Töltött galambról nem volt szó – Camus remekműve új fordításban

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Camus franciául 1942-ben megjelent remekművét eddig Gyergyai Albert 1948-as és 1957-es magyar verziójában ismertük. A címe eddig Közöny volt, most visszatértek az eredeti (L’étranger) szó szerint magyarításához, és a regény Az idegen címen jelent meg. Eddig rendben. De akkor most tényleg el kell dobnunk a régi fordítást?!


Az első magyar kiadás, 1948-ból


Az újrafordítás kényszere. De miért?

Manapság egymásnak adják a kilincset az újrafordítások. A napokban jelent meg Dante fő műve Nádasdy Ádám új, részben prózai fordításában; egy éve a Zabhegyező jött ki más, rémes címen; karácsony táján pedig a teljes Faust. Hogy mi lehet ennek oka, azt egy korábbi cikkünkben próbáltam vázolni.
De a tömeges magyar újrafordítások szolgálnak talán valamiféle egy általánosabb tanulsággal is. Az új magyar irodalom magabiztos öntudatáról van szó. Ez az új irodalom az 1980-as évek közepén érte el első csúcspontját Nádas Péter és Esterházy Péter két nagy műve (Emlékiratok könyve; Bevezetés a szépirodalomba) megjelenésével. Úgynevezett prózafordulat történt, vagyis a költészet korábbi primátusát megtörni látszott a próza, mindenekelőtt a regény, amelyet ekkor már posztmodern, azaz bőségesen kiterjesztett jelentésében érzékeltünk, hiszen Esterházy kötete a legkevésbé sem regény, még a modern kánon szerint sem. A magyar próza nagykorú lett, és ez egyben az egész irodalom felnőtté válását jelentette. Itt érvényes igazán Emil Cioran gondolata: jelentős költészete minden népnek van, de egy irodalom felnőtté válását igazából a próza biztosítja.
És ennek az érett férfikorba lépett irodalomnak érzékelhetjük egy újabb erőpróbáját az újrafordítások igényében. Erősek vagyunk, megnőttünk, vegyük akkor hát birtokba a magunk igényei szerint a múltat is, azaz fordítsuk le újra a fél világirodalmat – valami ilyesmit állít ez a magabiztos (rosszabb esetben önelégült) újabb irodalom. Ennek volt bevezető szakasza az 1990-es évek közepétől Heinrich von Kleist (és Franz Kafka, továbbá E. Th. A. Hoffmann és Dosztojevszkij) szinte teljes életművének új magyarítása.


Ezt a kiadást vette meg Kertész Imre 1957-ben


A Közöny a magyar irodalom része lett

De az új szöveg taglalása előtt meg kell állni egy pillanatra. Albert Camus szinte kortárs, hiszen alig hetven éve publikált regénye esetében ugyanis az történt, ami többnyire csak a régmúltban keletkezett műveknél szokott: maga a fordítás (vagy csupán annak egyes elemei) voltaképpen a köznyelv, és, ami esetünkben fontosabb, az irodalmi köznyelv része lett. És ilyenkor már-már mindegy, hogy maga a fordítás mennyire hű vagy netán téves.

Kertész Imre egy interjúban döntő irodalmi élményeiről beszél, és Thomas Mann Halál Velencében című novellája mellett felidézi a „második halálos csapás” történetét:


„Az 1957-es könyvhéten eléggé elveszetten mászkáltam a könyves standok között, valami újdonságot kerestem, de olyat, amit meg is tudok fizetni. Egy sárga kötetke került a kezembe, ismeretlen nevű francia szerző ismeretlen könyve. Csak úgy, álltomban elolvastam néhány mondatát, majd megnéztem a borító hátlapját: 12 forintba került. És ez volt számomra a második halálos csapás. Évekig nem tudtam kiheverni.”

Albert Camus


Hogy a Sorstalanság kezdete majdnem azonos a Közöny indításának hangszerelésével, az teljesen egyértelmű: „Ma halt meg anyám. ” Mire Kertész: „Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakérezkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben 'családi okokra' hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.” Az itt is világosan érzékelhető úgynevezett ügyetlen nyelv, mely az egyik oka volt Kertész könyve kezdeti teljes sikertelenségének, nyilvánvalóan a Gyergyai-féle fordítás bizonyos nehézkességéből, szándékolt körülményeskedéséből származik – innen jön a sok töltelékszó: nyilván, persze, természetesen. Miként ennek ellentéte is, hiszen a Sorstalanság himnikus zárójelenete ugyancsak a Gyergyai-változat rokona: a lapos mondatok után a hirtelen gyönyörű költői prózába átcsapó kép a „koncentrációs táborok boldogságról". A Jegyzőkönyv című Kertész-novellában ugyancsak az egyik vezérszólam a Közöny roppant fontos, szinte filozófiai igényű kijelentése: „Az ember mindenképpen hibás egy kicsit". Ami aztán ott visszhangzik abban az Esterházy-novellában (Élet és irodalom), amely Kertész művének parafrázisaként keletkezett.

De megemlíthetjük Tandori Dezsőt is, akit a Közönyt írja újra Ködös Iker című regényében. A legújabb példa Németh Gábor pár hete megjelent Egy mormota nyara című regénye, mely részben a Közöny újraírása. Ez a szöveg most azért is fontos, mivel már az új fordítás körüli hangulatra reflektál. Az én-elbeszélő felidézi, hogy 16 éves korában megvette franciául a regényt:


„úgy terveztem, lefordítom, és közben meg is tanulok franciául, minden okom megvolt rá, hogy ezt gondoljam, hiszen szomorúan kellett tapasztalnom, hogy már a cím is meghaladta a magyar fordító képességeit”

Az ifjú Kertész Imre


Mit hozott az új fordítás?

Ebből persze nem lesz semmi, a kötet elkallódik, voltaképpen szemétre kerül, és az elbeszélő végül magyarul, azaz Gyergyai Albert fordításában olvassa ronggyá a művet. És fel is idéz belőle egy passzust, de végül kissé epés rezignációval hozzáfűzi: „ezt a fordítást mostanában elavultnak tartják, persze…”

Vagyis a most avíttnak titulált fordítás az évtizedek során a magyar irodalom szerves tagja lett, így aztán nem könnyű lenullázni, vagy az ódon furcsaságok raktárába tenni. Márpedig úgy tűnik, valami hasonló céljaik lehettek a fordítóknak, Ádám Péternek és Kiss Kornéliának.

Előbbi a Nagyvilág című folyóiratban (2015. július) írt esszéjében nem kertel: „A fordítás olvastán legelőször is a mai nyelvhasználatból már kikopott, illetve tájnyelvi szavak viszonylag magas száma szúr szemet az olvasónak". Magyarán az elavulásról van szó, ami minden fordítás szinte szükségszerű velejárója, és az ilyesmire sok és meggyőző példát hoz fel az új fordító.

Aztán komolyabb kifogások következnek, hiszen Ádám szerint Gyergyai egyenesen a szerzői szándékot, a Camus-féle megfontoltan dísztelen, szinte szürke nyelvhasználatot érti félre, és túlszínezi, túldíszíti, mintegy „visszairodalmiasítja" az eredeti szöveget. „Ugyanez a törekvés abban is megfigyelhető, hogy a fordító a szürkének vagy erőtlennek érzett köznyelvi szavak helyett legtöbbször azok választékosabb szinonimáit használja." De ez már csak részben igaz. Mert noha Gyergyai valóban saját kora, vagyis a Nyugat folyóirat klasszikusainak elvei szerint dolgozik, az is kétségtelennek tűnik, hogy Ádám és Kiss meg előreszalad Camus korából, amikor például olyan kitételeket használnak, mint a „megszívatni" vagy a „lényeg a lényeg", továbbá a „nagy arca van valakinek". Itt az történik, ami a képzőművészeti hamisítások esetében megszokott: némi idő elteltével az leplezi le a hamisítót, hogy a saját kora festői eljárásait, stíluselemeit használta egy régi mester művének hamisításakor. Ennek klasszikus példája volt Han van Meegeren esete, aki az 1920-30-as években készített Vermeer-hamisítványokat, melyeket még a legnagyobb szakértők is eredetinek ismertek el. Soha nem bukott volna le, ha a képek nem magukat leplezik le, ugyanis egy idő után előbukkantak azok a stílusjegyek, melyek éppen az 1920-as évek festészeti irányzatait jellemezték. Nyilvánvaló, hogy 2010-ben már érzékeljük, hogy a „cemende" szó elavult. Ám az is egyértelmű, hogy az új verzió által használt „dugás" meg túl modern, túlzottan mai szó Camus korához, sőt még a kilencvenes évekhez képest is, hiszen tíz-tizenöt évvel ezelőtt még kefélést mondtunk ilyenkor. És persze nem kérdés, hogy a „dugás" lesz majd a botránykő negyven-ötven év elteltével, amikor esetleg jön egy még újabb fordítás.


Gergyai Albert, Albert Camus

Gyergyai Albert


A fordító mindig hibás egy kicsit

De vegyünk úgynevezett kulcsmozzanatokat. Ádám Péter is ilyennek ítéli azt a kitételt, melyet fentebb Kertésztől és Esterházytól idéztem, és amely gyakorlatilag magyar irodalmi mondattá vált: „Az ember mindig hibás egy kicsit". Azért alapvető motívum ez, mert az elbeszélő, a keresztnév nélküli Meursault világszemléletének egyik vezető szólama, és eredetiben így szól: „De toute façon, on est toujours un peu fautif." Az új fordításban ez szerepel:


„Az ember így is, úgy is bűnös egy kicsit"

Hanem ez már túlfordítás. Ádámék ugyanis ezzel elővetítik a bűnös képét, noha ez csak a regény második részében, a börtönben, a tárgyaláskor és az ítélet után bukkan fel, és akkor Camus más szót is használ, a fautif helyét átveszi a coupable. Érzékeltetve ezzel, hogy immár a jog és a morál világába léptünk.

Roppant jelentőségű, hogy Meursault a kisregény első részében pusztán hibásnak érzékeli magát. A szó rögtön az első oldalon felbukkan, amikor bejelenti a főnökének, hogy két nap szabadságot kér, mivel az anyja temetésére kell utazni. És amikor a főnök ezt kissé mogorván fogadja, Meursault rögtön hárít, és ezzel felel: „C'est ne pas de ma faute". Szó szerint: ez nem az én hibám. (Érdekességként jegyzem meg, hogy Uli Aumüller 1994-es, új német fordításában is ez a megoldás áll: „Es ist nicht meine Schuld.")
Gyergyainál ez így hangzik: „Nem tehetek róla." Az új fordításban: „Mit csináljak? Ez van." Ami egyrészt kissé pontatlan, másrészt abba a hibába esik, amit Gyergyainak tulajdonítanak az új verzió alkotói: túlbonyolít, szónokiassá válik ott, ahol a lehető legcsupaszabb kijelentés áll, továbbá két mondatot (melyek közül az egyik ráadásul kérdő) ad egyetlen, végtelenül egyszerű kijelentés helyett.
Tovább bonyolítja a helyzetet, és mellesleg megmutatja Camus végtelen tudatosságát, hogy amikor új szeretője, Marie a vidám strandolás után megkérdi, mikor halt meg az anyja, és kiderül, hogy csak tegnap, akkor a lány kissé megütközik. Meursault majdnem automatikusan rávágja, hogy nem ő a hibás, de aztán eszébe jut, hogy a főnökének is ezt mondta. És ekkor jön elő a kulcsmondat. Röviden: Camus következetes szóhasználattal (faute, fautif) végig a hiba és a hibásság fogalomkörében tartja a helyzetet. Ezt tartja meg Gyergyai, de még ennél is jobban a német fordító, aki a döntő mondatot így adja vissza: „Man ist sowieso immer ein bißchen schuldig". (Ugyanakkor érdekes, hogy Stuart Gilbert 1946-os angol verziójában eleinte a faute tükörfordítása, azaz a fault szerepel, de az elemzett mondat esetében már ő is a guilty, azaz a bűnös szót használja, persze ennek oka lehet az is, hogy az esküdtszék szerfölött régen mindig ezzel a patinás angol formulával adja meg a választ a bíróság kérdésére.)


Albert Camus, első kiadás

Az első francia kiadás


Balsors vagy netán csak malőr?

