Tizenegy évesen késsel a kezemben álltam az alvó anyám felett

Fotó: Facebook / Sammy Rangel

-

Anyja rabszolgaságban tartotta, a nagybátyja rendszeresen megerőszakolta. A brutális gyerekkorból egyenes út vezetett az utcai bandákba, majd az Egyesült Államok legkeményebb börtöneibe, ahol piti bűnözőből gazdag és befolyásos vadállat vált belőle, akit csak láncokkal lehetett féken tartani. Aztán egy emberi gesztustól minden megváltozott, és Sammy Rangel ma már szociális munkásként küzd az utcai bűnözés ellen, sorstársainak segít az újrakezdésben, és rendszeres előadója gyermekek elleni erőszakról szóló konferenciáknak. A múlt héten Budapesten járt.


Nem tudom, hogy miért gyűlölt ennyire az anyám születésemtől fogva.

Rablások, emberéleteket követelő fosztogatások és bandaháborúk, négy év javítóintézet, tizenegy és fél év börtön, majd sok év terápia után még mindig ez a legégetőbb kérdése Sammy Rangel életének, noha tudja, hogy értelmes választ valószínűleg senkitől nem fog kapni rá.

Bár saját bevallása szerint naponta bocsát meg magában a kegyetlen anyának, a múlt csütörtöki TEDxDanube-on tartott előadása közben még mindig többször elsírta magát.

A negyvennégy éves, nagydarab, teletetovált férfiről nem nehéz elhinni, hogy egy évtizede még az Egyesült Államok legkeményebb bűnözői közé tartozott. Az Uránia kávézójában viszont már egy szomorú szemű, a börtön miatt elveszett éveit pótolni próbáló ember ült velem szemben, aki kigyúrt karja ellenére is nagyon gyengének tűnt.



Nyolcévesen a halál tűnt az egyetlen kiútnak

A nagybátyja háromévesen erőszakolta meg először. Az anyja pontosan tudta, mit művel a velük egy házban nagybácsi vele és az egyik lánytestvérével, de nem védte meg őket. Az anya maga is módszeresen kínozta Sammyt, lelkileg és fizikailag egyaránt. Nem engedte ki a mosdóba, majd amikor bepisilt, a kisgyerek szájába tömte a nedves alsóneműjét.

Bár négyen voltak testvérek, minden házimunkát vele végeztetett. Szó szerint haza kellett futnia az iskolából, mert ha egy percet is késett, anyja szíjjal verte el. Csak annyi kapcsolata volt más gyerekekkel, amennyi két óra közötti szünetben belefért, egyébként nem volt lehetősége játszani, de még saját ágyat sem kapott otthon.

Anyja esténként a saját ágya mellé térdeltette, és csak akkor aludhatott el a szőnyegen, ha már az anya is aludt. Nyolcévesen megpróbálta felakasztani magát, de elhibázta a csomózást. Tizenegy évesen egy késsel a kezében állt alvó anyja felett, de nem volt ereje megölni. Még ezen az éjszakán elszökött otthonról, és egy utcai bandához csatlakozott. A banda az új családot jelentette számára, amely bármi áron megvédi, és amelynek tagjait neki is minden körülmények között védenie kellett. Ez volt a legfontosabb szabály.



„Az utcán kemény törvények vannak. Ha valaki megüt, akkor is vissza kell ütnöd, ha épp nincs kedved, különben gyengének látszol a másik banda előtt, és elveszted a saját társaid megbecsülését. Ha pedig hatalmat akarsz, akkor szintet kell lépned, és akkor is ütni, ha valaki valami rosszat mond neked.”

Innentől drogozásból, sok szexből, bandaháborúkból és fegyveres rablásokból álltak a napjai. Még abban az évben teherbe ejtett egy ugyancsak tizenegy éves lányt, de a csecsemő halva született. A második, már egészséges gyereke születésénél még mindig csak tizenhét éves volt. Nem töltött sok időt a kislányával, mert a javítóintézeti évek után ekkor sikerült először börtönbe küldenie a bírónak egy autólopás miatt.


A börtön nekem való hely

„Izgatott voltam, hogy börtönbe mehetek. Az utcán nőttem fel, nekem a bűnözők társasága olyan volt, mint másnak ebben az életkorban a kollégiumi barátok. Addig az életből csak az erőszakot láttam, az erőmért szerettek a bandában is a többiek. Tudtam, hogy a börtön igazán nekem való hely lesz.”

