Több tisztelet kellene Komlónak is

Halász Levente

a Kodolányi János Főiskola tudományos munkatársa

A szénbányászat egykori fellegvárában a nagyszülők kiemelt nyugdíjából tengődik az unokák egy része.


Komló több évtizedig a szocialista iparfejlesztés egyik legnagyobb sikerének számított. Komlót a II. világháborút követően mai ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan városfejlődés jellemezte, népességszáma az 1950-es évtized alatt meghétszereződött, majd tovább emelkedett – köszönhetően a komlói bányáknak, melyek 16 ezer főt foglalkoztattak, és a beköltöző családok számára biztos megélhetési feltételeket biztosítottak. A Mecsek dimbes-dombos lejtőin gombamód jelentek meg a lakótelepek, nyüzsgő kulturális és sportélet, kiváló minőségű oktatást volt, a magyar átlagnál egyértelműen látványosabb jólét uralkodott az iparvárosban. A fejlődés az 1970-es évektől lassult, azonban a rendszerváltozásig kitartott.



Az 1990-es évek legelejétől a keleti piacok elvesztésével, a bányák folyamatos kimerülésével, valamint gazdaságtalanná váló termelésével a virágkornak vége szakadt, és elkezdődött a máig, sőt, valószínűleg a távoli jövőig tartó (ki)útkeresés. A helyi ipar összeomlása, a piacgazdasági átmenet során az erősödő térségi gazdasági versenyhelyzetben történt fokozatos lemaradás súlyos foglalkoztatási, társadalmi krízishez vezetett. A teljes összeomlást – ami számos magyar város, például Ózd esetében bekövetkezett – sikerült elkerülni, ugyanis a bányákat 2000-ig lépcsőzetesen zárták be, ezáltal megakadályozták, hogy hirtelen kezelhetetlen mennyiségű, munkahelyét elvesztő, bizonytalan életfeltételekkel küzdő egykori bányász kerüljön utcára. Az utolsó csillényi szén felszínre hozatalát követően végérvényesen lezárult a „fekete város” bányászmúltja. Már Moldova György is megírta Tisztelet Komlónak című 1971-es szociográfiájában, hogy „Komló addig tart, ameddig a szén”. Ez a jóslat Damoklész kardjaként fenyegette a várost, és igaznak bizonyult.

A 2000-es éveket a lassú leépülés, a funkcióvesztés jellemezte. A munkahely, az oktatás, a szolgáltatások terén fellépő hiányt azonban Pécsnek sikerült betöltenie, az egykori rivalizálás függő helyzetté alakult át. Komló a baranyai megyeszékhely vonzáskörzetébe került, így lakosságának legfőbb vonzásközpontjává vált a baranyai megyeszékhely. A települési gazdaság fennmaradásában (stagnálásában) kiemelendő szerep jutott a bányászvárosban kinevelt, ambiciózus vállalkozói rétegnek, akik a nehézségek ellenére Komlón képzelik el jövőjüket, itt óhajtják végrehajtani fejlesztéseiket, és fontos alapjaivá váltak, sőt, mai napig katalizátorai a helyi gazdaságfejlesztésnek. Az itt említett két tényező reményre okot ad, azonban gyenge a város újbóli kivirágzásának elindításához, a térséget sújtó negatív társadalmi, demográfiai, gazdasági folyamatok megállításához.


A jelenkor Komlójának egyértelműen legsúlyosabb problémái a város gyors ütemű kiüresedése, lakosainak végérvényes elköltözése, amely folyamat döntően a képzett, aktív korú népességet, illetve azok családtagjait érinti. A trend súlyosságát jelzi, hogy az elmúlt 25 évben negyedével csökkent a város népességszáma. Jelentős probléma a helyben maradottak elöregedése, valamint rossz egészségügyi állapota, növekvő terhet róva az eleve túlterhelt helyi egészségügyi és szociális ellátórendszerre.

A városi társadalom különleges csoportját jelentik a bányanyugdíjasok. Járandóságuk az átlagos magyar nyugdíjak többszöröse, így gyakran egy nyugdíjas négy-öt családtagot is eltart(hat).

A természetes demográfiai folyamatoknak köszönhetően gyors ütemben szűkül ez a „tehetős” réteg, amely néhány éven, egy-két évtizeden belül tovagyűrűző, súlyos társadalmi problémát hozhat felszínre, ugyanis sok aktív korú ember vagy az elégtelen helyi munkalehetőségek, vagy saját motiváltságának hiánya miatt nem vállal munkát, helyette eltartatja magát a nagyszülő bányásznyugdíjából.

