Till Attila tarolt, a nők kikészültek Karlovy Varyban

Forrás: KVIFF

-

Megnéztük, hogyan reagál a nemzetközi közönség a Tiszta szívvelre, betekintést nyertünk a dollármilliárdokért megvásárolt jugoszláv űrprogram titkaiba és megismertünk egy csomó boldogtalan nőt a Karlovy Vary-i filmfesztiválon.


Karlovy Vary egyszerűen imádni való. Nemcsak a belvárost átszelő csatornaparton sorakozó mézeskalácsházak, a csatornafedelek alól itt-ott feltörő meleg gyógyvízgőz és a Segway-en komótosan cirkáló rendőrök, hanem persze a filmfesztivál is.

Az idén 51-edszer megrendezett esemény fő vonzereje, valljuk be, nem az ingadozó színvonalú versenyprogram, hanem, hogy a világpremierek mellett itt nyugisan, órás sorbaállás nélkül megnézhetők azok a filmek, amik már a Sundance-en, Berlinben vagy Cannes-ban szétrobbantották a közönség agyát. Én például a Berlinalén lemaradtam az Arany Medvét aztán elnyerő Tűz a tengerenről (Fuocoammare) és a United States of Love című kiváló lengyel filmről, és Karlovy Varyban mindkettőt tudtam pótolni, de itt vannak a Sundance olyan dilijei is, mint Daniel Radcliffe fingó hullája (Swiss Army Man) vagy a zsírral bekent testű fojtogatóról szóló horrorkomédia (The Greasy Strangler).


A fesztiválpalota Karlovy Varyban


Idén két magyar filmet válogattak be a programba: szombaton Till Attila Tiszta szívvelje (kritikánk) nyitotta az East of the West nevű szekciót (amelyben tavaly a Szerdai gyereket és a Zerót vetítették), csütörtök este pedig Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című kamaradrámáját mutatják majd be a versenyprogramban.

A fesztiválközönség általában mindenre intenzívebben reagál, mint egy sima moziközönség, úgyhogy messzemenő következtetéseket nem vonnék le a Tiszta szívvel-premier hangulatából, de tény, hogy nagy nevetések voltak, olyan helyeken is, ahol a magyar bemutatón pisszenés sem hallatszott a teremben. Az talán már többet jelent, hogy a Variety azóta közölt egy áradozó kritikát a filmről, amelynek a szerzője egyébként rögtön amerikai remake-elésre javasolta a Tiszta szívvelt.


A Tiszta szívvel alkotói a premieren


A vasárnap egyik fő eseménye a tíz Lux-díjra jelölt film bejelentése volt: idén magyar alkotás nem került a válogatásba, viszont bent vannak olyan kedvencek, mint a német Toni Erdmann, a román Sieranevada és az év legütősebb animációs filmjeként számon tartott My Life as a Zucchini. A jelölteket minden évben filmes szakemberek válogatják, a győztest viszont az Európai Parlament képviselői szavazzák meg az év vége felé, és főleg az a jelentősége, hogy a jelöltek támogatást kapnak az európai forgalmazáshoz, így néhány olyan film is eljuthat hozzánk, amelyekkel amúgy nem biztos, hogy kockáztatnának a magyar forgalmazók.


Ki a frászt érdekel az igazság?

Nekem idén eddig két ún. „kreatív dokumentumfilm” tetszett a legjobban a fesztiválon, és bármilyen émelyítően is hangzik a műfaji definíció, most éppen teljesen közönségbarát és izgalmas dolgokról van szó. Az egyik az izraeli Alma Har'el először a Tribeca filmfesztiválon bemutatott LoveTrue című munkája, ami röviden összefoglalva arról szól, hogy a szerelem szar dolog. Három történetet mesél el párhuzamosan: egy magát geekként definiáló, szabadidejében ólomkatonákat festegető lányról, aki egy a csontritkulás valamilyen szélsőséges formájában szenvedő fiúval jár, egy hawaii szörfös srácról, akinek hamar kisfia született a barátnőjétől, akivel aztán szinte rögtön szét is mentek és egy sokgyerekes, utcai éneklésből élő fekete családról, ahol az apát és a gyerekeket magukra hagyta az anya.


