Térképre tette a kormány a durva társadalmi különbségeket

Fotó: AFP / PETER KOHALMI

-

Már a kormánynak is feltűnt, hogy hatalmas szakadék van gazdasági és társadalmi értelemben is az ország egyes részei közt, ezért készül egy előterjesztés, hogy ennek megfelelően tervezzék a közszolgáltatásokat. Íme négy térkép a különbségekről.


Csak célzott fejlesztésekkel, a közszolgáltatások megerősítésével lehet segíteni az ország leszakadó területein – erre az elsőre természetesnek tűnő megállapításra jutott az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) abban az előterjesztésben, amely a Differenciált közszolgáltatás-szervezés bevezetéséről címet viseli, és amelyet szerdán hoztak nyilvánosságra a kormány honlapján (ha valakinek véleménye van róla, június 29-ig megírhatja az Emminek).

Az Emmi adatsorokkal illusztrálja a különbségeket: van olyan társadalmi mutató, ahol hetvenkétszeres eltérés látható a különböző területek közt:

  • 2013-ban az ország legszerencsésebb járásában ezer emberből csak átlagosan 1,2 szorult munkanélküli segélyre, míg a legszegényebb helyeken 86,6.
  • Negyvenhatszoros a különbség a hátrányos helyzetű gyerekek arányában az általános iskolások közt: van járás, ahol csak 1,9 százaléknyi hátrányos helyzetű iskolás van, a legszerencsétlenebb helyeken viszont 86,8 százaléknyi.

A legmegdöbbentőbbek talán nem is az anyagi különbségek – ezekre is vannak példák szép számmal –, hanem az, hogy az ország egyes részei fizikailag is el vannak szigetelve, hiszen az ott élőknek nagyon nehéz eljutniuk még csak egy húszezres városba is, hogy ott hozzájussanak bizonyos alapvető – egészségügyi, oktatási vagy a szociális – szolgáltatásokhoz. Az alábbi térképen feketével jelölt területekről például legalább egy órát kell utazni tömegközlekedéssel, hogy elérjenek onnan egy városba:



Nem véletlen, hogy az előterjesztés szerzői azt írják, rövid távon elsősorban a közlekedési kapcsolatok javítása járulhat hozzá a helyi életfeltételek javításához. A cél ugyanakkor az, hogy nagyjából mindenki ugyanolyan minőségben jusson hozzá a közszolgáltatásokhoz az ország minden területén, illetve azok igazodjanak a helyi szükségletekhez – és mindez lehetőleg ne kerüljön sokkal többe. Ezt a koncepció szerint nem lehet a régi, bevált fűnyíró elv szerint elérni, hanem differenciáltan kell tervezni, és célzottan kell felhasználni a rendelkezésre álló pénzt.

Erre már csak azért is szükség van, mert az elmúlt bő egy évtizedben hiába költött az ország egyre többet oktatásra, egészségügyre és szociális kiadásokra, a mérhető mutatók nem vagy nem eléggé javultak. 2003 és 2012 közt például 59 százalékkal nőttek a szociális kiadások (ebben a nyugdíjak is benne vannak), de a jövedelmi különbségeket jelző, úgynevezett Gini mutató mégis nőtt, vagyis távolodnak egymástól a gazdagok és a szegények – a többi visegrádi országban ellenben csökkent a mutató. Az oktatásra tíz év alatt 15 százalékkal jutott több, de a gyerekek képességeit jelző PISA-felmérés eredményei csak egy százalékkal javultak – Lengyelországban ugyanebben az időben négy százalékot javítottak.



„Az országosan egyenlő esélyek, a korszerű iskola és a magasabb szintű nevelés-oktatás megteremtése az iskolarendszer racionalizálásával valósítható meg” – írja az Emmi előterjesztése, amely szerint a nagyon kevés gyerekkel rendelkező településeken „nem lehet a megfelelő színvonalú oktatást biztosítani”. A cél tehát olyan központok létrehozása, amelyekben „egy helyszínen lesznek elérhetők mindenki számára” a szolgáltatások. Nincs kimondva, de ez gyakorlatilag a „minden faluban legyen iskola” elv feladását jelenti.



Az egészségügy területén a koncepció szerint a fő cél a születéskor várható, egészségben eltöltött életévek számának növelése. Ehhez szintén elengedhetetlen az egyenlőtlenségek csökkentése. Bár voltak már kísérletek az üres háziorvosi praxisok betöltésére, az előterjesztés szerint ezen a téren további „célzott intézkedések szükségesek”. A fekvő- és járóbeteg-szakellátásról keveset szól a koncepció, csak annyi szerepel benne, hogy „a megyei struktúra kialakításával lakosságarányos kapacitások születnek, ami segíti a kiegyenlített hozzáférést”.




A szociális területen a legtöbbet a gyermekek ellátásával foglalkozik az előterjesztés. Eszerint a hátrányos helyzetű településeken bővíteni kell a napközbeni ellátási kapacitásokat, vagyis elengedhetetlen a bölcsődék, családi napközik fejlesztése. Létrejönne egy új intézménytípus is, a minibölcsőde, amely a minisztérium szándéka szerint rugalmasabb lenne, könnyebben reagálna a helyi szükségletekre – például arra, ha a szülők közmunkán vesznek részt.

Korábban komoly vitát váltott ki a házi segítségnyújtás rendszerének átalakítása, de az Emmi kitart amellett, hogy „számos esetben megalapozatlanul jelentkeztek ilyen igénnyel”, vagyis olyanok is igénybe vették ezt a szolgáltatást, akik nem szorultak rá igazán, illetve területileg is jelentős különbségek vannak: vannak olyan járások, ahol a 65 év felettiek 88 százaléka élt a lehetőséggel, és van, ahol ez az arány nem érte el az egy százalékot. Ezért a tervek szerint átrendeznék a forrásokat az idős népesség, illetve a már gondozottak arányában.