Tom Cruise önmagát falja fel

Forrás: UIP

-

Profi mestermunka a Mission: Impossible-sorozat legújabb darabja, amelyben Európa különböző nagyvárosai biztosítják a látványos helyszíneket. A már ismert álarcok, egy keskeny ajkú, baltaarcú főgonosz és persze Tom Cruise ikonikussá vált sprintje – mindez egy Puccini-operával leöntve.


„Unortodox módszerei puszta véletlennek, eredményei pedig csupán szerencsének tűnnek” – e szavak nem valamely brüsszeli diplomata magyar gazdaságpolitikát bíráló nyilatkozatából származnak, hanem a kongresszusi bizottság elnöke illeti ekképpen azt a speciális és titkos csoportot, amelynek Ethan Hunt (Tom Cruise) is tagja. A Lehetetlen Küldetések Egységének a filmben gyakran hangoztatott rövidítése (IMF – Impossible Mission Force) ugyan véletlenül esik egybe a Nemzetközi Valutaalapéval (IMF – International Monetary Fund), a sztoriból való kiszólás, egyfajta külső narrátori pozíció felvétele amúgy nagyon is jellemző a Christoper McQuarrie rendezte ötödik M:I-filmre – de ne szaladjunk ennyire előre.


Tom Cruise mint Ethan Hunt a Mission: Impossible – Titkos nemzet című filmben


Puccini Turandot című operájának bécsi előadása alatt zajlik a film első fontos akciója, ami két okból lényeges referencia. Egyrészt az a mérsékelten kolonizáló attitűd, amivel a múlt század húszas éveiben az olasz zeneszerző a kínai zenét saját muzsikájába építette, szinte hajszálpontos mása annak az egész világot saját díszletének tekintő megközelítésnek, amely az M:I-sorozat minden darabjára jellemző. Ennél azonban még fontosabb, hogy a házassággal szemben megmagyarázhatatlan irtózatot érző Turandot, a kínai császár lánya csak ahhoz hajlandó hozzámenni, aki – kudarc esetén vállalva a fővesztést – meg tudja fejteni lehetetlennek szánt feladványait. Kalaf herceg, a forrásul szolgáló Schiller-darab és az opera főhőse, huszonhét ifjú elvérzése után vállalja a kockázatot, sőt a megfejtés után a rizikó logikusnak és természetesnek tűnő minimalizálása helyett még két alkalommal belemegy kivégzésével fenyegető helyzetekbe. Ekként Kalaf személye, illetve a Turandot maga az irracionális mértékű kockázat és az ezt felvállaló szuperhős jelképeként íródott be a köztudatba – gondolom, nem kell magyarázni, ez milyen pontosan írja le az M:I-filmek alapszituációinak és konfliktusainak szerkezetét.



Ennek az önreflektív szimbólumnak az ily hangsúlyos felhasználása és jelenléte alapvetően határozza meg a Mission: Impossible – Titkos nemzet hangvételét, amelynek elsődleges jellegzetessége a szokatlanul erős önirónia. A tónust már a nyitány megszabja, amikor egy a fő történetszálhoz csak nagyon lazán kapcsolódó fehéroroszországi akcióban látjuk hőseinket annak ellenére sikerre jutni, hogy egyik bénázást a másik követi. És ez tovább folytatódik olyan, szinte burleszkszerű pillanatokkal, mikor például a híres M:I zenei motívum beindulásával már lódulna az akció, de az éppen kisebb traumán átesett Hunt elbotlik az első parkoló autóban.


Rebecca Ferguson


Nyitányt emlegettem, nem véletlenül. A George Miller-féle legújabb Mad Max mintájára a Titkos nemzet is a romantikus opera szerkezetét használja három felvonásos, nagy finálékra kifuttatott szerkezetében. Az operai hagyományt követi mind a karakterek felépítése – akiket inkább jellemez hangnemük (vagyis egyetlen alaptulajdonság), mint mondjuk valamely bonyolult pszichológiai struktúra –, mind találkozásaik, együttműködéseik és konfliktusaik ritmusának zenei színpadi együtteseket idéző mintázata. Hunt és társai, valamint ellenfelei áriákban parádéznak (minden főszereplő kap legalább egy kisebb áriát), duettekben, tercettekben vagy még nagyobb együttesekben, netán kórussal a háttérben vitatkoznak vagy akcióznak.



A történet ezúttal a Szindikátus, egy az IMF-hez hasonlóan titkos, kormányzati és demokratikus kontroll alól kivont, unortodox módszereket alkalmazó egység körül forog, amely nagyravágyó teremtője ellenőrzése alól elszabadulva önjáróvá vált. A Titkos nemzet szerzői jó érzékkel jöttek rá, hogy az előző darab atomháborús fenyegetése után nem igazán lehet tovább emelni a tétet, ezért minden tekintetben az önreflexió felé csavarták a történetet. Hiszen mindaz, amivel Hunték a Szindikátust vádolják, igazából rájuk is vonatkozhatna, tehát lényegében önmaguk ellen harcolnak, az egyetlen különbség, hogy ők – legalábbis a szerzők és ezáltal a mi értékrendünk szerint – egyelőre a jó szolgálatában állnak.


Simon Pegg


A Tom Cruise-ra épülő és általa irányított Mission: Impossible-széria sikerének egyik titka, hogy teljesen flottul volt képes átlépni azt a paradoxont, amely az egyre inkább virtualizálódó, anyagtalanná váló bűnözés és kémkedés, valamint a saját fizikai teljesítményével és testi jelenlétével (értsd sérülékenységével) tüntető akcióhős figurája között feszül. Hekkerek, számítógépes hálózatok és műholdas rendszerek korában nehéz olyan szituációkat létrehozni, amelyekben valódi, látványosan megmutatkozó, testileg is értelmezhető hősiességre lenne szükség. Ethan Hunt viszont mindig a legkorszerűbb kütyükkel ügyködik, azokat sem diszkréten elrejtenie nem kell, mint Bondnak, akinél a klasszikus brit eleganciához nem illenek a távirányításos ketyerék, sem bután mellőznie nem szükséges, mint John McClane-nek, aki tényleg nem ért hozzájuk. Különösen ez utóbbihoz viszonyítva éles a különbség, hiszen a Die Hard későbbi darabjaiban explicit módon tematizálják a Bruce Willis által alakított figura idejétmúlt, ha tetszik, analóg mivoltát. Ez a probléma Ethan Hunt esetében fel sem merül, eszünkbe sem jut: ő a digitális világban szocializálódott, kőkemény akcióhős.


Mission: Impossible - Titkos nemzet


Az ötödik résznél távol vagyunk már az első filmek nagyvonalúságától, amelyekhez az egykori tévésorozatot mozifilmek presztízsére emelni kívánó producerek olyan nagynevű rendezőket kértek fel, mint Brian de Palma és John Woo, és amely filmek valóban magas minőséget képviseltek. Bár igazi John Woo-rajongók körében ez szentségtörésnek számít, a második M:I motorkerékpárokkal megvalósított lovagi tornája, akárhányszor kapcsolok rá véletlenül a tévében, máig minden alkalommal a képernyőhöz szögez: azok a pazarul megkoreografált akciók tizenöt év alatt egy fikarcnyit sem öregedtek. Ugyancsak hiányoznak már ezekből az újabb filmekből azok a nagy kaliberű színészek, akik akár a gonosz karakterének is árnyaltságot és gazdagságot tudtak adni – emlékezzünk Philip Seymour Hoffman alakítására a harmadik M:I-ből.


Mission: Impossible - Titkos nemzet


A Mission: Impossible – Titkos nemzet kiváló szórakozás, mert az operai szerkezetbe ágyazott, időnként lélegzetelállító akciójelenetek a nem túl bonyolult történet ellenére magukkal tudnak ragadni. Igen, az első film óta jelen levő álarcok most is szerepet kapnak, csak hát azóta a 3D-nyomtatás köznapi technológiává válásával ez az elem valószerűbb lett. Ez egy rendkívül profi stáb által összeállított, elsőrendű akciófilm, de ennél nem több. Sajátságot az önreflexív irónia ad neki, amelynek köszönhetően egyrészt egyértelművé válik, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni, másrészt világos lesz az, hogy az önnön mása ellen harcoló Ethan Huntot csak Tom Cruise pusztíthatja egyszer majd el.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!