Unom már, hogy állandóan hugyos az arcom

Fotó: MTI / Komka Péter

-

Schuster Lóránt világéletében az árral szemben úszott: a P. Mobil zenekarvezetője nem kötött kompromisszumokat, és sokan a politikai szerepvállalását sem tudják neki megbocsátani. A könyvét most azzal harangozták be, hogy az eredeti kiadó a kéziratot látva visszakozott, félve a következményektől. Mi azért elolvastuk.


A most 66 éves Schuster Lóránt annak ellenére tartozik a magyar rock meghatározó alakjai közé, hogy nem zenész, sőt, még csak nem is énekes, hanem amolyan showman-menedzser-szövegíró-mindenes. Gyakran a szemére is hányják, amiért nem játszik egyetlen hangszeren sem, de ezek főleg azok, akik szerint egy zenekar sikeréhez csak annyi kell, hogy jó legyen a gitáros. Schuster egyik legnagyobb érdeme épp az volt, hogy itthon az elsők között jött rá, hogy a tudatos háttérmunka legalább annyit számít egy együttes népszerűvé válásában, mint a jó zenészek. A P. Mobilban ráadásul az utóbbiakban sem volt hiány, de Schuster volt az, akitől az egész működött, arról pedig nem ő tehetett, hogy a szocializmusban nem lehetett olyan, hogy főállású menedzser.

A koncertszervezés, hangosítás, világosítás, hirdetés – mindent ő intézett, és neki köszönhetően a zenekarnak már akkor saját felszerelése volt, amikor a többség azon játszott, amit épp alájuk raktak. A P. Mobil a hetvenes évek közepén már országszerte ismert zenekar volt, nem kis részben Schuster tudatos munkája miatt. Az együttes ráadásul tényleg a legjobban játszotta a visszaemlékezések szerint az akkor itthon virágkorát érő hard rockot: Bencsik Sándor a korszak egyik legnagyobb magyar gitárosa volt, Vikidál Gyula elsőrangúan énekelt, Schuster pedig csinálta körülöttük a show-t. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a P. Mobilból országos sztárzenekar legyen.



Mégsem így történt, és ez meghatározó volt Schuster életében is: az akkori kultúrpolitika úgy döntött, hogy a P. Mobilnak nem lehet lemeze, és kész. Galla Miklós szerint például, aki akkoriban a zenekar rajongója volt, ez főbenjáró bűn volt Erdős Péterék részéről: „Ha '77-ben megjelenhet a lemezük, az elkelt volna minimum 150 ezer példányban. A P. Mobil a saját erejéből, rádió, tévé, lemez nélkül jutott oda, hogy évi 250 koncertjük volt, kizárólag szájpropaganda útján. Ha minderre rájött volna akkor egy lemez, az hatalmasat robbant volna.”

Így hát a jóval szolidabb Piramis lett az „őszinte kőkemény rockzene” sztárja, és Schusternek azt is végig kellett élnie, hogy még a zenekarát is megtizedelték: előbb Vikidál távozott a Dinamitba, majd Bencsik és a billentyűs Cserháti István a P. Boxba. Az átalakult, meggyengült P. Mobilnak persze már lehetett nagylemeze, sok-sok év késéssel.


„Rock n’ roll van, mindenkit kérek, hogy ne magázzon!”

Nem csoda, hogy Schuster azóta is sértett ember benyomását kelti, és erre a P. Mobil rendszerváltás utáni története is ráerősített, állandó tagcserékkel, összeveszésekkel, és főleg a tudattal, hogy most is azok élnek jól, akik még a Kádár-rendszerben megkötötték a kompromisszumaikat, neki pedig még nyugdíj se nagyon jár.

A Kaptafa című önéletrajzi könyvben is végig központi téma ez a sértettség, amit Schuster nem is tagad. Az, hogy a Rozsonits Tamás újságíróval folytatott beszélgetésekből összeállt önéletrajzi könyv nem mindig szórakoztató olvasmány, az is ennek a sértettségnek a következménye. Bár Schuster a rá jellemző szókimondással meséli el az élettörténetét, a tabutémákat sem kerülve, rengetegszer kerülnek elő réges-régi sérelmek, amelyek talán még a keményvonalas P. Mobil-fanok számára sem érdekesek, hát még azoknak, akiket csak érdekel a téma, és szerettek volna olvasni egy jó rockzenei önéletrajzot.

A „ki, mikor, kit és hogyan vágott át” típusú sztorik nemcsak rossz hangulatúak, de egy idő után követhetetlenek, és néha még ismétlődnek is, mint egy jó kocsmai kirohanásban. Sokkal érdekesebb például az, amit Schuster a családjáról mesél, és ebből kiderül, hogy az ő politikai alapállásában az apjának legalább akkora szerepe volt, mint Erdős Péternek. Amellett, hogy egyébként nem voltak jóban „link” apjával, és gyakorlatilag a nagymamája nevelte fel, Schuster mégis neki köszöni, hogy felnyitotta a szemét 16 éves korában azzal, hogy titokban mutatott egy sereg betiltott könyvet, Göbbels naplójától a Mein Kampfon át a Nyírő József-könyvekig, és őt ez ébresztette rá, hogy a Kádár-rendszer meghamisítja a történelmet. Schusternél mára Chemtrail-szintű konteófüggőség alakult ki, és meg is tudhatjuk a könyvből, hogy egy bizonyos kör uralja a szórakoztatóipart, vagy éppen azt, hogy a védőoltások a globális népirtás eszközei.


„A zenekari problémák nagy részét hülye picsák okozzák”

No de, a könyv csak egy-két ponton emelkedik ilyen magasságokba, szerencsére maradunk a rockönéletrajznál, amelynek elengedhetetlen részei a jó sztorik. Ezekből pedig tényleg akad bőven a könyvben, a szovjet turnétól kezdve a mai napig. Az én kedvenceim az alábbiak voltak:


  • Szegváry Gábor, aki Vikidál után énekelt egy ideig a zenekarban, egyszer mattrészegen akkorát harapott „az éppen valami csajjal szöszmötölő” Schuster fenekébe az ezüstfogaival, hogy hónapokig megmaradt a helye.
  • Mareczky István dobosnak annyira büdös volt a tornacipőjében a lába, hogy ezzel terrorizálta a többieket a buszban, és emiatt a roadokkal kellett aludnia, a tornacipőt pedig még Mareczky disszidálása után is évekig őrizgették, és semmi nem vesztett a szagából. Szerencsére Ausztráliában a zenész bőrbetegsége elmúlt, a cipőt viszont időközben sajnos kidobták.
  • Póta András, aki még a korai időszakban dobolt a zenekarban, úgy kerülte el a katonaságot (amely többször is betett a P. Mobilnak), hogy Schuster bevetetett vele egy csomó gyógyszert, és úgy csináltak, mintha ő találta volna meg az állítólagos öngyilkosjelöltet, adott neki két nagy pofont, és úgy vitték gyomormosásra. Többet nem is hívták be.
  • A P. Mobilnak ’85-ben volt egy vízi turnéja, amikor Győrtől Bajáig úsztak le egy uszályon, és minden este a hajóról játszottak a parton lévő közönségnek. Ennek nem örült mindenki: Győrben a megyei rendőrkapitány például annyira begurult, hogy lekapcsoltatta az áramot is a város egy részében, csakhogy elhallgattassa a koncertet, de hiába: a zenekarnak saját áramfejlesztője volt a hajón, „úgyhogy a kedves rendőrkapitány, a bolsevik gyökér büdös bunkó állat bekaphatta a zenekar faszát; lejátszottuk a teljes bulit, miközben Győrt elsötétítette, a hajón égett minden világítás és szólt a zene.”



Külön fejezet foglalkozik a csajozással, ami pláne kötelező tartozéka a zenészkönyveknek, és Schuster nem is szégyenlősködik, minden második oldalon belefutunk egy „répázásba”. Azt is elmondja, hogy egyszer volt egy különösen kellemetlen trippere, hiszen ő maga sem hagyta a gatyában az ezredest a turnékon, bár szerinte másokkal ellentétben ő nem is kereste az alkalmat: „Nem azt mondom, hogy nem csajoztam, de nem én mentem oda a lányokhoz, nem görcsöltem, nem kínlódtam, nem költöttem rá.” De akinek vicces zenekari dugós sztorik kellenek a hőskorból, az olvashat itt bőven.

Az viszont biztos, hogy Schuster gyanakvással szemléli a rockkoncertre járó lányokat, mert neki „a közönség mindig hímnemű”, a csajok meg „a szemükkel hallgatják a zenét”, és azt nézik, milyen helyes az énekes. Érezhetően nem tett jót Schuster nőkhöz való viszonyának, hogy a házassága/élettársi kapcsolatai mind csúnyán végződtek (a kisebbik lányával egészen a betegségéig nem is találkozhatott), és Kövér Lászlónak vagy Ákosnak éppen ellentmondva egy meglepő csavarral száll be a nők szerepéről zajló diskurzusba: „A nők nagy része úgy gondolja, hogy születik egy gyereke, és ezzel az élete fő művét megvalósította. (…) Pedig nem arra születtek, hogy utána csak azzal törődjenek, hogy a gyereknek mivel töröljék ki a seggét.”


„Vannak jó gitárosok, de egyik hülyébb, mint a másik”

Az újságok a pályatársak jellemzéseivel harangozták be a könyvet, melyekben jól oda is mond pár nagy öregnek Presser Gábortól Som Lajosig, vagy kivesézi az egykori zenésztársakat, de ezekről korábban már elég sok mindent elmondott interjúkban – így akkor is, amikor négy éve beszélgettünk. Ezek a részek, amelyekben beolvas mondjuk Hobónak vagy Vikidálnak, nem szolgálnak annyi újdonsággal, az már inkább érdekes, ahogy mondjuk Szörényit vagy Demjént látja: előbbi „normális, aranyos ember”, de az István, a király „egy óriási tévedésen alapult”, Demjént pedig Rejtő-regénybe illő körülmények között ismerte meg (Sashalmon Rózsi fejére öntöttek egy korsó sört, mire kitört a tömegbunyó), és „igazi rocker”, aki nem játssza meg magát, de nem kéne play back műsorban fellépnie, „bebaszva”.

Azt egész biztos nem lehet elvitatni Schuster Lóránttól, hogy az egész életét rááldozta a zenére: még amikor a P. Mobil szünetelt, akkor is fény- és hangtechnika-biznisszel foglalkozott. A folyamatos szélmalomharc azonban nemcsak az egészségét őrölte föl, hanem őt magát is gyanakvóvá és megkeseredetté tette. Pedig lehet róla akármit gondolni, de hogy Schuster figura volt, az nem kétséges: a Kopaszkutya filmet (melynek a folytatásából szégyenszemre kihagyták) is ő vitte el a hátán, és zenész interjúalanyként is ő volt az egyik legszórakoztatóbb, akire emlékszem.

Most, a rákból felépülve írta meg ezt a visszatekintést, amelyből lépten-nyomon kibukik a csalódottság: „Amióta belevágtam ebbe, közel ötven éve, állandóan szembe hugyoztam a széllel és most nagyon unom már, hogy állandóan hugyos az arcom” – írja Schuster, hozzátéve, hogy nem adatott meg a lehetőség, hogy végigfussák a pályájukat. Sok évtizedes sérelmek tolulnak fel ebben a könyvben, és csak ritkán nézi a pozitívumokat. Például azt, hogy milyen sok embert érdekelt a hogyléte a betegsége idején, vagy hogy még mindig esemény az, ha például ő ír egy ilyen könyvet. Az általa kritizált, „gyenge ellenállású” mai fiatalokat például lehet, hogy nem akadályozza Erdős Péter, de hogy zenészként nem is lesz miről és kiknek könyvet írniuk, az is biztos.


Schuster Lóránt: Kaptafa - Kocsmai beszélgetések Rozsonits Tamással. Anno Kiadó, 1490 forint


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!