Komlón – hasonlóan a többi magyarországi szocialista iparvároshoz – a II. világháborút követő rendkívüli mértékű iparfejlesztés zajlott le, az ország legkülönbözőbb részéről történtek betelepítések. A lakásépítési boom idején folyamatosan szem előtt tartották itt a társadalmi homogenizációt, tehát igyekeztek az ide érkező bányászcsaládokat társadalmi státusuk figyelembevételével minél kevertebben letelepíteni. A politikai rendszerváltozást követően főként a bányászat 2000-ben történt végleges beszüntetése viszont alapvető változást szült, ennek legkedvezőtlenebb jelensége pedig a szegregáció. Az alacsony jövedelmű, képzetlen, elégtelen higiénés körülmények között élő, elszegényedett lakosoknak egyrészt számbeli növekedése, másrészt bizonyos városrészekben erősödő koncentrációja vált a XXI. század Komlójának legsúlyosabb, egyben hatásos megoldásért kiáltó, komplex konfliktusává.

A település erőteljesen gettósodó városrészei a centrumhoz közel elhelyezkedő Vörösmarty, Kazinczy, Arany és Zrínyi utcák környéke, ezeken kívül a Sportvölgy, valamint néhány külterület (Cseresznyák és Dávidföld városrészek). A belvároshoz közeli szegregátumban több mint hatszázan élnek döntően önkormányzati lakásokban, amelyek fele komfort nélküli vagy szükséglakás. Ezek egy része rendkívüli mértékben lelakott, sőt, van olyan ablak nélküli, félig kiégett üres lakás, amelyet szemetesnek használnak a városrész lakói. Az itteni helyzet normalizálása az önkormányzat jelenleg legsürgetőbb problémája.


A Sportvölgyben sikerült egy 2015-ben befejeződött deszegregációs projekt segítségével a területen lévő, lakhatásra alkalmatlan építményeket elbontani vagy felújítani, közösségi helyiséget létesíteni, és az eredetileg itt lakó, elsősorban roma családok nagy részét különböző városnegyedekben integrált környezetbe költöztetni. A program sikeresnek bizonyult, javultak az életkörülmények, azonban az egykoron ott élő családok belvárosi lakásokba költöztetését az ottani lakók súlyos kritikával illették, tehát a probléma nem szűnt meg, csupán átstrukturálódott.

Szintén erőteljes szegregációval jellemezhetőek Komló egyes külterületei. Az itteni telkeket még a szocialista időszakban parcellázták ki, és a társasházakban élő munkások itt tudták folytatni vidéki életformájukat. A zártkertekben található építmények korábban sosem láttak el lakásfunkciót, csupán az elmúlt évtized során váltak az elszegényedő komlóiak számára eleinte átmeneti, majd – tartós elszegényedésük következtében – állandó lakóhellyé. Gondot jelent a zártkertek infrastrukturális ellátatlansága, valamint a rendkívül rossz lakókörülmények.

Az előzőekhez képest kevésbé súlyos társadalmi helyzetet mutat, azonban figyelemre méltó gyorsasággal szegregálódik Kökönyös városrész lakótelepe. A terület jellegzetessége, hogy az egykori városvezetés a 70-es évek végén, 80-as évek elején három ütemben tervezett felépíteni egy több ezer fős, szovjet paneltechnológiával készült lakótelepet, ugyanis az akkori demográfiai és migrációs trendek erőteljesebb népességnövekményt jósoltak. A lakótelepprojekt első üteme megvalósult, azonban az előrejelzések tévesnek bizonyultak, a beköltözések száma drasztikusan csökkent, a lakótelep bővítését felfüggesztették, ezáltal építészeti torzó, egy félig elkészült, jellegtelen panelváros jött létre Komló külterületén. Az itteni épületekben elsősorban alacsony és közepes státusú lakosság él, azonban az elmúlt évek folyamán észlelhető az elszegényedett, alacsony iskolai végzettségű, elégtelen jövedelmi viszonyú lakosság erősödő koncentrációja.

