Tudunk a világvégéről, de megfeledkezünk róla

Forrás: facebook.com

-

Április 9-én, szombaton lép fel Budapesten a „21. század eddigi legnagyobb zeneművének” szerzője, akinek a zenéjében látszólag nem történik semmi, mégis legekben hajlamos beszélni róla az ember, illetve a zeneszerető közönség, szakma stb. Bemutatjuk William Basinskit, aki kicsit unja már, hogy mindig 9/11-gyel hozzák kapcsolatba, ezért segítünk megérteni, hogyan érdemes hallgatni és megérteni a zenéjét.


Egy időben keringett a fájlcserélőkön egy William Basinski-szám The Saddest Melody Ever Heard, vagyis A világ legszomorúbb dallama címmel. Valójában nem ez volt a címe, de az ismeretlen felhasználó félrecímkézése árulkodó. Nem csak arról van szó, hogy bizony, a zeneszerző minden művében ott van valami mélységes szomorúság, vagy talán pontosabb, ha melankóliának nevezzük (ami viszont tényleg egy lemezének a címe); hanem még inkább arról, hogy William Basinski kihozza az emberből, hogy legekben fogalmazzon. Én például, ha muszáj lenne megmondani, hogy mi a 21. század eddigi legnagyobb zeneműve, habozás nélkül az ő The Disintegration Loops című sorozatát mondanám.

Nemrég pedig a Mount Kimbie egyik tagja egy rádióműsorban „a romlás Michael Jordanjének” nevezte őt, ami külön jó azért, mert vicces – hiszen, mint ahogy interjúkból kiderül, Basinski, a maga valójában, igen kedélyes, rokonszenves fickó. (Egy magyar nyelvű interjú a Trafó blogján olvasható.)



Háztetőről nézték a megsemmisülést, de nem ez a lényeg

A Disintegration Loops híres története szerint ez a romlás egészen konkrét értelemben hallható a lemezen. Basinski 1982-ben készített loopjait, mármint megvágott és hurokká összeragasztott, ily módon végtelenítve lejátszható magnószalagjait kezdte archiválni, amelyeken rövid zongorás-szimfonikus dallamok voltak hallhatók, már majdnem giccsesek, de még inkább nagyon szépek, amihez a zörgős-szemcsés megszólalás, az ezáltal nyújtott elemeltség csak hozzájárul. Ám észrevette, hogy a szalagok a lejátszás közben, annak hatására elkezdtek tönkremenni: leváltak róluk darabkák, helyükön egyre szaporodott a csend a zenében, míg a végére csak a nagyon ragaszkodó dallamdarabkák fura, véletlenül kialakult ritmusa maradt. A 2002-ben és 2003-ban négy CD-n megjelent mű összesen hat ilyen megsemmisülést örökít meg, szalagonként 20-60 percben jutunk el a teljes dallamtól a néha egészen minimális, szabálytalan zörgésekig.

Ráadásul a Disintegration Loops összekapcsolódott 2001. szeptember 11-ével. Mint az első lemez kísérőfüzetében is olvasható, Basinski barátaival együtt brooklyni házának tetején, a World Trade Centertől kb. két kilométerre nézte a tornyok üres helyét, a lángokat, „a világ végét”, vagy inkább azt, hogy „eljött az általunk ismert világ vége, amit tudtunk, hogy be fog következni, mégis elfeledkeztünk róla” – és közben szóltak a loopok, amelyek archiválását-tönkretételét épp aznap fejezte be. Az áldozatok emlékének ajánlott lemezek borítóira a tetőn készített statikus filmfelvétel részletei kerültek, egyre sötétebben – ez látható alább, miközben az első szám szól.



Sokak – köztük maga Basinski – szerint a lemez örökké összekapcsolódott szeptember 11-gyel, de ez mégis félrevisz. És valójában az sem segít megragadni, hogy mitől különleges a Disintegration Loops, meg általában William Basinski életműve, ha szépségről, szomorúságról, elmúlásról, vagy éppen a zene gyógyító erejéről beszélünk – ilyesmikre sok minden képes.


