Thomas Vinterberg: Mi persze kavartunk sokat

Forrás: AFP

-

Ezen a héten mutatták be nálunk Thomas Vinterberg (Születésnap, A vadászat) új filmjét, amely egy 70-es évekbeli dán kommunában játszódik, és részben a rendező saját gyerekkori élményein alapul. A kommuna berlini premierje után, csoportos interjú keretében beszélgettünk Vinterberggel, aki mesélt arról, hogy mi az, ami a 70-es években természetes volt, de ma már elképzelhetetlen, kifejtette, hogy mi a különbség a manipulatív és az őszinte köcsögség közt, és azt is elárulta, hogy ki mennyit szexelt abban a kommunában, ahol ő nőtt fel.


A tegnapi sajtótájékoztatón mondtad, hogy ki vagy akadva az országod menekültpolitikája miatt. Kíváncsi lennék, ez kihat-e majd valamiképpen a további filmjeidre?

Sosem politikai indíttatásból állok neki a filmjeimnek, ha a kiindulópontjuk politikai üzenet lenne, vagy később belekeveredne ilyen, az lelohasztaná a lelkesedésemet. A politikai korrektség nem valami jó termőtalaj a kreativitás számára. Tegnap azért beszéltem a hazámról, mert kiprovokálták azzal a kérdéssel, hogy a film mikrokozmosza tekinthető-e Európa szimbolikus leképezésének. Mire én mondtam, hogy nem. Ugyanakkor A kommuna (kritikánk a filmről) emberi lényekről szól, dolgokon való megosztozásról, nagyvonalúságról, kölcsönös odafigyelésről, és ma Európában nagy szükség lenne minderre. És hozzátettem, hogy szégyellem magam azok miatt a politikai elvek miatt, amelyeket a hazám képvisel. A dán kormány hirdetéseket jelentet meg iráni lapokban, amelyek megpróbálják eltántorítani az ott élőket attól, hogy Dániába jöjjenek. Szóval ezek a háborús övezetben élő emberek, ha netán van idejük újságot olvasni, akkor azt olvassák, hogy „ne gyere az országunkba!”. Szerintem ez nem emberséges, hanem szégyenteljes, ráadásul negatív PR az országunk számára. De azt is elmondtam, hogy Dánia kifelé mutatott arca mögött ott vannak a jószívű emberek, akik az országunkban élnek, és szerintem ők hajlandók megosztozni a javaikon. Ez elég nagy vihart kavart a dán médiában.


Thomas Vinterberg A kommuna berlini sajtótájékoztatóján februárban


Ulrich Thomsen figurája nem éppen jószívű, sőt, ha azt mondom, hogy egy köcsög, akkor még finoman fogalmaztam. Miért írtad őt épp ilyenre?

Szerintem jószívű, de társas érintkezés tekintetében analfabéta, és valóban köcsöggé válik, miközben próbál nem az lenni. Próbál nem olyanná válni, mint amilyen az apja volt, próbál nem úgy viselkedni, mint egy 50-es évekbeli pátriárka. Pont erről szólt ez az egész kommunamozgalom, lázadás volt az 50-es évek családszerkezete ellen. Szóval ő egy tipikus 60-as, 70-es évekbeli figura, aki az ideáljai és ambíciói szintjén eleinte próbál lázadni az ellen, ahogyan az apja őt nevelte, de aztán pont ugyanolyanná válik. Ami egy nagyon gyakori és természetes dolog az életben. Szerintem tele van jó szándékkal, nem egy manipulatív szemétláda, hanem egy őszinte köcsög. Persze igaz, hogy hisztérikus és önző, és szerintem Ulrich Thomsen nagyon bátran vállalta, hogy finomkodás nélkül mutatja meg a férfilétnek ezeket a kevéssé hízelgő aspektusait.

Milyen volt a '98-as Születésnap után újra Ulrich Thomsennel és Trine Dyrholmmal dolgozni?

Egyrészről: az emberek nem változnak. Ami ebben az esetben jó hír, mert mindketten tüneményes emberek. Ugyanakkor nagyon-nagyon jó színészből hihetetlenül, őrületesen jó színészekké váltak az évek során. Egyszerűen bármit meg tudnak csinálni. (Az interjú után két nappal Trine Dyrholm elnyerte a legjobb női alakítás díját a Berlinalén.) És számomra szép volt az is, hogy a Születésnapban fiatal, sikeres emberekként szerettek egymásba, itt pedig középkorú párként jelennek meg.


Trine Dyrholm és Ulrich Thomsen Berlinben


Hogyan éred el, hogy ennyire természetes alakításokat nyújtsanak a színészeid?