A rendszerváltozás óta eltelt negyed évszázad a válságkezelésről szólt, azonban a Komlóhoz hasonló egykori szocialista újvárosok az egyoldalú iparosítás és az organikus településfejlődés hiánya miatt sérülékenyebbek a világgazdasági változásokkal szemben, és kevesebb lehetőség kínálkozik számukra más, fenntartható fejlődési pályára való átállásra. A komlói válságkezelés eddigi sikerei megkérdőjelezhetőek, ugyanis a helyi gazdaság megerősödése ellenére a negatív demográfiai trendek megállíthatatlanok, egyre kevesebb a gyermekek és a magasan képzett felnőttek száma, míg növekszik a nyugdíjas réteg aránya. Ezzel egyidejűleg a lakosság elszegényedése látványos, a hihetetlen erőfeszítést és pénzügyi támogatást igénylő deszegregációs programok ellenére a gettósodó övezetek kiterjedése alig csökken.


A kis- és középvállalkozások mellett a turizmus lehetne alternatív kitörési pont, azonban a 90-es évek privatizációjának köszönhetően kis híján minden bányászathoz köthető építészeti és tárgyi emléket lebontottak, elhordtak vagy eladtak, elhanyagolható számban sikerült őket megmenteni a kíváncsi utókor számára. Az aknákat végérvényesen bezárták, megkezdődött a rekultiváció, így a bányászmúltra alapozott idegenforgalom lehetőségei beszűkültek.

Manapság a bányászathoz kapcsolódó utcaneveken és köztéri alkotásokon kívül szinte semmi sem emlékeztet a dicső múltra.

A város keresi profilját, aktív városmarketinggel próbálja a füstös bányaváros jellegét levetkőzni, és fenntartható, a helyi és térségi lakosságot magas szintű szolgáltatásokkal ellátni képes – zsugorodó – középvárosként tovább működni.


A város utcáin sétálgatva falanszterszerű élményben van része a látogatónak. Hegyvidéki területen építették Komlót, rendszertelenül felhúzott, grandiózus lakótelepek tarkítják a domboldalakat, köztük itt-ott megbúvó kertes házakkal, a bányászat mementóiként megjelenő szobrokkal, emlékművekkel. A négysávos, igaz autóforgalomtól már alig terhelt főutca és néhány kifejezetten mutatós szocreál épület azonban még eszünkbe juttatja az egykori hőskort. Az „őslakosokkal” való beszélgetésekből kivétel nélkül ambivalens érzelmek szüremlenek. Egyrészt hihetetlen büszkeséggel, csillogó szemmel regélnek a dicsfényes múltról, a szocializmus időszakáról, amikor az ország rangos iparvárosaként tartották számon Komlót, vég nélkül sorolják a bányásztársadalom mindennapjainak jellemzőit a fáradságos munkától a szórakozási lehetőségekig, a kaszinókban, a művelődési otthonban, a megszámlálhatatlan ko(r)csmában nyüzsgő társadalmi életig. Amikor az 1989 utáni időszakra terelődik a beszélgetés, tekintetük elhomályosodik. Egy ideig – főként az utolsó bánya bezárásáig – reménykedtek, bíztak a jövőbeni bányanyitásban, a város újbóli felemelkedésében, azonban 2000-től kénytelenek voltak beletörődni, hogy a szénváros egykori miliője sosem tér vissza. A lakosok nap mint nap szembesülnek a számtalan üressé váló lakással, az egykori ipari létesítmények leromlásával, a helyiek folyamatos elszegényedésével, az utcákon bóklászó, fáradt arcú emberekkel. Az 1990-ben megszüntetett vájárképzés 2014-es ismételt beindításáról, az ún. „kommunikációs” bányák – amelyekről beszélnek ugyan, de érdemi lépés nem történik ügyükben – újranyitásának sejtelmes jövőképéről hitetlenkedve nyilatkoznak. A kényszerű beletörődés és rezignáltság érezhető a komlóiakkal való beszélgetések alkalmával. Elfogadták sorsukat, városuk folyamatos jelentőségcsökkenését, kiüresedését, kérdőjelekkel teli jövőképét, viszont nagyra értékelik azokat az erő feletti próbálkozásokat, amelyek célja a még súlyosabb helyzet kialakulásának megakadályozása. Itt a teljesség igénye nélkül megemlítendőek a deszegregációs programok, az 500 fős börtön felépítése, a Komlón fejlesztésbe kezdő vállalkozások számára nyújtott kedvezmények, az itt maradó vagy újonnan betelepülő gyermekes családok számára felajánlott ingyenes telkek.


Ha megtehetné, elköltözne jelenlegi lakóhelyéről?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN