Újranyitják az elmúlt 25 év legvéresebb romániai ügyének aktáit

Fotó: AFP / ANDREI ILIESCU

-

A romániai rendszerváltás egyik legsötétebb története rendeződhet most egy évtizedek után újraindított nyomozással. Az ügy akár rács mögé juttathatja az akkori politikusgeneráció legismertebb tagjait is. A tét: kiderül-e, mi állt az 1990-es „bányászjárás", az akkori értelmiség tüntetéseit leverő, spontánnak beállított megmozdulások mögött.


Klaus Iohannis román államfő jóváhagyta, hogy újratárgyalják a rendszerváltást alapjaiban meghatározó „bányászjárás” ügyét Romániában. A tét nagy: olyan politikai „alapító atyák” is a vádlottak padjára, illetve börtönbe kerülhetnek, mint a volt államfő Ion Iliescu.

A most induló vizsgálatok révén az erdélyi magyar-menekültválsághoz vezető márciusi események is más megvilágításba kerülhetnek néhány hónapon belül. Petre Roman volt kormányfő, Gelu Voican-Voiculescu egykori miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stanculescu tábornok ügyében is eljárás indulhat, ha az érvényes jogszabályok szerint ezt Klaus Iohannis államfő jóváhagyja.

Az ügyészség október közepén döntött a bányászjárás-dosszié újranyitásáról, és közölték: emberiesség elleni bűnök gyanújával folyik nyomozás Ion Iliescu és az 1990-es marosvásárhelyi összecsapások után a román titkosszolgálat élére kinevezett Virgil Magureanu ellen. A most zajló romániai nyomozás előzménye, hogy 2014-ben az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a bányászjárások során elkövetett atrocitások miatt kártérítésre kötelezte a román államot.


Ion Iliescu ellen emberiesség elleni bűnök gyanújával indítottak vizsgálatot


A bányászjárás volt az 1989 utáni évek legnagyobb tüntetés-, illetve összecsapás-sorozata. Főszereplői a roppant nehéz körülmények között dolgozó, de éppen ezért rendkívüli fizikai állapotban lévő, államilag kiemelten javadalmazott, támogatott, ezáltal politikai kontroll alatt lévő Zsil-völgyi bányászok. Ez az iparvidék már a Ceausescu-rendszerben kiemelten fontos volt biztonságpolitikai szempontból, különösen az 1977-es bányászsztrájk után: tömeges kitelepítések, az állambiztonsági ügynökhálózat megerősítése folyt itt évtizedek alatt.

Az itt dolgozók könnyen paramilitáris egységekbe szervezhető erőt jelentettek, amelyet a rendszerváltás után az akkori ellenzék megfélemlítésére használt a hivatalban lévő román kormány. A rendszerváltás utáni első félévben az akkori ellenzék a civil ellenállás több formáját (sztrájk, tüntetés, utcai akciók) is bevetette, mert tartott attól, hogy a forradalom utáni ideiglenes kormány, a posztkommunisták által vezetett Nemzeti Megmentési Front visszatér a '89 előtti időszakhoz. Az ellenzék rá akarta bírni az ideiglenes kormányt a választások tisztaságának biztosítására is, erre azonban az 1989 utáni első hónapokban alig nyílt remény. Nagyon hamar egyértelművé vált, hogy megkezdődött a média felosztása, egy új politikai monopólium kiépítése, az ideiglenes kormány bebetonozása.


A romániai forradalom utáni legnagyobb összecsapás-sorozata volt a bányászjárás


Néhány héttel a márciusi marosvásárhelyi összecsapások után Bukarestben is tüntetések indultak; 1990 májusa és júniusa között vonultak utcára az egyetemisták, ellenzéki szimpatizánsok. 1990 június közepén előbb a rendőrség, majd a Zsil völgyéből felvonatoztatott, botokkal felfegyverezett bányászok verték szét a tüntetést. Három szerelvénnyel érkeztek a bányászok, illetve bányászoknak mondott férfiak. Az atrocitásokban résztvevők zömét máig nem azonosították be. Az ideiglenes kormányt védő Zsil-völgyieket Miron Cozma szakszervezeti vezető irányította (most ellene is eljárás indul), de a helyszínen átvették a stafétát az állambiztonsági szolgálat emberei.

Az utcai agresszió kifejezetten elit-, értelmiségellenes volt. A bányászok azt kiabálták: „mi dolgozunk, nem gondolkodunk” vagy „halál az értelmiségre”. Mindez Bukarest szívében visszhangzott, azaz ott, ahol az 1989-es események jelentős része is zajlott. A bányászok behatoltak a Bukaresti Egyetem Geológia Tanszékére, elfoglalták a szólásszabadság szimbolikus tereként működő tanszéki erkélyt, és jelképes autodafé gyanánt megsemmisítettek egy ritka ásványtani gyűjteményt is. A diákok vezérét, a civil aktivista Marian Munteanut brutálisan megverték, majd elfoglalták a Román Televízió épületét.


Mindenkit elkaptak, aki kicsit is értelmiséginek nézett ki


Bukarest utcái megteltek a rendőrség és az állambiztonsági szolgálat embereivel közösen járőröző bányászokkal, akik lecsaptak az „értelmiséginek látszó” járókelőkre: például azokra, akiken zakó volt, vagy szakállat viseltek. Az áldozatok közül többet bevittek a rendőrségre, vagy egyszerűen a helyszínen megvertek. Két napnyi „rendcsinálás” után Ion Iliescu államfő nyilvános beszédben köszönte meg bátorságukat, helytállásukat, és a vonatok, ugyanúgy mint ahogy érkeztek, szervezetten visszaindultak Petrozsény felé.

Mai napig nincs hiteles adat arról, hogy milyen károkat okozott az első „bányászjárás". Hivatalosan 746 sérültet és hat halottat tartanak nyilván. A bányászjárás áldozatait tömörítő egyesület szerint azonban a halálos áldozatok száma meghaladja a százat.



Néhány hónappal a romániai események után volt Magyarországon egy szintén egész országot érintő tömegdemonstráció: a taxisblokád. Ez a kormányellenes tüntetéssorozat nem torkollott atrocitásokba, és a következő évben a résztvevők a Göncz Árpád államfő javaslatára benyújtott törvényjavaslat révén kegyelemben részesültek.

A romániai krízis ennél sokkal brutálisabb következményekkel járt. Az események hatására megindult a rendszerváltás utáni első kivándorlási hullám. Több ezren hagyták el ekkor az országot, jelentős részben azok az értelmiségiek, egyetemisták, akik a bukaresti események után nem érezték magukat biztonságban. Az erőszakhullám miatt megszakadtak a tárgyalások a Nemzetközi Valutaalappal, Románia gazdasági és politikai téren is évekre instabillá vált.

A „bányászjárás” bevett politikai gyakorlat lett. A rendszerváltás első évtizedében a Zsil-völgyi bányászok hatszor vonultak fel a fővárosban „rendteremtési” szándékkal: háromszor 1990-ben, egyszer 1991-ben és kétszer 1999-ben. Sajátos módon a későbbi, 1991-es illetve 1999-es atrocitások miatt már született elmarasztaló bírósági döntés (például Miron Cozma ügyében) az első, és legnagyobb összecsapás-sorozat ügye azonban mindmáig rendezetlen.


Miron Cozma (képünkön) 2005-ben szabadult


A most újraindított nyomozás számtalan kérdésre fényt deríthet. Nem tisztázott, miért és hogyan sikerült a huszonöt évvel ezelőtti atrocitások jóvátételét eltussolni úgy, hogy az uniós csatlakozás feltétele volt a romániai igazságszolgáltatás működésének átvilágítása. A forradalom utáni kormányok bányászjárásban érintett tagjai, magas rangú kormánytisztviselői, állami beosztottak később is fontos beosztáshoz jutottak, részt vettek a romániai elit alakításában.

Ion Iliescu két évtizeden át megkérdőjelezhetetlen vezére volt a ma is kormányzó Szociáldemokrata Pártnak. Az ő köpönyegéből bújt elő a korrupciós ügyek miatt azóta börtönbe küldött Adrian Nastase, akinek a tanítványa a szintén korrupciós ügyekben védekezni kényszerülő Victor Ponta.

Nem csak a korabeli első vonal volt részese az eseményeknek. Számos karrier indult akkor, 1990-ben. A bányászjárás „logisztikáját” segítő államvasutak területi igazgatója, Gheorghe Dobre másfél évtizeddel később az uniós csatlakozás előtt (!) két évvel kapta meg a közlekedési tárca vezetését.


Románia, bányászjárás, 1990 június, Bukarest


Ha a mostani nyomozás és az azt követő perújrafelvétel sikeres lesz, azt is tisztábban láthatjuk majd, hogyan épült be a román állambiztonság az újjászerveződő, forradalom utáni romániai társadalomba, miért és hogyan törtek ki halálos áldozatokhoz vezető tüntetések Románia több városában, így Marosvásárhelyen is.

A bányászjárás dokumentumai ugyan még feltárásra várnak, történeti és szociológiai szempontból azonban a következményeit számtalan kutatás vizsgálta: Vladimir Tismaneanu, Alina Mungiu, Tom Ghallagher vagy Gabriela Adamesteanu munkái is hozzáférhetőek.