Úgy látod őket meghalni, mintha ott lennél velük

Forrás: UIP

-

Az 1996-os hegymászó-tragédia valós eseményeit feldolgozó Everest című filmben lenyűgöző a hegy látványa, és kapunk félórányi jóleső adrenalinfröccsöt, de két óra alatt ennél mélyebbre is mehettek volna.


Az Everest című, IMAX 3D-ben is megtekinthető filmet nyilvánvalóan egyetlen okból csinálták meg: hogy megmutathassák a Mount Everestet és annak 8848 méter magasságú csúcsát mindazoknak, akik soha életükben nem fognak felmászni rá, de szívesen áldoznak egy mozijegynyit arra, hogy egy óriási vásznon megbámulhassák. Nincs ezzel semmi gond, sőt, tök jó ötlet volt, mert a részben valóban a Mount Everesten (részben pedig az olasz Alpokban és stúdióban) forgatott film tényleg elképesztően látványos, és a nézőt még a kukkolás kellemesen borzongató érzése is átjárja, miközben egy olyan vidéket bámul, ahova sosem fog eljutni, és ahol már mintegy 250-en meghaltak mászás közben.


Josh Brolin az Everest című filmben


1998-ban ugyan már bemutattak egy IMAX-dokumentumfilmet az Everestről, ami az új film középpontjában álló 1996-os tragédiával is foglalkozott, de ettől persze még miért ne készülhetne sokkal nagyobb közönséget elérő játékfilm is ugyanerről? De a remek filmeket is jegyző Baltasar Kormákur (101 Reykjavík, Vérvonal) Everestjével az a baj, hogy két óra alatt semmi többet nem ad, mint szép látványt és mintegy félórányi izgalmat.

Legalább kétféle jól működő megközelítést is el lehet pedig képzelni: készülhetett volna olyan film, ami kizárólag az 1996. május 10-11-i eseményeket mutatja be, és a néző – hasonlóan Kevin Macdonald kiváló, Zuhanás a csendbe című filmjéhez – végig azt követi, hogyan küzdenek a hegymászók az elemekkel a hóviharban. Ez iszonyú feszült és látványos lehetett volna, és nem hiányzott volna nekünk belőle a mászók személyiségének, hátterének bemutatása. De készülhetett volna olyan film is, amiben ez utóbbi nagy hangsúlyt kap, akkor viszont lélektani árnyaltságra lett volna szükség, arra, hogy tényleg megismerjük ezeket az embereket, megértsük a motivációikat, és ezért drukkoljunk nekik, amikor nekivágnak az expedíciónak.


Josh Brolin és Michael Kelly


Az Everest azonban a két megközelítés felszínes, hollywoodi klisékre hagyatkozó keveréke. Bár egy teljes óra eltelik a játékidőből, mire eljutunk a végzetes napig, nem igazán ismerjük meg a főhősöket. Rob Hall (Jason Clarke) sok-sok pénzért vezet túrákat a csúcsra, otthon terhes felesége (Keira Knightley) várja. Csapatába tartozik többek közt a szimpatikus, lelkes Doug (John Hawkes), a dörzsölt Beck (Josh Brolin) és Jon Krakauer (Michael Kelly) újságíró. Scott Fischer (Jake Gyllenhaal) ugyanabban az időben, egy másik csapattal indul a csúcsra. Aki olvasott a tragédiáról, rögtön tudja, kinek érdemes szurkolni közülük, és kinek nem, de a forgatókönyvírók és Kormákur becsületére váljék, hogy a film élvezeti értékéből semmit sem von le, ha pontosan tudjuk előre, kire milyen sors vár. Amikor majd odajutunk, tudunk izgulni értük.


Keira Knightley


De talán még jobban izgulnánk, ha a mászók közel kerülnének hozzánk, és nem maradnának mind elnagyolt figurák, otthon aggódó feleségeikről nem is beszélve. Mivel a játékidő nagyobb részét a felkészülésnek szentelik, ez bőven elég lenne arra, hogy egyedi vonásokkal ruházzák fel őket, de erre nem vesztegettek energiát az alkotók. A főhősökről pont annyit tudunk a film végén, mint amikor megérkeznek az alaptáborba: hogy ezért vagy azért, de mindannyian fel akarnak mászni a Mount Everest csúcsára. Hogy kit mi motivál a csúcs meghódítására, azt egy kedélyes esti beszélgetéssel letudják, ahol valójában nem sikerül George Mallory híres, „mert ott van”-válaszánál mélyebbre menni, csak néhány hangzatos közhelyet pufogtatnak el.


Jake Gyllenhaal


Az expedícióval kapcsolatban felmerülő egyéb kérdéseket pedig Wikipedia-oldalak mélységét sem elérő szinten érintik csupán, például, hogy egyáltalán jó ötlet-e kevéssé képzett mászókat felengedni a Mount Everestre, csak mert van pénzük, vagy hogy milyen döntési felelőssége van az expedíció vezetőjének, amikor emberéletek forognak kockán. Az ilyen problémákat odavetett félmondatokkal kezelik, ami oké, de akkor minek totojázunk ennyit? Jöjjön az akció!

És amikor végre elérkezik a május 10-e, akkor tényleg ámulhatunk a hegy fenségességén, a természet erején és ijedten szoríthatjuk a karfát, de ripsz-ropsz már túl is vagyunk a hóviharon, és megérkeztünk a szívszorító 11-éhez, amikor könnyes szemű nők várják az alaptáborban és amerikai otthonaikban a híreket a mászókról. Az operatőri munka és Dario Marianelli zenéje hatásos, de minden egyéniséget nélkülöz, és a színészek ugyan persze jók, de a nevetségességet súrolja, hogy Emily Watsontól kezdve Sam Worthingtonon át Robin Wrightig mennyi sztárt mozgósítottak ehhez a filmhez, hogy aztán kihasználatlanul hagyják mindannyiukat.


Jason Clarke


A látványos és feszültséggel teli részek elég magukkal ragadók ahhoz, hogy érdemes legyen miattuk megnézni az Everestet, de aki abban reménykedik, hogy Kormákur sajátos látásmódjából is kap valamit a moziban, az csalódni fog. Ez pont az a film, amivel az izlandi-spanyol rendező bebizonyította a stúdióknak, hogy tud ő teljesen jellegtelen, megbízható hollywoodi iparos is lenni.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!