Ennek az az egyik titka, hogy ha csak lehet, eleve rájuk írom a szerepeiket. Amikor belevágok, szólok, hogy „Trine, ezen a filmen dolgozom, írhatom rád ezt a szerepet?”. Sajnos azóta, hogy először dolgoztam velük, gazdagok és híresek lettek, és ügynökeik vannak, akik előbb el akarják olvasni a forgatókönyvet, úgyhogy ez egyre nehezebben megy. Másrészt nagyon sok időt és energiát fordítok arra, hogy a színészekkel együtt továbbfejlesszem a figurákat próbákon és beszélgetéseken keresztül. Folyamatosan küzdök azért, hogy háromdimenziós figurák szülessenek.

A vadászatot például eredetileg egy fiatal De Niro-típusra írtuk, mert nem írhattuk Mads Mikkelsenre, akinek van egy ügynöke, aki azt mondta, hogy először látni akarja a forgatókönyvet. Úgyhogy egy kemény kovács lett a figura, aki vadászik. Aztán Mads igent mondott a szerepre, de ő már eleve egy gyönyörű, erős paripa, vele a megírt figura kétdimenzióssá vált volna. Három héttel a forgatás kezdete előtt még ott aggódtam, hogy mi lesz, aztán beugrott, hogy ha tanárt csinálunk belőle, szemüveget adunk rá, és olyan emberré tesszük, aki kitér mások útjából, akkor teljesen más irányt vesz a dolog. Minden esetben le kell zajlania valamiféle kémiai reakciónak, különben nem kap erőre a figura. De ez mindig egy küzdelem.


Thomas Vinterberg


A sajtóanyagból úgy tűnt, szép emlékeket őrzöl a saját kommunában töltött éveidről, és ez a nosztalgia meg is jelenik a filmben, de máskor már-már olyan hangulata van, mint a Születésnapnak.

A sajtóanyagtól függetlenül – ami mégiscsak egy reklámanyag – próbáltuk a lehető leghitelesebben ábrázolni a kommunát. Azaz megmutatni a dolog mindkét oldalát. Ez a film egyrészről tele van vágyakozással, már-már nosztalgiával azok után az idők után, másrészt viszont a létezés mulandóságáról is szól. Arról, hogy a dolgok eltűnnek, a szerelem véget ér, az élet elmúlik. És ezt kertelés nélkül mutattuk be. Nekem egyébként nagyon nehezemre esik ezt elfogadni, minden nap küzdök ezzel.

Ugyanakkor igaz, hogy szép emlékeim vannak a kommunáról és hiányzik, de emlékszem az óriási belháborúkra is, amik nekem gyerekként nagyon rémisztők voltak. Leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy az emberek két részből állnak: amit meg akarnak mutatni a külvilágnak, és amit el akarnak rejteni. Egy kommunában viszont mindkettő napvilágra kerül, vagy azonnal vagy legkésőbb pár hét után, amikor az emberek már nem képesek több energiát feccölni abba, hogy másnak mutassák magukat, mint amik. Én gyerekként megtanultam felismerni ezt. Hogy például van egy fickó, akin látom, hogy megjátssza magát, na de várjuk ki a hétfő reggelt, miután egész vasárnap éjjel ivott, hogy akkor lehullik-e az álarca. Valahogy a feladatomnak is tekintettem gyerekként, hogy ezeket a dolgokat kipuhatoljam.


A kommuna


Mennyire önéletrajzi a film?

Nehéz erre válaszolni, mert kezdettől eldöntöttem, hogy ez a film személyes ugyan, mégsem a magánügyeimről szól. Belekerült néhány történet az életemből, például én is elváltam, és elvettem egy fiatalabb nőt, ami kőkemény, mégis teljesen normális eseménye volt az életemnek. Szóval bizonyos értelemben van gyónásjellege a filmnek. Ugyanakkor az alapanyag átment egy csomó színészen és beleépültek a társírómnak, Tobias Lindholmnak az ötletei is, szóval nyugodt szívvel nevezhetem fikciónak. Megmutattam a filmet a saját egykori kommunám tagjainak, a hangulatra ráismertek, és meg is hatódtak rajta, de nem ismertek magukra a filmben, tehát ezek szerint tényleg nem róluk szól. Az egyikük úgy fogalmazta ezt meg, hogy a film egy valós érzésen alapul, de nem egy valós történeten.


Thomas Vinterberg A kommuna berlini premierjén


A kommunákról az a sztereotipikus kép él az emberek fejében, hogy hippitanyák, ahol mindenki mindenkivel dug és füvet szívnak naphosszat. Ehhez képest a te filmedben nagyon kispolgári a kommuna. Dániában mindegyik ilyen volt, vagy csak az, amiben te nőttél fel?

Abban az utcában, ahol laktunk, 32 ház volt, és abból 6 kommuna. Rengeteg kommuna létezett akkoriban, ez ugyanolyan gyűjtőfogalom, mint a család, nem lehet általános megállapításokat tenni. A mi kommunánk tényleg elég burzsoá volt, jómódú akadémikusokból állt, újságírókból, tanárokból, filozófusokból, akik úgy döntöttek, hogy alapítanak egy kiterjedt családot. Eleinte, a 70-es években, amikor még fiatalok voltak, azért elég vad, őrült és felpörgetett volt ez a közösség, tíz évvel később pedig már inkább arról szólt, hogy három család élt együtt, és senki nem akart elköltözni, mert a háznak volt egy klassz kertje és rendszeresen járt a takarítónő. De az utca túloldalán volt egy másik kommuna, ahol hasist szívtak és sokkal többet kavartak, mint nálunk.

Tapasztaltam, hogy sokaknak nagyon vad elképzelései vannak arról, hogy milyen az élet egy kommunában, különösen, ami a szexuális kalandokat illeti, de én például egyetlen dán kommunáról sem tudok, amelyikben lett volna dugószoba. Mi kamaszok persze kavartunk sokat, de a felnőttek jellemzően megmaradtak a párkapcsolataikban. Aztán persze időnként elváltak, ahogy az én szüleim is. Az ő esetük azért volt különleges, mert a válásuk után is ottmaradtak mindketten a kommunában – viszont egyikük sem készült ki, mint a film női főhőse. Aztán tizenhét-tizennyolc éves korom körül kiköltöztek a kommunából, én viszont úgy döntöttem, hogy maradok. Én ilyen furcsán repültem ki a fészekből, hogy valójában ők költöztek el. Szerettem a kommunában lakni, a többiek is szerettek engem, és vállalták, hogy állják a lakbéremet.


A kommuna

Ulrich Thomsen, Trine Dyrholm, Thomas Vinterberg és Helene Reingaard Neumann


Manapság ez nehezen lenne elképzelhető.

Pontosan. A mi kommunánkban volt egy pasi, aki azt javasolta, hogy mindenki a bevételének megfelelő arányban fizessen a lakbérbe, és neki volt a legmagasabb fizetése, így az ő lakbére több mint a duplájára nőtt. Ez volt '75-ben. Tíz évvel később, amikor ugyanennek a kommunának a tagjai elmentek sörözni, és az egyikük csak ásványvizet ivott, ragaszkodott hozzá, hogy külön-külön fizessenek. Ez engem nagyon elszomorított, úgy éreztem, ezzel vége a kommunális létnek. De nem akarok túl nosztalgikus lenni, elfogadom, hogy egyszerűen megváltoztak az idők, a 80-as években sokkal inkább előtérbe került az individualizmus, a személyes szabadság és a magánszférához való jog. Amiknek mind megvan a maguk értéke, a társadalom többsége ezekre szavazott, és ezzel nincs is semmi gond. De amikor arról beszélnek, hogy magányosak, akkor nem értem, miért nem költöznek össze.

Egyébként néha tőlem is megkérdezik, hogy miért nem költözöm megint kommunába, de egyrészt négy gyerekem van, ami már önmagában majdnem olyan, mint egy kommuna, másrészt a filmforgatásokon minden nap kommunában érzem magam. Szóval sok időt töltök közösségben, ugyanakkor nekem is szükségem van a privát szférámra. Viszont nem is panaszkodom, hogy magányos vagyok.


A kommuna, Kollektivet

A kommuna


Szerinted lehetséges, hogy a dolgok ciklikussága folytán a szélsőséges individualizmus korszaka után visszatér még a kommunák ideje?

Végül is apám konzervatív családstruktúrában nőtt fel, aztán húsz évig káoszban élt, most pedig már ismét hagyományos családban él. Ez szerintem a lehető legtermészetesebb dolog, amiből az következik, hogy én meg újra egy kommunában fogok kikötni! Nem zárom ki, hogy így lesz, de most még nem tartok ott, allergiássá váltam a kis, demokratikus közösségekre. Amikor a gyerekeim iskolájában összejönnek a szülők, és arról vitatkoznak, hogy milyen értékben vegyenek ajándékot a tanároknak, rosszul leszek. Nem bírom már az ilyesmit, annyi házgyűlésen vettem részt. Egyébként mi nem szavaztunk, hanem addig vitatkoztunk, amíg megegyezésre nem jutottunk, ami mindig egy örökkévalóságig tartott. És sosem vettünk mosogatógépet, bár éveken keresztül szó volt róla.

Tudod már, hogy mi lesz a következő filmed?

Vannak nemzetközi projektek is kilátásban, de a következő dán filmem az alkoholról fog szólni. Az ivás előnyeit fogja taglalni és ünnepelni.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!