Tigriskarmok közt – Illyés 1956-os naplója

Fotó: VS.hu / Mudra László

-

Valóban kétkulacsos volt Illyés? Mikor keletkezett az Egy mondat a zsarnokságról? Tragikus hős volt-e Kádár 1956-ban? Ezekre és sok más egyébre is érdekes választ kapunk a rendkívül fontos, gazdagon illusztrált kötetből.


Az európai magyar: Budapest parasztja

Manapság nem sok szó esik Illyésről. Nem szerepel a ma divatos és voltaképpen győztesnek számító, jobb híján posztmodernnek titulált kánonban, és még a folyton rá hivatkozó, úgynevezett népi-nemzetiben sem. Utóbbi mai képviselői szellemi súlyban egyszerűen összemérhetetlenek vele, így Illyés művészete képtelen otthont találni ebben az esztétikai-politikai világlátásban; valahogy mindig kilóg belőle. Ráadásul most Illyés olyan társaságba kerülne, melytől mindig is viszolygott, hiszen a lehető legtávolabb állt tőle az önmagába bezárkózó és a külvilágra acsargó magyarság gondolata. Egyik nagy politikai-történetfilozófiai versében Árpád vezér hosszú töprengés után a Vereckei szorosban ekként dönt, amikor a kiadja a honfoglaló népnek a parancsot a beözönlésre:


s a menetből egy sziklára kiállva
jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,
mint juhász, aki minden ürüt ösmer,
hogy tódul népe át Európába.

Talán e négy sorból is világosan kitetszik, hogy Illyés jóval több volt, mint a „magyar Petőfi”, hogy az ötvenes évek gyilkos poénját idézzem. Nála Vörösmarty régi eposzának hőse, a „párducos Árpád” hangsúlyozottan Európába vezeti népét.
Épp ezért külön gondja a mai egyoldalú kanonizálásnak, hogy Illyés művészete meglehetősen folytathatatlannak tűnik tisztán népies alapon. Egyszeri jelenség volt, aki az avant-garde és a klasszikus magyar hagyomány szintézisét próbálta megalkotni. Francia dadaisták és szürrealisták, megbolondítva az archaikus magyar népiességgel, plusz Arany, Vörösmarty, Széchenyi és Petőfi emelkedett, heroikus magyarságával – Illyés tényleg félelmetesen furcsa keveréket készült előállítani a harmincas évek elején. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, döntően befolyásolta ifjúkori barátja, Louis Aragon korai (1926) szürrealista regénye, a Le Paysan de Paris (Párizs parasztja). A harmincas években, a népies irodalom nagy előretörésének idején, a Puszták népe, a Petőfi, a Magyarok, a Rend a romokon hatalmas korszakában Illyés mintha Budapest parasztja akart volna lenni – ne feledjük, éppen 1926-ban tért vissza Párizsból. „Le Paysan de Budapest – Budapest parasztja” – ez a szerep működött 1945-ig. Később azonban – különféle, itt most nem elemezhető okokból – nem volt fenntartható. Az 1945 és 1956 közti időszakaszban Illyés klasszicizálódott, amolyan nemzeti intézménnyé vált, saját szándéka ellenére, ám mégis szinte elkerülhetetlenül. Hogy aztán 1956 kataklizmája után lassan visszatérjen ifjúkora eszményeihez: kései versesköteteiben (Dőlt vitorla; Fekete-fehér; Minden lehet) ismét sikerül megalkotnia a klasszikus európai modernség és a klasszikus magyar hagyomány rezignált egységét.


Louis Aragon, Párizs parasztja


A kétkulacsos

Illyés művészetének elutasítása szinte sosem esztétikai, hanem többnyire politikai vagy morális alapon szerveződött vádbeszéddé, olykor a kettő egybemosódott, és ma is egybeesik. Hogy egykor sokak szemében József Attila gyilkosa volt, mivel Flóra őt választotta férjéül, annál mi sem természetesebb, jóllehet a tények sokszorosan cáfolják ezt az ízetlen legendát. (Megjegyzendő: az 1960–70-es évek József Attila-kultusza egyben Illyés megbélyegzését is jelentette.) Ennél sokkal komolyabb, mert művészete lényegét is érinti, a folytonos helyezkedés, az állandó opportunizmus, a szándékoltan kétértelmű beszédmód fölemlegetése. Illyés, úgymond, mindent megúszott, mindent sebzetlenül túlélt – és ezt nem bocsátották meg neki.


Itt nyugszik Illyés Gyulacs,
fejtül-lábtól egy-egy kulacs

– idézi Vas István a fiktív sírversek divatjának idején, azaz 1949-ben keletkezett kétsorost, melyet, mint megjegyzi, „elsőrangú költő” szerzett. E vád szinte egyidős Illyés művészetének szárba szökkenésével, és nem tágított tőle. A hatvanadik születésnapja alkalmából készült interjúban már epekeserű, ahogy kifakad: „Nemrégiben Antony Rhodes úr az Encounter-ben visszhangozta azt a hamis legendát rólam, hogy körmönfont, ravaszdi fickó vagyok, politikailag kétkulacsos.”

Petri György mélyebben és finomabban látott, amikor 1999-ben ezt nyilatkozta: „Illyés képes volt szétválasztani a nyilvános politikai szerepvállalást – hiszen az idők során amolyan közintézménnyé vált, és magát is annak tekintette – és a művészi tevékenységet. Tudta, vagy legalábbis az ő habitusával ez összefért, hogy a közszereplés intellektuális és etikai kerete valamennyire más, mint a művészi, gondolkodói tevékenységé. Másról szól, máshol és máshogyan, más léptékben fejti ki a hatását. Ebbe nagyon is belefér, hogy megírja ‘50-ben ezt a verset, azután a maga körültekintő, ravasz módján eldugja az asztalfiókba.” Az Egy mondat a zsarnokságról című költeményre utal Petri, és hogy mennyire igaza volt, azt a most kiadott napló is igazolja.


Elsüllyedt vagy lappangó szerző?

Úgy érezhetjük, Illyés talán nem elsüllyedt szerző, de annyi szinte bizonyosan kimondható, hogy elveszítette a tekintélyét. Pedig az még a hatvanas-hetvenes években is töretlennek látszott. Szellemi súlya még az újholdas nemzedék körében is vitathatatlan volt, noha e társaságban mind politikai szerepvállalása (vagy kultúrpolitikai helye), mind költői nagysága szerfölött rossz hírbe került. Ám maga a tekintély keveset csorbult. A Nehéz szerelem című nagyszabású memoárjában a vezető urbánus, Vas István meg egyenesen a regényfolyam egyik titkos főszereplőjévé tette Illyést, aki szinte minden esetben a józanság, a tündöklő ész, a költői nagyság és ezzel együtt az elvitathatatlan autoritás megtestesítője – nem csupán esztétikai ügyekben.
A tekintély kényes dolog. Részben a tehetség természetére hasonlít: vagy van, vagy nincs. Aki megszerzését erőlteti, többnyire kudarcot vall. Aki egyszer elveszíti, szinte soha nem képes visszaszerezni. Ha nem tévedek, napjainkban valahol itt tart Illyés személye és életműve. Megfontolás tárgya lehet, hogy talán nem is annyira elsüllyedt, de sokkal inkább lappangó szerző Illyés. Hiszen élete és életműve részben még feltárásra vár, annál inkább, mivel ettől azt is remélhetjük, hogy világosabban látjuk majd az Aczél–Kádár-rendszer kulturális erővonalait, egyáltalán szellemi szerkezetét. Sértődésnek, frontok képzésének, harcias handabandázásnak itt nem lehet helye. Híveinek, tisztelőinek, egyáltalán a magyar irodalom elkötelezett képviselőinek e kérdéskörben csak egy dolga akadhat: az áldozatos munka. Mindez persze komoly szakértelmet és elfogulatlan szellemet, valamint nagyfokú türelmet igényel. Pepecselést, ha úgy tetszik. De nincs semmi, amivel jobban megtisztelhetnénk egy jelentős alkotó emlékét. A többi üres pohárköszöntő.


Illyés Gyula

Illyés, Budapest parasztja


Legendák oszlatása

Éppen e téren tesz sokat ez a rendkívül fontos kötet. A napló 2014-ben került elő Illyésék házának padlásáról, és most az író lánya, Illyés Mária és a történész Horváth István szöveggondozásában, aprólékos jegyzeteivel, rendkívül gazdag illusztrációs anyaggal, néhány eddig kiadatlan, a hagyatékban talált írással gazdagítva nyitja meg az 1956-os emlékév kiadványainak sorát.

Illyés szerepét a forradalomban a köztudat mindenekelőtt az Egy mondat a zsarnokságról című vers szerzőjeként rögzítette. De itt ismét a kétkulacsosság vádjába ütközünk. Nyomtatásban a szöveg először az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában jelent meg, és a végén ott állt zárójelben a keletkezési dátum: 1950. De a forradalom leverése után szinte azonnal felbukkant a gyanú, hogy Illyés voltaképpen október 31-én írta a hatalmas költeményt, és most visszadatálta, így bizonyítva, hogy ő már 1950-ben nemcsak látta, de meg is verselte a Rákosi-rendszer irtózatait. Később Domokos Mátyás és Péter László alapos filológiai elemzéssel kimutatta, hogy a vers szinte bizonyosan valóban 1950-ben íródott, de lllyés, miután ő és a felesége is kívülről megtanulta a szöveget, megsemmisítette a kéziratot, hiszen joggal féltek az ávósoktól. Aztán Illyés a verset a nyomda számára emlékezetből írta le 1956. október 31-én, a Petőfi Párt alakuló gyűlésének szünetében, a Városligetben. Ám a kötet belső oldalán közölt fénykép most még egy legendát eloszlat, ugyanis Illyés ceruzajavításainak egyike az, amikor áthúzza a dátumot, és egy jól látható 1-est ír a 0 helyébe. Vagyis immár szinte bizonyosra vehetjük, hogy a vers valójában 1951-ben keletkezett. Ráadásul Illyés itt pótolja azokat a sorokat, szám szerint 17-et, amelyeket akkor kifelejtett a szövegből. (A vers teljes, 200 soros szövege csak 1987-ben jelent meg először a Tiszatáj című folyóiratban.) Mindamellett érdekes, hogy a naplóban szinte egyetlen szó sem esik a versről, a publikálás extrém körülményeiről. Úgy tűnik, Illyés a dolognak nem tulajdonított különösebb jelentőséget. De lehet, arról volt szó, amit Aczél György fogalmazott meg jóval később: „Ez a vers azonban akkor visszafelé volt érvényes. A fegyverek dörgése közepette jelent meg először az Irodalmi Újság hasábjain, akkor, amikor a szocializmus legalapvetőbb vívmányai kockán forogtak. Nem Illyésen, nem is a versén múlt, hogy a mű akkor az indulatok robbantói, továbbszítói – a reménytelenség hirdetői – kezében válhatott fegyverré.”


Illyés Gyula, naplójegyzetek, könyv, Atlantisz sorsára jutunk

Illyés javításai az Irodalmi Újság 1956-os szövegén


Maga a napló abból áll, ami egy ilyen hektikus, szinte percenként változó helyzetben elvárható: hevenyészett, alig kiolvasható, néha nehezen értelmezhető mondatok, pár, akkor fontosnak látszó tény rögzítése; beszélgetések, tárgyalások témáinak megörökítése; a városban elterjedt pletykák, rémhírek feljegyzése; utcai csatangolások, utazások közben kifülelt beszélgetések, friss viccek – mindez a történelem működésének gyorsírásos vázlata. És néhány jelentősebb eszmefuttatás, úgyszólván gondolatkísérlet. November 26-i bejegyzése már megalkotja a később szinte általánossá lett értelmiségi önigazolás alapgondolatát, amely aztán évtizedekig majdnem a teljes ország alapérzülete volt a Kádárékkal való részleges kiegyezésben:


S ha Kádár sorsában mégis van valami a tragikus hőséből? Ha csak vállalta – ahogy sok jel mutatja – a vádat s épp értünk viseli a bélyeget? A legfőbb jel mégis ellene szól: a természete. Egy igazolhatja: ha helyébe még rosszabb jön.

És persze ott sorakoznak a naplóban tervek és remények, az aggodalom a családtagokért, az írótársakért, az egész országért, és aztán a végső összeomlás, a kétségbeesés rajza, az Atlantiszként elsüllyedő Magyarország képe. Illyés „tigriskarmok közé esett énekesmadár”-hoz hasonlítja a saját helyzetét.
Mindamellett meghökkentő és lefegyverző, hogy ilyen idegállapotban, a teljes káosz és tökéletes bizonytalanság közepette is mennyire mértéktartóan, kiváló arányérzékkel beszél mindenről; nyugalma, higgadtsága szinte sosem hagyja el. Egy kivétellel. 1957. január 30-án este megszólal a telefon. A jegyzet szerint feltehetően egy Rácz György nevű mérnök hívja, aki aztán meg is jelenik Illyés lakásán. És a „mérnöktársadalom” nevében elmondja, hogy ő megvédte Illyést, és most már sokan úgy vélik, „a Zsarnokság verssel sokat jóvátettem. Hogyha kétkulacsosnak tartottak is... most úgy látszik, szimbólum lehetek.” És a vendég még fokozza: „A mérnöktársadalom véleménye, hogy az írók vezérek, ki kell tartaniok, emberáldozatok árán is. Mert ők most a nemzet vezérei.” Illyés erre már ingerülten válaszol: „Olyan vezérek tehát, akiknek senki nem ajándékoz öt deka bizalmat – előre.” És elmondja, hogy például Tamási Áron e pillanatban „alig lélegzik a strúmájától és agyvérzés fenyegeti”. De a mérnök nem tágít: „Egyénre ilyenkor nem lehet tekintettel lenni.”
És ekkor Illyés nem bírja tovább: „Először mondtam érvelés közben ilyet: csürhe, menjetek az anyátok izéjébe, de kocsismód kiáltva, a kellő hangsúllyal.”
Illyés aggódott a naplója sorsáért, és félt, hogy ellenőrzése nélkül kerül a nyilvánosság elé, talán ezért is rejtette el: „Amit ezekben a hónapokban leírtam, csak az én átnézésem után érvényes.” Szerencsére erre nem került sor. Mert talán ez a vaskos trágárság a leghitelesebb mozzanat ebben a kétségek és félelmek közt írt naplóban. Most kiderült, hogy Illyés, mint Babits Jónása, voltaképpen egész életében „rühellé a prófétaságot”. Végre kezd megszabadulni kéretlen híveitől.


Illyés Gyula, naplójegyzetek, könyv, Atlantisz sorsára jutunk

Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1956–1957. Atlantisz sorsára jutottunk, Magyar Művészeti Akadémia – Magyar Szemle, 2016, 261 oldal, 4600 Ft