Bizonyos értelemben a regény nem egyéb, mint annak a folyamatnak a rajza, hogyan lesz a hibából bűn, a balszerencséből balsors, hogyan lesz a fault-ból guilty, fautif-ból coupable. Miközben megpróbál választ adni arra is, hogy az, ami történt, vagyis a gyilkosság az a szereplők szerint micsoda: bűn, balsors, baleset vagy balszerencse? Netán malőr?
A malheur szó először akkor villan fel, amikor Meursault négy lövéssel tulajdonképpen kivégzi a megsebzett, a földön heverő arabot. Nagyon hangsúlyos szöveghely ez, az I. rész legutolsó mondata. A négy lövés elhangzása után az eredetiben ez áll: „Et c'était comme quatre coups brefs que je frappais sur la porte du malheur.” És most nézzük a változatokat. Gyergyainál: „Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján." Ádám Péter és Kiss Kornélia szövegében: „Olyan érzésem volt, mintha az öklömmel négyszer egymás után megdöngettem volna a balsors kapuját." Mindkettő túlfordítás. Gyergyaié azért, mert birtokos névmás tesz a balsorshoz, ami az eredetiben nem szerepel. Ugyanakkor lefelé stilizál, mondhatni bagatellizálja a rettentő súlyú eseményt: a főhős itt kopog, és kapu helyett csupán egy ajtón. Ráadásul igen körülményesen fogalmaz. Az új verzió meg azért túloz, mert azt írja: „négyszer egymás után", noha a „négyszer" kitételben már benne van, hogy valami „egymás után" történik, de hát hogyan is lehetne másként? Talán négyszer egyidejűleg? A körülményesség itt sem múlik el: az „olyan érzésem volt" helyett, egyszerűen ez kellene: „úgy éreztem". De egészében az új fordítás kétségkívül találóbb és pontosabb. Ugyanakkor mégis Uli Aumüllernek nyújtanám a pálmát: „Und es war wie vier kurze Schläge, mit denen ich an das Tor des Unglücks hämmerte". Szinte szó szerinti, tökéletes interpretáció.
De hát a németeknek szerencséjük van ez esetben, hiszen az Unglück szinte teljesen azonos jelentésű, mint a malheur, vagyis egyaránt jelent szerencsétlenséget, boldogtalanságot, balszerencsét, balsorsot és bizonyos fokig még balesetet is. Így aztán Aumüller nem habozik, hogy ismét Unglücknek fordítsa a malheur szót Céleste, a vendéglős tanúvallomásánál. A boldogtalan magyar fordítók azonban nem tehetik ezt meg. Pedig e vallomás perdöntő, ha nem is a regény lapjain folyó perben. Céleste így elemez Gyergyainál: „Én ezt szerencsétlenségnek nézem. Mindenki tudja, hogy mi az. Ennek ki vagyunk szolgáltatva. Énszerintem ez szerencsétlenség." Ellenben az új fordítás jelentősen súlytalanítja ezt a vallomást:


„Nagy malőr ez, kérem. Hogy mi az, hogy malőr, azt senkinek nem kell megmagyarázni. Ami csak úgy történik az emberrel, ha akarja, ha nem. Én mondom, kérem, ez is ilyen malőr volt."

Stranger, The (1967) / Lo Straniero, Albert Camus

Anna Karina és Marcello Mastroianni a regényből készült Az idegen című filmben


Boldog, boldogtalan

Eltekintve most attól, hogy ebben a hangszerelésben Célesete amolyan vidéki gazduram lesz, aki szerencsétlenkedik a törvényszék előtt, azaz a fordítók keményen megrágalmazzák a derék vendéglátóst, a szöveg teljesen meghamisítja ezt a vélekedést. A malőr, noha látszólag csupán a francia szó fonetikus helyesírása, a mai magyarban inkább amolyan jelentéktelen kellemetlenséget, kínos esetet jelent. A szinonimaszótár szerint: „probléma, baj, rendellenesség, baklövés, baki, tévedés, hiba, bibi, melléfogás, ballépés, gikszer, mulasztás, botlás, kivetnivaló". Céleste nem ezt akarta mondani.

És ezzel a regény egyik központi gondolatánál vagyunk. Azzal egyidejűleg, hogy Meursault eljut a hibától a bűnösségig, eljut a boldogtalanságtól a boldogságig is, úgyszólván a malheurtól a bonheurig. Az első rész legvégén, a gyilkosságnál így szól a monológ: „Megértettem, hogy leromboltam az egész nap egyensúlyát s egy fürdő kivételes csendjét, ahol pedig boldog (heureux) voltam". Erre következik a dörömbölés a boldogtalanság kapuján (la porte du malheur). És regény csodálatos zárlatában, a börtöncellában visszaáll a szétrombolt egyensúly: „e jelekkel és csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének. Azzal, hogy átérzem, mennyire hasonlít rám ez a majdhogynem testvéries világ, hirtelen megvilágosodott bennem, milyen boldog (heureux) is voltam és vagyok még most is." Hogy is szólt a regénnyel szinte egy időben keletkezett híres Camus-esszé, a Sziszüphosz mítosza zárómondata? „Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt".