LoveTrue


Egyik történet sem pont az, aminek legelőször tűnik, de a rendezőnő nemcsak visszatart információkat, amikkel később gyomron öklözhet minket, hanem bevallottan erősen bele is nyúl a valóságba: szereplőivel újrajátszat korábbi eseményeket, illetve különböző színészekkel játszatja el a szereplők múlt- vagy éppen jövőbeli énjét és néha lírai-látomásos szekvenciákat is beemel. Mindez itt nem öncélú művészkedés (és nem is manipuláció, mert, ami megrendezett, az hangsúlyosan és egyértelműen az), hanem valóban segíti a mélyebb megértést, a múlt, a jövő és a tudatalatti feltúrása a szereplők pszichológiai igazságához visz közelebb.


Tito a Houston, We Have a Problem!-ben


Ziga Virc Houston, We Have a Problem! című filmje még trükkösebb. A dokumentumfilm a jugoszláv űrprogram történetét meséli el az 50-es évektől a balkáni háborúig, azt, hogy hogyan vásárolta meg titokban az Egyesült Államok a fejlesztéseket dollármilliárdokért Titótól, hogyan költöztettek ki otthon halottnak beállított jugoszláv tudósokat az Államokba, hogyan fuccsolt be az egész, és hogyan torkollott mindez Jugoszlávia felbomlásába és háborúba. Logikus, a történelmi-politikai események ismertetését és az egyik tudós személyes sztoriját jó arányban elegyítő film, amiből megtudunk egy csomó fontos, eddig ismeretlen tényt a közelmúlt történelméből.

Az egyetlen apró probléma vele, hogy a sztori persze az elejétől a végéig hatalmas kamu.

Vagy mégsem? Ahogy a filmben időnként lila zokniban felbukkanó filozófus, Slavoj Zizek mondja, ha merő kitaláció az egész, akkor is igaz. Magyarországon a tervek szerint szeptember 29-én adja majd le az HBO.


Miért vannak rosszul a nők?

A kreatív dokumentumfilmnél mint műfaji meghatározásnál talán csak a „női film” irritálóbb, de ez nem változtat a tényen, hogy van belőlük jó néhány elég fontos (Toni Erdmann, Sand Storm, The Eagle Huntress stb.) itt.

A legerősebb eddig szerintem a United States of Love (Zjednoczone Stany Milosci) volt, ami Berlinben Ezüst Medvét nyert a forgatókönyvéért, a rendszerváltás idején játszódik Lengyelországban (a közönségből sokszor élénk derültséget váltottak ki a ronda korhű pulóverek és csehszlovákiai nyaralások körül bonyolódó párbeszédek), és négy nőt mutat be életüknek abban a pillanatában, amikor rájönnek, hogy valami teljesen másra vágynak, mint amibe beleragadtak, és szélsőséges, társadalmilag nem feltétlenül elfogadott lépéseket tesznek azért, hogy megszerezzék, ami nélkül már nem akarnak élni.


United States of Love

United States of Love


Végtelenül szomorú és felkavaró film nagyon érzékeny női alakításokkal, amelynek az a különlegessége, hogy tele van humorral, a legtragikusabb pillanatok egyszersmind komikusak is, folyton arra vesz rá minket az író-rendező, Tomasz Wasilewski, hogy meglássuk az iróniát a szenvedésben tapicskolásban. Ez nagyon intenzív és szép befogadói élményt tesz lehetővé: empatikusak vagyunk a konkrét figurák szenvedése iránt, miközben a film humora egy általánosabb szinten működik, azt súgja a fülünkbe, hogy mindezt a szívfájdalmat nem kell annyira komolyan venni, nevessük csak ki nyugodtan egy kicsit a saját hasonló lelki tipródásainkat.


És még néhány érdekes nő:

  • Joshua Marston Complete Unknownjában Rachel Weisz alakít meggyőzően egy nőt, aki rendszeresen új életeket és személyiségeket talál ki magának. Pszichopátia vagy a teljes szabadság megvalósítása?


Divines

Divines


  • A Divines-ben fekete francia gettólakó tinicsajok csapnak fel drogdílernek, aminek persze nem lesz jó vége. Érzékeny, hiteles, és nincs ember, aki le tudná venni a szemét a főszereplő lányról (Oulaya Amamra), de a Csajkor ugyanezt a problémakört lényegesen árnyaltabban ábrázolta.
  • A román Catalin Mitulescu By the Rails (Dincolo de calea ferata) című könnyed párkapcsolati parafilmje két, szakítás szélén imbolygó embert mutat be úgy, hogy a kamera a játékidő jelentős részében a főhősnő látványos dekoltázsán pihen. Remek és életszerű, hogy a legutolsó snittig úgy érezzük, bármelyik irányba elbillenhet a kapcsolat.