Ez nem ambient

A titok abban rejlik, hogy hogyan hallgatjuk, hogyan lehet egyáltalán hallgatni ezt a zenét.

Elsőre megragad a loopok szépsége, talán elandalít vagy elszomorít – de egyszerűen nincs ember, aki a végtelen ismétlődésre végig oda tud figyelni. A zene egy idő után szükségképpen a háttérbe húzódik, mint az ambient (a szó eredeti, Brian Eno által megfogalmazott jelentése szerint). Azonban hiába szokták William Basinskit gyakran ambient zeneszerzőnek nevezni, ez sem pontos. Ugyanis ebben a háttérben közben jelentős dolgok történnek (mi jelentősebb történhetne egy zenével, mint hogy megsemmisül?), de ezt nem vesszük, nem vehetjük észre amikor éppen történik, mindig csak utólag jöhetünk rá, hogy már megtörtént, amikor felfigyeltünk rá. Ezért nagyon pontos a fenti idézet: olyan világvége, vagy inkább romlás ez, amiről tudunk, de megfeledkezünk róla, egyszerűen mert muszáj élnünk az életünket. Amikor történik valami, ami miatt felfigyelünk rá, az persze tragédia, de valójában ez csak a feltűnő jele annak, ami mindig is, észrevétlenül zajlik. Így (mert nem mutat, hanem csak megmutat) ez a zene azt sem mondja meg, hogy mit kezdjél ezzel a romlással: legyél szomorú, vagy éppen meríts erőt abból, hogy ilyen szépen is meg lehet fogalmazni.

Összefügg ezzel az, hogy Basinski művei legjobban nem akkor hatnak, amikor szólnak, hanem amikor elhallgatnak: véget érnek, vagy még inkább, amikor valamiért ki kell kapcsolni őket. Ilyenkor olyan furán üres lesz az – amúgy teljesen átlagos – csend, hogy az (megint csak utólag) megmutatja, mennyire beépült a hallásba, a környező világba a zene, mennyire áthatott mindent. Nem véletlen, hogy a Disintegration Loops szimfonikus átiratának (!) előadása után több percig csöndben maradt a közönség.


Zenével csalogatta a világra a megszületni nem akaró gyermeket

A William Basinski-életmű kb. húsz lemezből áll, de jelentősen beárnyékolja a főmű, amit az is segít, hogy mindig régi, a hetvenes-nyolcvanas években készített loopjaival dolgozik, és mindig van valami romlás-rontás, vagy legalábbis zúgás-zörgés a zenéiben. (Az említett rádióinterjúban azt mondta, olyanok ezek neki, mint az elektronikus zenészeknek a szintetizátor patchei.)



Vannak olyan lemezei, amiken (valószínűleg) nem történik (majdnem) semmi; ezek közül a legszebb a Vivian & Ondine (2010), amelyet azért írt, hogy sógornőjének megszületni nem akaró magzatát „a világra csalogassa); a legfurább pedig talán az A Red Score in Tile (2003), amiben a zongoradallam kezdetén van egy kis megakadás, ezért olyan, mintha háromnegyed órán át mindig újra meg újra meg újra lendületet kellene vennie. Ide tartozik a tavalyi Cascade is, amelynek élő változata is megjelent The Deluge címmel, és ezen ugyanabból az alapanyagból egy folyamatosan változó folyam jött ki – utóbbi az életmű egyik legjobbja.



