Túlélték, de belehaltak

-

1980 után jelent meg ismét a Kilenc koffer, Zsolt Béla megrázó holokausztregénye, a vészkorszak irodalmának egyik legfontosabb darabja. A Kilenc kofferrel párhuzamosan újra kiadták a szerző nevelt lányának, Heyman Évának nagyváradi gettónaplóját is, a Piros biciklit, amelyre az elmúlt években a nagyvilágban is felfigyeltek, és a „magyar Anne Frank” naplójaként emlegetik. Elmondjuk, miért van ennek nagy jelentősége.


Miután a szocializmusban szinte semmi sem jelent meg tőle, a kétezres években metróplakátokon igyekeztek újra kiadott, például a Kínos ügy vagy a Házassággal végződik című regényeit hirdetni. Hiába, Zsolt Béla nem lett újra olyan népszerű, mint a második világháború előtt volt.

Pedig nem szimplán regényíró volt, hanem a két háború közötti időszak harcos publicistája, és ő írta a magyar holokausztirodalom egyik legfontosabb, az utóbbi évtizedekben mégis csak nehezen hozzáférhető dokumentumát. A Kilenc koffer először folytatásban jelent meg 1946-ban a Magyar Radikális Párt hetilapjában, a Haladásban, amelynek Zsolt főmunkatársa majd főszerkesztője volt. A történet befejezetlen maradt, és Zsolt 1949-es halála után évtizedekkel, 1980-ban jelent meg könyv formájában. Ez a Kőszeg Ferenc által szerkesztett és az ő utószavát tartalmazó kötet jelent meg most újra a XXI. Század Kiadó gondozásában.



A Kilenc koffer a nagyváradi gettóban kezdődik, ez az a város, ahol az első világháborúban súlyosan megsérült írót ápolták. A korábban költőként ismert Zsoltnak innen indult publicistakarrierje, és miután Pestre költözött, az egyik legnépszerűbb újságíró lett, később pedig a Toll nevű lap főszerkesztője. Politikai írásaiban folyamatosan bírálta Bethlen Istvánt, harcolt a városi polgárért és a parasztért, a harmincas évek második felétől pedig a nácizmus ellen.

A világháború előtt Párizsba menekült feleségével és a memoár címében szereplő kilenc kofferrel együtt. Ehhez a poggyászhoz ragaszkodik annyira Zsolt felesége, Rácz Ágnes; emiatt nem mennek tovább egy helyhiányos vonaton valamelyik másik országba, és emiatt is térnek vissza Nagyváradra, felesége szüleihez és közösen nevelt lányukhoz.

A menekülés, illetve a menekülés lehetősége többször és több szinten is megjelenik a regényben. Zsolt például nemcsak zsidósága, hanem publicisztikai munkássága miatt is veszélyben van, de nem hagyja el az éppen műtétből felépülő feleségét és nevelt lányát, Évát. Egy ponton épp a kislány az, aki megmenekülhetne a gettóból, de a nagyszülők máris a ciánkapszula lenyelésével fenyegetőznek. A gettóban van olyan lány, aki elhiszi, ha odaadja a szüzességét egy tisztnek, akkor megmenti az apját, és olyan férfi is, aki esélyt kap a menekülésre, de inkább visszatér a gettóba, mert abban az állapotban már csak az a biztos pont az életében.


Zsolt Béla


Zsolt számára már a gettó előtt sem volt ismeretlen a menekülés, Ukrajnába vezényelt munkaszolgálatosként az orosz sereggel együtt futott a németek elől, és menekült akkor is, amikor két szökött társával a hideg erdőben bolyongott. Ezeket az élményeit is elmeséli a Kilenc kofferben, a szöveg jelen idejében egy társának, a gettóban, egy betegekkel tömött zsinagógában, a frigyszekrény tövében.

Zsolt és felesége végül egy orvos segítségével menekül meg Nagyváradról, de Éva lányukat és felesége szüleit bevagonírozzák és Auschwitz felé irányítják. A Kilenc koffer első része úgy ér véget, hogy Zsolték Pestre érkeznek, ahol már életbe lépett a csillagos házas rendelet; a második része pedig ott marad abba, hogy a Kasztner-vonaton Svájcba érkeznek. (Kasztner Rezső közreműködésével 6 és fél millió pengőt fizettek a németeknek, amiért cserébe 1684 zsidót nem Auschwitzba vittek, hanem Svájcba engedtek. Az akciót sokan bírálták, Kasztnert pedig 1957-ben megölték Tel-Avivban.)

A Kilenc koffer a Haladás közleményei szerint a szerző betegsége miatt nem folytatódott, de azon a héten, amikor megszakadt, a lapban új sorozat kezdődött a Kasztner-akcióról, Zsolt elbeszélései alapján. A Kilenc koffer regényváltozatát 1947 őszére hirdette a Haladás, de sosem jelent meg, Zsolt viszont még halála előtt publikálni kezdte Halál Budapesten című regényét.


Éva lányom, a „magyar Anne Frank”

Hogy miért nem jelent meg a Kilenc koffer könyvként, arra az utószóban kapunk egy lehetséges magyarázatot: a szöveg túl sok személyes és politikai érzékenységet sértett, a történetben szereplő egyik orvos például be is akarta perelni a szerzőt. Az biztos, hogy 1946-ban felkavaró lehetett ezeket a sorokat olvasni, akár a nagyváradi gettó túlélői voltunk, akár a háború „sima” túlélői, és a Kilenc koffer 2015-ben is igazán megrendítő, hiába hiszi azt az ember, hogy mindenre felkészült. A legszörnyűbb az egészben, hogy Zsolt munkaszolgálatos tapasztalatai miatt semmi jóra nem számított, és mert különböző jelentésekből már értesült róla, tudta, hogy a zsidók útja a gázkamrába vezet. Sőt, egészen pontosan azt tudta, hogy „nem a bankárokat, nem a gyárosokat, nem a doktorokat, még csak nem is a zsidókat akarják ezek megölni, hanem az egész civilizációt”.

Zsolt Béla túlélte a holokausztot, de 1949-ben mégis belehalt a háború borzalmaiba, felesége, Zsolt Ágnes pedig 1951-ben öngyilkos lett. De 1948-ban még az ő neve alatt kiadták Éva lányom címmel lányuk gettónaplóját, amelyet a család szakácsnője menekített meg. A kiadott naplóban anyja megírta az auschwitzi szemtanúktól megismert utolsó napok történetét is: a tizenhárom éves kislány a táborban a Mengele által engedélyezett életet élte, és végül a kegyetlen orvos maga kísérte a krematóriumba.



Az Éva lányom 63 évvel később, 2011-ben jelent meg újra magyarul, amit többek között német, héber és spanyol fordítás követett. A német fordításnak köszönhetően kapott nemzetközi ismertséget a kötet, és a mostani kiadás is ezért viseli azt a címet, A piros biciklit. (A Kilenc kofferhez hasonlóan ez is a XXI. Század Kiadónál jelent meg.)

A piros bicikli Éva egyik kedvenc játéka. Amikor elveszik tőle, akkor még viszonylag békések az állapotok, ahhoz képest, ami később következik. A bicikliről például még papírt írnak és a zsidókat még nem zárják gettóba. Persze Éva érzi és tudja, hogy bajban vannak, „Béla bácsit”, azaz Zsolt Bélát egyszer már elvitték munkaszolgálatra, a rádióban pedig bemondták, hogy az ő könyveit, de még Molnár Ferenc műveit is el kell égetni. Aztán már jön a nemzeti vagyon papír nélküli bővítése, a kijárási tilalom és a gettó, ahol Évát már nem érdekli a bicikli, a könyv, a szerelem, csak élni akar.

Ahogy Anne Frank naplójánál, úgy a „magyar Anne Frank naplójaként” is emlegetett Piros biciklinél is felmerül, hogy mennyire hiteles a szöveg, belenyúltak-e utólag vagy sem (ebben az esetben ugye az anya és esetleg Zsolt Béla), és ha igen, milyen mértékben. Én mindenesetre nem találtam olyan mondatokat, bekezdéseket, amelyeket nem tudnék kinézni egy harmincas-negyvenes években, polgári környezetben nevelkedett, kitűnő tanuló tizenhárom évesből.

Elsősorban nem irodalmi, hanem dokumentumértéke van a könyvnek, afféle kiegészítése a Kilenc koffernek. És ha már magyar Anne Frank: annak a naplónak a mintájára a Piros bicikli is szerepet kaphatna az oktatásban.