Albert Camus, Jean Paul Sartre

Jean Paul Sartre: "Camus-nél minden mondat valamely jelennek a képe. Minden mondat mindig kerek, hiánytalan, önmagában zárt, űr választja el a következő mondattól. Így aztán átmenet nélkül ugrálunk mondatról mondatra, űrről űrre.”


A stílustalanság korában

Az utolsó bekezdést keverten idéztem a két magyar fordításból. Szándékosan. Hiszen azt akartam érzékeltetni, hogy az új nem semlegesítette, és nem is tette belső ruhatárba a régit, inkább egyenértékű szövegekről van szó. Szó se róla, Ádám Péter és Kiss Kornélia derekasan leporolták a szöveget, és helyes, hogy aggápolda helyett most öregotthonról olvashatunk. Olykor valóban szép és ihletett szöveget alkottak, különösen a gyilkosság leírásakor, vagy a tárgyalás menetét festő fejezetekben. Üdvözlendő, hogy végre a magyarban is az „abszurd", a Sziszüphosz-esszé alapfogalma áll az absurde szó helyén, nem pedig a Gyergyai-féle „képtelen". És voltaképpen tolerálható és alapos érvekkel védhető az is, hogy a kezdőmondat így most szól: „Ma meghalt a mama." Noha eléggé hozzászoktunk a régi, brutális kezdethez: „Ma halt meg anyám." Mindamellett nem osztom a kötet megjelenését övező szinte hisztérikus hangulatot, amelyben Gyergyai Albert amolyan tiszteletreméltó dilettánsként jelenik meg. A kötet fülszövege harsányan zeng: „Ádám Péter és Kiss Kornélia nagyszerű, új fordítása az év nagy irodalmi eseménye, minden ízében pontos, kristálytiszta és mai szöveg". Mert ilyenkor arra gondolok, hányszor túlpörögtek a fordítók, amikor úgynevezett mai szöveget akartak előállítani. és ennek jegyében áll az eredetiben teljesen semleges égal fordítására a „tök mindegy", noha a Gyergyai-féle „mindegy" éppen elég lenne? És az már a fordítói hallucinációk halmazába tartozik, amikor a la petite Parisienne megoldására ezt olvassuk, ráadásul kétszer is, hogy „párizsi kis töltött galamb". Talán igénytelen vagyok, de a magam részéről beérem a régi kis párizsi nővel is.

De az új szöveg leginkább abban marad el a régi mögött, hogy nincs valódi stílusa. Gyergyai fordítása, összes elavult elemével, szóvirágával együtt, abban a korszakban keletkezett, amikor még létezett a nagy stílus, az olyan intonáció, mely modorosságaival együtt is képes szavatolni egy regény vagy akár esszé megszólalásának hitelét. Olyan hang ez, mely áthatotta a mű egészét. Ádám Péter és Kiss Kornélia már a teljes stílustalanság korszakában alkot. Nem elbeszélői szólamot adnak vissza, nem bekezdéseket és fejezeteket fordítanak, hanem különálló, izolált mondatokat. A rész végzetesen elválik az egésztől. A fordítók talán túlságosan is komolyan vették Jean Paul Sartre 1943-as elemzését a regényről, mely azt állítja, hogy Camus-nél:„ minden mondat valamely jelennek a képe. Minden mondat mindig kerek, hiánytalan, önmagában zárt, űr választja el a következő mondattól. Így aztán átmenet nélkül ugrálunk mondatról mondatra, űrről űrre.” Ez talán igaz, de mégis inkább csak amolyan filozófia. Mert a mondatok közti űrből mégis a világ hangja árad be a szövegbe és az olvasó tudatába. A világé, mely még ismeri a boldogság és boldogtalanság, a bűnösség és ártatlanság fogalmait. Ez a hang az elbeszélőé, mely titokzatos módon egybeolvad a főhős, Meursault intonációjával. És mindezek mögött az Elbeszélés Szelleme áll, ahogy Thomas Mann (és nyomában Kertész Imre) nevezte a jelenséget. Ez a szellem teszi lehetővé, hogy megszólaljon Meursault, Céleste, Marie, és az összes többi regényalak. Az új fordítás éppen az Elbeszélés Szellemének megidézésével maradt adós.


Albert Camus, Az idegen, Könyvillusztráció

Európa könyvkiadó, 2016, 162 oldal, 2690 Ft