azon, hogy a különórák listáján ott a balett, de később ez furának és értelmetlennek tűnhet: egy próbálkozásnak arra, hogy az ember hülyét csináljon magából. Pedig a felnőttkori balett nagyon is legitim mozgásforma. Miskovitz János balettiskolája, ahol az itt részletezett tapasztalatokat gyűjtöttem, például azt ígéri, hogy bár az Operaház színpada valószínűleg már nem fog összejönni, de a „kellemes, harmonikus testérzet és lelkiállapot” garantált, mint ahogy az is, hogy egyenesebb háttal fogok járni, és jobban tudom majd kontrollálni a testemet. Ez, és a gyerekkori nosztalgia valahogy ellenállhatatlan színben kezdte el feltüntetni a balettet. A profi táncosok ebben a korban talán már visszavonulnak, de ha bennem most kattant be valami, akkor most kell elkezdenem.



A gyerekkori élményeket felnőttként hajszolni nem mindig bölcs dolog, és sok tevékenység, amit akkor áhítattal űztünk, gondoljunk csak a matricagyűjtésre, el is veszíti a varázsát menet közben. A balett viszont kivételnek tűnik. Ugyanazokat az örömforrásokat mozgósítja, még ha az izmok és az ízületek nem feltétlenül bírják tartani a tempót ezzel az örömmel.

Egyelőre nehéz felmérni a terápiás hatását annak a pillanatnak, amikor először láttam meg magamat a tükörben a rúd mellett. Egyszerre volt anakronisztikus, vicces és megható. Gyerekkorban valahogy kevésbe hat a gravitáció, a lábakat könnyebb emelgetni, és a piruetteknél is jobban esik a szédülés. Ezek most mind nincsenek, és meg kell barátkozni azzal, ami van, és amiről kiderül, hogy így is tökéletesen elég a baletthez.

Természetesen megkérdőjelezhető, hogy teljesen épeszű-e az, aki felnőtt korban bemerészkedik egy balettórára, de a felnőtt kor egyik előnye, hogy magasról lehet tenni az ilyen kételyekre. A gyerekkori balettel szemben azonban itt nagyjából ki is merülnek az előnyök, mert már az első órán kiderül, hogy innentől folyamatos lesz a küzdés a testemmel és a lelkemmel. Előbb-utóbb azért eljön a pillanat, amikor eltűnik a küzdelem, és a helyére lép a flow, és bármennyire rövid ideig tart – mire két ütem között észbe kaptam, hogy megtörtént, már vége is –, legalább tudom, hogy ezért csinálom. De erről később, kezdjük előbb az emberi lét egyik alapvetésével, a küzdelemmel.

A baletthez, mint úgy általában a létezéshez is, mindenekelőtt izmok kellenek. Ez elsőre talán nem olyan egyértelmű, mert a levegőben röpködő táncosokat látva inkább azt gondolnánk, hogy láthatatlan szárnyak végzik a melót, de nem: ez kőkemény izommunka.

Ráadásul mindegyik izomé. Éppen ezért eleinte, míg ki nem alakul a rutin, az izommunka is agymunka, mert annyifelé kell figyelni: hasat megfeszít, feneket behúz, térdet felhúz, vállat leenged, lapockát összehúz, fejet oldalra, karokat megemel, combot megfeszít, fejet előre, végtagokat ütemre mozgat – adott esetben teljesen ellentétes irányba. És közben nem árt néha levegőt is venni, és eltüntetni az arcról az erőfeszítés nyomait.



A balett a fizikai és a mentális erőfeszítés tökéletes kombinációja. Komoly jelenlétet kíván, mármint nem csak oda kell állni a rúdhoz, hanem minden érzékszervvel ott kell lenni, mert most már azt is tudom, hogy különben nem fognak engedelmeskedni a végtagjaim. Meg kell dolgozni a mozdulatokért, amitől egészen intim kapcsolatba kerülök a saját testemmel.

Bár van mögöttem néhány mozgásforma, amelynek a kivitelezéséhez tükörbe kellett néznem, most először érzem úgy, mintha meztelen lennék úristen, biztosan mindenki a fenekemet nézi! , és meg vagyok győződve arról, hogy nincs semmi, ami jobban vetkőztetne, mint egy balettdressz. Egész gyorsan kiderül azonban, hogy a fenekem közszemlére tétele miatti aggodalom az utolsó, amire marad energiám figyelni.



A koordináció új dimenzióit fedezem fel. És a fájdalomét. Az első órán a talpam makacs görccsel tudatja, hogy a spiccelés a meglepetés erejével hat rá. A port de bras pedig szinte égeti a vállizmaimat, pedig az a legfinomabb mozdulat a balettben. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az ízületeim felkészültek a sauté sokkjára, de kiderül, hogy még képes vagyok a puha landolásra. Közben várom, hogy az agóniát kiszorítsa az eufória, de az oktatóm azt mondja, ha fáj, az jó, és én hiszek neki.

Az oktatómban még az is jó, hogy szó szerint távirányít a szavakkal, és egy hosszú nap végén nem tudok elég hálás lenni ezért. Egy idő után már a hangsúlyából tudom, hogy milyen mozdulat jön, vagy melyik testrészemre figyeljek, majd óra után még hosszú ideig visszhangzik a fejemben a „tendu, jeté, tendu, zár” idegeket nyugtató ritmusa.



Nem hallgathatom el az órák egy másik mellékhatását sem. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy a konyhában tendu-zök, és csak úgy, minden előjel nélkül a leghétköznapibb helyzetekben sur le cou de pied-re emelem a lábamat, vagy egyszerűen csak jól esik megfeszíteni a combomat, és kihúzni magam, mintha a rúdnál állnék. A balett alattomosan bekúszott a mindennapjaimba. És közben észrevétlenül gazdagodik a francia szókincsem, ami szintén nem elhanyagolható szempont.

A balett tipikusan az a műfaj, amiben van valami emberfeletti, amiről legalábbis nehéz elhinni, hogy ezt én is meg tudom csinálni. De amikor minden a helyére kattan, egyszer csak működni kezd magától: visz a zene, és visz a mozdulat, és az a pár pillanatig tartó flow túlságosan is sokat ígér ahhoz, hogy abbahagyjam.

Az oktatóm sokszor mondogatja, hogy titokban nem lehet balettezni nincs az a Giselle vagy hattyúlány, aki szemlesütve és félve pörögne ki a színpadra. Mégis rengeteg pillanat volt, amikor legszívesebben csak fejben csináltam volna a rúdgyakorlatot, mert annyira esetlennek éreztem az egészet. Pedig pont ez az érzés az, ami teljesen idegen a balettől. Szóval ez a része nem az izmaimban, hanem a fejemben dől el.

Nyilván van egy olyan szemszög, ahonnan az egész reménytelennek tűnik, az Operaház színpada például határozottan ez az irány, de egyébként is rengeteg korláttal lehet szembesülni egy balettórán már, ha ezt választom. De miért ne választhatnám a korlátokkal szemben a lehetőségeket?

Jobb napokon már csak pár centi hiányzik a spárgámhoz.