Vannak aztán meglepően – legalábbis hozzá képest – eseménydús lemezei. A Nocturnes (2013) majdnem drámai szerkesztésmódot használ, a magas, lebegő zongoradallam és egy sokkal sötétebb, drámaibb részlet párbeszédével; második száma pedig – amely egy Robert Wilson-operában felhasznált részletből készült – a leginkább ritmikusnak nevezhető looppal indul, és a legegyenesebben „nyomasztó”, elnyújtott dallamba torkollik. A Variaitions For Piano & Tape (2006) mögöttes hibája az, hogy a szalag néha a visszájára fordul, és fordítottan halljuk ugyanazt a dallamot. A lemezen fényes lebegő zongoradallam, gyors mély kopogás, és finoman nyikorgó-csúszkáló-repkedő fura magas hangocskák mennek egymás mellett, különféle konstellációkat létrehozva.

Az „eseménydús” albumok közül a legjobb a 92982 (2009), amely úgy tud majdnem ugyanolyan maradni végig, hogy vannak benne hirtelen váltások és megszakadások; a szép, elhaló zongoradallam alatt folyamatos ciccegés vagy kattogás, rövid időre megerősödő mormogás vagy ritmikus búgás hallható, néha pedig behallatszik az ablakon Brooklyn zaja, zúgás és szirénázás.


William Basinski

William Basinski


Két lemezen rövidebb darabok hallhatók. A fő mű után talán legnevesebb album a Melancholia (2003), amely leszedált liftzenék részleteiből hozza elő a végtelen melankóliát; az 1-7 perces számokban legfeljebb egy-egy dolog történik, mondjuk eltűnik egy furább szintihang. Amikor ezeket szépnek nevezzük, akkor az már majdnem a hétköznapi értelemben vehető; ugyanakkor a rövidség a fent leírt „beépül az életedbe” hatás ellen is dolgozik. A Variations: A Movement In Chrome Primitive (2004) egymásra játszott, néha egymás ellen kijátszott zongoraloopokra épül, néhol egészen kemény zúgásokkal; itt hallható az életmű néhány legszebb, határozott körvonalú dallama, és az is, ahogy elveszítik ezt a megfoghatóságukat.




Néhány lemezen pedig dallamok helyett ezeknek csak elhaló emlékei hallhatók rövidhullámó rádiókból felvett és loopolt finom zúgások-zörgések-ciccegések mellett. Ilyen volt az első – a Raster-Noton meghatározó kísérleti elektronikus kiadónál kijött – William Basinski-lemez, a Shortwavemusic (1998) is, de a víz és folyó metaforáját címbe emelő Watermusic (2001) és The River (2002, más változatban 2008) jobban leírja a megragadhatatlanul elfolyó zene jellegét. Végül a Richard Chartier amerikai hangművésszel készített lemezek közelebb állnak az utóbbi absztrakt és minimalista világához.


20 évig nem keltett nagy feltűnést, aztán bumm

William Basinski egyébként zeneszerzést tanult, illetve klarinéton és szaxofonon játszott különféle, még csak közepesen sem híressé lett zenekarokban. A hetvenes évek végén kezdett el loopokat készíteni, eleinte azzal a céllal, hogy a számára megfizethetetlen mellotron nevű hangszert (amolyan billentyűs sampler-előd) pótolja. Bár a kilencvenes évek végéig – amikor első rövidhullámú lemezei megjelentek, még ha nagy feltűnést nem is váltottak ki akkor a kísérleti zenei világban sem – fel sem merült, hogy ezekkel kezdhetne valamit, más módon fontos szerepet töltött be a zenei életben: partnerével, a festő James Elaine-nel brooklyni loftjukban működtettek egy különleges művészi teret, Arcadia néven; innen indult Antony (az Antony and the Johnsonsból, manapság Anohni). Egy időben producerként is dolgozott.

A Disintegration Loops aztán hatalmas siker lett, az ilyen szokatlan zenékkel amúgy nem foglalkozó lapok is ódákat zengtek róla. Hatása azóta számos helyen hallható, még ha sokszor ez ki is merül a roncsolt, szép dallamok loopolásában.

William Basinski április 9-én, szombaton lép fel a Trafóban, részletek erre.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!