Sammy úgy emlékszik, hogy egy nagyszájú, de hatalom nélküli kölyökként került rács mögé, a börtönévei alatt azonban a kinti történésekre is befolyással bíró, gazdag bandavezérré vált, miután a társaság korábbi feje gyakorlatilag átadta neki az irányítást. Rövidebb megszakításokkal tizenegy és fél évet töltött Wisconsin állam különböző börtöneiben, ebből tíz évet magánzárkákban, sokszor tetőtől talpig leláncolva.

„Az egyetlen kifejezési mód, amit addig megtanultam, az erőszak volt. És ebben a börtönben is jó voltam. Akkoriban a legkeményebb börtönökben az őrökön kívül utcai bandák rabjai felügyelték a többieket. 1999-ben részt vettem egy börtönlázadásban is. Az ellenséges banda ellen harcoltunk, amely a börtönt vezette. Én voltam az egyik vezetője a lövöldözéseknek, egy rab meghalt, kilencen pedig súlyosan megsebesültek.”



Hogyhogy nem fél tőlem?

Tíz év után lassan nem volt Wisconsin államban börtön, ahol vállalkoztak volna Sammy őrzésére. De pont ekkor, az évek óta magánzárkában, leláncoltan élő férfival banális dolog történt. A börtön egyik idősebb szociális munkása az irodájába hívatta, és levetette róla a láncait.

„Teljesen sokkolt, amit George tett. Mintha egy farkast eresztett volna szabadon. Nem értettem, hogyhogy nem fél tőlem? A gyerekkoromról kérdezett. Arra kért, hogy meséljek az anyámmal való kapcsolatomról. Évek óta először nem annak az állatnak látott valaki, aki voltam, hanem megpróbált felém emberként közelíteni. Mindent elmondtam, és közben gyerekkorom óta először újra sírtam.”

Az első beszélgetést további alkalmak követték, és Sammyben lassan érlelődött a változás gondolata. Egy évvel később egyszer még visszaesett: megvert négy őrt a börtönben. Ekkor már bűntudatot érzett a tettéért, amit hosszú levélben vallott meg George-nak . A válasz csak ennyi volt:


Nem tartozol nekem semmivel.

Az érzés, hogy nem tud csalódást okozni mentorának, erőt adott neki a kinti újrakezdéshez. Miután szabadult, terápiákra járt, önsegítő programokban vett részt, és félbehagyott tanulmányait is befejezte. Internetes hirdetést adott fel, hogy megtalálja huszonkét éve nem látott lányát, aki megbocsátott neki. Amikor éppen szabadlábon volt, újabb gyereket nemzett, mostanra összesen négy vér szerinti és két nevelt gyereke van, és immár nekik szenteli minden idejét.

„Egy fiam van, és öt lányom. A fiam arra az útra lépett, amire én. Ugyanannak a bandának a tagja volt, ugyanazokban a börtönökben ült, ahol én. Most együtt próbáljuk vele az újrakezdést. A lányaimat imádom. Mindent tudok róluk, hogy mikor, kivel randiznak, milyen ruhát vettek éppen. Boldog vagyok, hogy mindent megosztanak velem, mert van mit bepótolnunk. A gyerekeim jelentik a jövőt, amiért tovább tudok lépni a múlton.”


Sammy Rangel, Budapest


Magyarázat nélkül is muszáj megbocsátani

Sammyt még mindig fizikai rosszullét környékezi, ha valamiért az anyja közelében kell lennie, de naponta sulykolja magába az érzést, hogy meg kell neki bocsátania, különben – úgy érzi – nem tud továbblépni.

„Mindenkivel történnek dolgok, amikre nincsen értelmes magyarázat. Miért hagytam egy tucat embert, nőket, gyerekeket az utcán meghalni, csak azért, mert éppen pénzre volt szükségem? A mai fejemmel iszonyú fájdalommal gondolok erre, de akkor csak abból az egy perspektívából láttam a dolgokat, amit otthon és az utcán tanultam: brutalitás, erőszak bármi áron, és nálad a hatalom.”

Sammy 2012-ben megalapította és a mai napig vezeti a Formers Anonymus programot, amely korábbi bűnözőknek, drog- és alkoholfüggőknek próbál segíteni az újrakezdésben, egy évvel korábban pedig megírta gyermekkori kínszenvedéseit nyilvánosságra hozó önéletrajzi könyvét. A Fourbears: The Myths of Forgiveness (Négy medve: A megbocsátás mítoszai) cím egy tetoválásra utal a hátán, a négy medvetalpnyomot imitáló ábra és bennük egy-egy dátum emlékezteti őt életének mérföldköveire: az első gyerekkori emlékére, amikor anyja az ő szeme előtt verte véresre kedvenc öccsét, az első napra, amikor börtönbe ment, a napra, amikor megtalálta halottnak hitt öccsét, és arra a napra, amikor huszonkét év után először találkozott újra a lányával.