Úgy kellett sírni, hogy ne mozogjon a kamera

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint

-

A cannes-i nagydíjas Saul fia operatőre, Erdély Mátyás már rutinosan mozog Cannes-ban: korábban többek közt Mundruczó Kornél Deltájával és Frankenstein-tervével, illetve a Miss Bala című mexikói thrillerrel vett részt a hivatalos programban. Elmesélte nekünk, hogy miért van kiakadva a Schindler listájától, hogy milyen érzés egy tizenöt kilós kamerával táncolni, hogy hányszor sírta el magát Cannes-ban, és hogy milyen forgatókönyveket kap a Los Angeles-i ügynökétől. A Saul fiát csütörtöktől lehet megnézni a magyar mozikban.


Nemes Jeles László minden eddig készült filmjének te voltál az operatőre (három rövidfilm és a Saul fia). Hogyan alakult ki ez a munkakapcsolat?

László akkortájt jött haza Magyarországra Párizsból, amikor Kenyeres Bálint Before Dawn című rövidfilmjét forgattuk, amelyen rendezőasszisztensként dolgozott, és ott ismerkedtünk meg. Egy évvel később a Türelemmel kezdődött a közös munka, ami azért érdekes, mert az a rövidfilm bizonyos értelemben a Saul fia (kritikánk a filmről) előtanulmánya volt, mind formailag, mind tartalmilag egy csomó dolgot felvetett, ami aztán a Saulban visszatért. A Türelemnél kulcsfontosságú, hogy mit nem mutatunk meg, a Saulnál pedig a legelső kérdés, hogy eleve szabad-e a holokausztot megmutatni.

Ez annak ellenére kérdés volt számotokra, hogy már számtalan filmes feldolgozása született?

Pont azért merült föl, mert László és én is annyira elégedetlenek vagyunk az eddigi feldolgozásokkal. Illusztrálni lehet a holokausztot, de ez az illusztráció általában iszonyú sekélyes, nagyon felületes, nem lényegi. Ettől akartunk elszakadni.


Erdély Mátyás


Van olyan holokausztfilm azért, amelyet elég jó közelítésnek tartasz?

Vannak nagyon nyers dolgok, amik sok archívval dolgoznak, de a játékfilmes megközelítés mindig nagyon kényes. A Schindler listája az eklatáns példa, amely a túlélésről szól. Nagyon furcsa, hogy egy ekkora rendező csinál egy ekkora filmet ebben a témában, és az a túlélésről szól, amiről tudjuk, hogy statisztikailag mennyire elenyésző volt. Ez csúsztatás.

Ezért is volt nekünk végig kérdés, hogy milyen szabályrendszer mentén haladva tudunk olyan filmet készíteni, ami saját magunk számára elfogadható. Éreztük, hogy nagyon izgalmas filmnyelvi irány, hogy amit nem mutatsz, az pont annyira fontos, mint amit mutatsz. Ez egy majdhogynem magától értetődő megoldás, mégis kevés filmben használják. És, amikor László rátalált a sonderkommandós tekercsekre, a történet azonnal találkozott ezzel a formával, nem volt kérdés, hogy ezek összetartoznak.

Hogyan kezdtétek el felépíteni a film vizuális világát?

A Türelemben az volt az ötlet, hogy csak a végén derül ki, hogy hol vagyunk, egy kisfilm dramaturgiájához ez elégséges. A Saulban teljesen másról van szó, de az, hogy ennyire limitáltan érezzük a közeget, nagyon fontos része volt kezdettől. Tudtuk, hogy a közeget nem fogjuk láttatni, sosincs ún. establishing shot, ami megmutatja, hogy hol játszódik a cselekmény. Ezt a szerepet nálunk a hang tölti be, amely ebben a filmben ugyanolyan fontos, mint a kép. Kölcsönhatásban állnak, és építik egymást. Minden más film szépen megmutatja, hogy itt van a szögesdrót, meg itt van a barakk, és először ez történt, aztán meg ez. Nekünk ez mind egy életlen háttér, vagy egy hang, vagy az se.



Feltételezem, hogy mindent nagyon precízen megterveztetek.

Abszolút. Rengeteg időt töltöttünk az előkészítéssel, sokkal több energia belement, mint egy átlagos filmnél. Érdekes volt például, ahogy eljutottunk odáig, hogy kézi kamerával fogjuk felvenni a filmet. Eredetileg azt gondoltuk, ez egy túl kézenfekvő eszköz, amely úgymond dokumentarista stílust kölcsönöz a filmnek, nem akartuk használni. De aztán fölkerestük Garrett Brownt, a steadicam feltalálóját, aki egy fantasztikus muki. Nagyon hosszan beszéltünk vele, és elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk. Hallgatta, hallgatta, és aztán azt mondta, hogy srácok, ti nem steadicamet akartok. A kézi kamera behoz valami egészen csodálatos dolgot, a szereplő és az operatőr közt kialakul egy állati érdekes, intim viszony. Olyan, mint egy tánc. Iszonyatosan kell egymásra figyelni, és ebben a filmben, amelyben a kamera annyira közel van mindig a szereplőhöz, ez azt jelenti, hogy egyszerre kell mozogni. A kamera sosem reagál a színészre, hanem mindig akkor mozdul, amikor a színész, vele együtt. Az ehhez szükséges koncentrációból adódóan szerintem belekerül a filmbe valami plusz.


Erdély Mátyás és Röhrig Géza a Saul fia forgatásán


Ezt a koreográfiát pontosan kitaláltátok előre?

László és a munkatársa, Krasznahorkai Balázs az egész filmen végigmentek előre, és elképesztő részletességgel kitalálták, lerajzolták. Az elején én is részt vettem ebben, de egy ponton azt éreztem, hogy én erre alkalmatlan vagyok, hogy nekem ott kell lennem abban a térben, látnom kell egy próbát, és akkor fogom tudni ezeket a finomságokat hozzátenni. Ők pontosan kitalálták a statiszták mozgását is, akiknek mind konkrét feladatuk volt. Fontos információk vannak elrejtve a háttérben, rengeteg kulcsfontosságú dolog zajlik, és a káosz, amit látsz, valójában egy nagyon kidolgozott rendszer.

Te fényképezted a 2011-es Miss Bala című, szintén Cannes-ban bemutatott mexikói filmet. Amit anno a vizuális világáról meséltél, az a szuper szélesvásznú képet leszámítva egy az egyben szólhatna a Saulról is. Onnan loptátok az ötletet?

Fordítva, a Türelemből loptunk a Miss Balába. Gerardo (Gerardo Naranjo, a film rendezője) mondta, hogy valami szubjektív dolog kéne, és akkor megmutattam neki a Türelmet, és teljesen el volt ájulva. De azért a Miss Balánál nagyon más volt a cél, és az a film messze nem ennyire szigorú és pontos. A Saulnál az előkészítés nagyon érdekes része volt, hogy hónapokig az életlenségről beszéltünk. Hogy mennyire legyen életlen, ami életlen, és milyen legyen a képarány. Két véglet jött szóba, az anamorf (szuperszélesvásznú, ahol a képarány 2,39:1) és az 1,37 (kb. a régi tévék képaránya), és elég sokáig ment a hezitálás. Ez sosem racionális döntés, inkább ösztönös ráérzés, hogy mi fog működni. Volt egy pont, amikor rájöttünk, hogy ami a Türelemnél is működött, hogy kvázi egy igazolványképet látunk, amelynek nagyon kevés szűrődik be a két szélén, az itt is tökéletes lesz.



Mennyire volt nehéz ezt a nagyon precíz vizuális tervet kivitelezni a film főszerepét alakító, lényegében amatőr Röhrig Gézával?

Géza elképesztően karizmatikus csávó, olyan kisugárzása van, hogy csak ülsz, és tátott szájjal nézed órákon át. Ez tényleg az az eset, amikor a karakter és a színész, ha nem is egy az egyben, de alkatilag ugyanaz. Géza élete nyilván más, de Saul végtelen konoksága megvan benne. És szuperintelligens, egyáltalán nem volt probléma a gyakorlatlansága. Az első nap pontosan megértette, hogy mit jelent az, hogy a kamera ebben a filmben 75 centire lesz tőle, és hogy nekem tudnom kell, hogy ő a jobb lábával fog-e lépni a következő snittnél, mert én akkor a ballal lépek hátra, és hogy amikor mögötte megyek, tudnom kell, hogy mikor fog megállni, különben nekimegyek. Ez tényleg egy tánc és izommemória, megjegyzi az ember teste, hogy hogyan kell mozdulni. Egyébként olyan werkfelvételek készültek, hogy elájulsz: rátettünk egy hátrafelé néző GoPrót a kamerámra, és elképesztő, hogy mi zajlik a kamera mögött. Rángatják ki mögülem a statisztákat, közben jönnek a derítéssel, a mikrofonnal, de úgy, hogy az árnyékuk ne látsszon be, ez olyan koncentráció mindenkitől, stábtól és színésztől is, hogy elképesztő.


Röhrig Géza Cannes-ban


Fizikailag mennyire volt megerőltető számodra a forgatás?

Iszonyatosan. Egy tizenöt kilós kamerát kell tartani végig. Személyi edzőhöz jártam a forgatás előtt heteken keresztül, hogy bírjam, és egy idő után László is jött velem. Tök jó volt, hogy lelki, szellemi és fizikai felkészülésen mentünk keresztül együtt. Ennek a része volt az is, amikor elmentünk Auschwitzba.

Amikor egy ilyen filmet forgatsz, megérint, hogy éppen egy kupac hullát fényképezel, vagy a forgatáson csak a feladat van?

Hat rám érzelmileg, persze. Amikor a forgatás előtti nap kész lett a gázkamradíszlet, és bementünk, akkor az volt az első reakcióm, hogy na jó, akkor most menjünk ki. Meg a meztelenség is megrendítő. Rajk Lászlónak, a film látványtervezőjének a zseniális ötlete volt, hogy Hód Adrienn táncosait használjuk. Előtte hónapokig gondolkoztunk azon, hogy hogyan teszünk két meztelen embert egymásra, vagy hogy bábukat kéne-e használnunk, de az béna lett volna. A táncosok hihetetlen munkamorállal dolgoztak, zokszó nélkül, még akkor is, amikor föl-le húztuk őket a műhányásban nyolcvanadszor is a jéghideg pincében. Az első nap után pontosan ráéreztek, hogy ez mi, zseniálisak voltak. Volt egy nagyon erős hangulat a forgatáson, annyira reálissá vált ez a dolog. És ettől meghatódhatsz, zokoghatsz, de az a magánügyed. Közben van egy feladatod, és profiként nem hagyhatod, hogy ez megzavarjon.

Te meg szoktál hatódni?

Előfordul velem, hogy sírok. Általában nem snitt közben, de itt volt olyan is. Az durva. De közben tudod, hogy az az érzelem, ami benned generálódik, jó esetben a nézőben is generálódik. Viszont azt nem lehet, hogy te zokogsz, és mozog a kamera. Akkor úgy kell sírni, hogy ne mozogjon a kamera.


Saul fia forgatás

Röhrig Géza és Erdély Mátyás a Saul fia forgatásán


Mikor tudtátok meg, hogy beválogatták a filmet a cannes-i versenyprogramba?

Azt nagyon a végén. Berlinbe még decemberben elküldtük a filmet, és ők mondták, hogy a versenybe nem teszik be, de a Panorama-szekcióban bemutatják. Akkor azt gondoltuk, hogy tök jó, megyünk Berlinbe, csodálatos. De azért bennünk volt, hogy László mégiscsak a cannes-i filmfesztivál Résidence programjában fejlesztette a filmtervet, Cannes-nak muszáj megmutatnunk. Elküldtük a filmet december 25-én a cannes-i válogatóknak, és január 5-én felhívták Lászlót, hogy kell nekik a film a Certain Regard szekcióba. Kénytelenek voltunk lemondani Berlint. Ráraktuk a filmre a Certain Regard-logót, és jóval később hívtak minket, hogy a tizenegy szavazóból tíz arra szavazott, hogy versenyben legyen a film, és ezt már január elején tudták, de akkor még nem akarták mondani. Úgyhogy ki kellett cserélni a logót az Official Selection-logóra. Brutál volt, hogy első filmesként bekerültünk a versenybe, és hogy idén ez volt az egyetlen első film, ami versenyben volt, nagy volt rajtunk a nyomás. A legviccesebb az volt, amikor beültünk a cannes-i bemutatóra, és Sipos Gábor producer tíz másodperccel azelőtt, hogy lementek volna a fények, odafordult Lászlóhoz, hogy „László, lehet, hogy mégis el kellett volna vállalni azt a Berlin Panoramát, nem?” Vinnyogva röhögtünk.


Erdély Mátyás, Saul fia, operatőr

Erdély Mátyás


Nem először voltál filmmel Cannes-ban, mennyire bírod azt a pörgést, ami ott megy?

Ott is sírtam. A bemutatón meg a díjátadón. László hihetetlenül megosztotta ezt az élményt a munkatársaival, ott voltunk együtt, akik ezt a filmet csináltuk, gyönyörű volt. Ott voltam a bemutatón, aztán hazajöttem, de annyira nem tudtam mással foglalkozni, hogy éjjel-nappal hívogattam Lászlót, meg nézegettem a netet, hogy ki mit ír a filmről. A feleségem mondta, hogy „figyelj, menj vissza, mert ez kibírhatatlan”. És akkor visszamentem a végére. Éreztük, hogy kaphatunk díjat, de egyáltalán nem tudtuk, hogy mit. Azt hittem, hogy azért megsúgják előre, de csak vasárnap, a díjkiosztó napján délben hívták fel Lászlót, hogy ugye ott lesz a díjkiosztón, és akkor is csak ennyit mondtak. Ülsz ott a díjkiosztón, tudod, hogy egy film csak egy díjat kaphat, és akkor odaadják a legjobb rendezés díját, és nem mi kapjuk. Legjobb forgatókönyv, az sem mi vagyunk. Zsűri díja, az sem. És akkor jön, hogy úristen, mi maradt még? Az Oscar-díjnál azért csinálják ezt jobban, mert ott minden jelöltnél van egy kamera, itt pedig az volt, hogy amikor jött a zsűri nagydíja, a László előtt megjelent egy kamera, és akkor tudtuk, hogy na, akkor ez lesz az, ez vicces volt. Na, akkor zokogtam, mint egy kis hülye. Nem tudtam, hogy mekkora feszültség van bennem, de abban a pillanatban bumm, kijött.


Nemes Jeles László és Erdély Mátyás a Saul fia cannes-i premierjén


Kint lecsaptak rád producerek, ügynökök, hogy találkoznának veled?

Egy ilyen fesztivál mindig a rendezőről szól, és ez így is van jól. Volt azért, aki megtalált, de az eddigi tapasztalataim alapján a komoly ajánlatok nem ott helyben jönnek valakitől, aki egy újabb holokausztfilmet tol az orrod elé, hanem majd egy év múlva, amikor eljutott a film egy olyan rendezőhöz, aki felismer benne valamit, ami neki fontos. Inkább az az érdekes, ami most Lászlóval történik, az egészen elképesztő. Pontosan az zajlik, amiről minden filmes álmodik: hogy milyen lenne, ha ez meg az megkeresné. Nem fogok neveket mondani, de olyan szintekről beszélünk, ami fölött nem nagyon van több. A csúcson levő európai gyártócégek és producerek és a csúcson levő hollywoodi gyártócégek, producerek és ügynökök.

Szerinted mit fog rendezni, a Transformers 6-ot?

Nem, bármennyire is Michael Bay-rajongó vagyok, szerintem afölött azért van még szint. Ennél sokkal érzékenyebb dolgokkal találják meg. Csodálatos látni, hogy László élete tényleg egyik napról a másikra megváltozott.

És ő ezt bírja?

Úgy tűnik, hogy szuperokosan kezeli. Meg eleve nagyon jó szerintem, hogy úgy ment Cannes-ba, hogy kész volt a második filmje forgatókönyve, aminek már el is kezdtük az előkészítését. Erről egyelőre annyit mondhatok, hogy egy nő története az 1910-es években, Budapesten. Nagyon izgalmas a forgatókönyv, és remélem, hogy a Filmalap is úgy érzi, hogy most már kisebb a rizikó, és jövőre megcsinálhatjuk.


Erdély Mátyás a Saul fia cannes-i sajtótájékoztatóján


Számítottál arra, hogy a kritika is ennyire kedvezően fogadja a Saul fiát, és a magyar közönség érdeklődése is ilyen intenzív lesz?

Az ember tudja, hogy jól sikerült a film, de sosem tudod, hogy fogják fogadni. Annyira érdekes, hogy a közönségtalálkozókon, itt, Magyarországon, ahol senki nem szokott megszólalni, a film után ottmarad az emberek 95%-a, és kérdeznek, és jön egy néni, és azt mondja, hogy ő háromszor meg fogja nézni a filmet. Nekem ilyen élményem még sosem volt. Azt érzem, hogy ez a film tényleg megszólít embereket, és jelent valamit nekik. És akkor, amikor besöpörjük a múltat a szőnyeg alá, és odabaszunk a Szabadság térre egy ilyen emlékművet, valahol gyönyörű, hogy ennek a filmnek a kapcsán föl lehet tenni valós kérdéseket. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennek a filmnek lesz egy aktuális politikai, társadalmi olvasata is, és valós problémákra irányítja rá a figyelmet.

Másrészt az is elképesztő, hogy most komolyan lehet arról beszélni, hogy „elindítjuk az Oscar-kampányt”. De ez László életét fogja meghatározni a következő fél évben, nem az enyémet, én legfeljebb oldalról bedugom néha a fejem egy kicsit a reflektorfénybe.



A Miss Bala kapcsán lett Los Angeles-i ügynököd. Megvan még?

Igen, és nagyon sok forgatókönyvet kapok, amelyeknek nagyon-nagyon kis százaléka olyan, hogy azt mondom rá, hogy „hú!”. Pár hónapja felmerült egy iszonyatosan jó dolog, egy HBO-minisorozat, ami nekem gigantikus ugrás lett volna, és ezért éreztem is, hogy ez necces. De eljutottam addig, hogy volt két tök jó hangulatú megbeszélésem a rendezővel, és persze végül nem én kaptam meg, de egyáltalán az, hogy fölmerült a nevem, szuper volt. De egyáltalán nem érzem, hogy sietnem kéne valahova, én jó filmet akarok csinálni, mindegy, hogy hol és hogy mekkora. Tényleg csak olyan filmet akarok elvállalni, ami adott esetben megéri azt, hogy elutazzak a világ másik felére, és hónapokig ne lássam a három gyerekemet. De ebben az évben Kenyeres Bálint Tegnap című filmjét szeretnénk végre leforgatni, és közben készítjük elő László említett második filmjét.

Pár éve mondtad, hogy Magyarországon sajnos nem úgy működnek a dolgok, hogy ha külföldön valamit már letettél az asztalra, akkor itthon is automatikusan kapsz munkát, mondjuk egy reklámfilmet. Ez változott azóta?

Egy kicsit igen, mostanában elkezdtem itthon reklámokat csinálni, meg az is csomószor előfordul, hogy jön ide egy külföldi rendező reklámot forgatni, és engem választ operatőrnek. Jó, ha az ember nincs olyan anyagi szorításban, hogy úristen, muszáj elvállalni egy iszonyatos forgatókönyvet, mert kell a pénz. Van egy normális, szerény életvitelem, amiben boldog vagyok, van időm a gyerekeimre, de dolgozom is eleget, azt hiszem, egy egészséges egyensúly alakult ki.

Régebben úgy érezted, te külföldön leszel operatőr, és nem itt. Egy ilyen magyar siker után is ezt érzed?

Nem is tudom, érdekes, hogy még mindig mennyivel több bizalmat kapok külföldről. De közben az igazán fontos dolgok itthonról jönnek, és itt vannak azok a kulcsemberek, akikkel jó dolgozni. Korábban ez Mundruczó Kornélt is jelentette, most Lászlót és Bálintot. Mások viszont nem hívnak fel, hogy dolgozzunk együtt.


Erdély Mátyás, Saul fia, operatőr


Te fényképezted a James White című független filmet is, amelyet az idei Sundance-en mutattak be. Az hogy talált meg?

Sean Durkin (a Martha Marcy May Marlene rendezője, a James White producere) barátomon keresztül. Az egy nagyon-nagyon pici film volt, ennél kisebb produkción szerintem utoljára főiskolás koromban dolgoztam. És érdekes tapasztalat volt olyan szempontból, hogy operatőrként a pszichológus szerepébe kerültem, mert a rendező, Josh Mond számára ez egy nagyon személyes történet volt arról, hogy az édesanyját hogyan vesztette el. Ott nem arról szólt a feladatom a forgatás előtti hetekben, hogy milyen optikával dolgozzunk, hanem a mélyére kellett ásni a dolgoknak, dr. Erdély Mátyás terapeuta rendelt. De nekem mindig szükségem van arra, hogy ha kapok egy könyvet, ott minden szóról tudjam, hogy miért van benne, és minden szót értsek. Ez, úgy tűnik, elég szokatlan megközelítés, sokan nem értik, miért kérdezgetek ennyit.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!