Tépj be, maradj otthon, vagy ölj meg egy rendőrt

Forrás: Youtube

-

Az egyik végre megszabadítja a rapet a mesterkéltségtől, a másik szűkös keretek között is nagy szabadságot talál, a harmadik nyugtalanító vágyat kelt, hogy végre tegyünk valamit. Egyik fickóval sem szívesen találkoznánk a való életben, de ettől még jó hallgatni őket. Három új hiphoplemez, amelyet érdemes megismerni.


Míg tavaly mindenki arra panaszkodott, hogy eltűntek a komoly hiphopalbumok (és a helyükre benyomultak a furábbnál furább rapperek vírusslágerei), addig az idei mantra pont ennek az ellentéte: hú, mennyi szuper nagylemez!

Ez ráadásul igaz is. A legnagyobb felhajtás Kendrick Lamar körül volt (itt írtunk róla bővebben), de akadt még bőven figyelemre méltó lemez. Most hármat veszünk szemügyre, amelyek előadói több szálon is kapcsolódnak egymáshoz. Például azzal, hogy nagyon fiatalok: Vince Staples és Earl Sweatshirt 21-21 évesek, Lucki Eck$ pedig pont a 19. születésnapján jelentette meg mixtape-jét.

Mindhárman egy-egy jól ismert figurát testesítenek meg a lemezeiken, egy kis csavarral. Vince Staples a (volt) gengszter, aki azokat a társadalmi körülményeket elemzi, amelyek azzá tették, ami lett – és amitől szabadulni próbál, de lehetetlen. Earl Sweatshirt a problémás tiniből befordult, depressziós huszonévessé lett antisztár. Lucki Eck$ pedig a drogos fiatal (főleg fűvel és gyógyszerrel él), aki persze árul is. Lehet, hogy egyikőjükkel sem szívesen találkoznánk a való életben, de ettől még lemezen jó hallgatni őket. Főleg azért, mert a figurák élettel telnek meg, egyrészt a szövegek konkrét történetei, pontos megfigyelései, önelemzései miatt; másrészt pedig azáltal, ahogy a zenében megformálják őket. A hiphop műfaj legizgalmasabb lehetőségeit használják ki: sajátos szövegmondást alakítanak ki, amely a zenével, az alapokkal való viszonyával is tud mondani valamit, nem csak a szavakkal.


CSAK MESÉLGETEM A FÜVES KALANDJAIMAT

A legfiatalabb, egyelőre legkevésbé ismert Lucki Eck$ a legkönnyebben befogadható hármójuk közül. A pszichedelikus – mondjuk ki: füves – rap szabályainak megfelelően sok-sok zengetéssel mossa el a számait, effektezi a hangját. Azonban első, 17 évesen kiadott mixtape-je, a programadó című Alternative Trap óta fokozatosan egyre tisztábbá vált a zenéje. A Body High is elindult ebbe az irányba, az új X mixtape pedig már egészen tiszta, kemény, bár belassult dobokat alkalmaz, illetve viszonylag határozottan elkülönülő dallamokat, fülbe ragadó hangmintákat stb. Persze még mindig úszkálnak-csúszkálnak, zörögnek a számai, de már közelítenek a slágerekhez, a hiphopot és az elektronikus zenét is meghódító traphez.



Az, hogy kevésbé támaszkodik az effektezésre, csak még jobban kiemeli Lucki Eck$ szövegmondásának sajátosságát. Fura paradoxon jellemzi: egyfelől a hiphop bevett ritmusait, fogásait használja, másfelől viszont mintha csak úgy dumálna, mesélgetné nekünk a füves, gyógyszeres, drogterjesztős sztorijait, néha el is röhögi magát közben, vagy mormolgatni kezd. A refrének olyan hatást keltenek, mintha csak megtetszett volna neki valami, ezért elismételné még néhányszor. Mintha a rappelés, ami ugye korántsem beszéd, hanem egy beszédből kiinduló, de igencsak mesterséges műforma, levetné ezt a mesterségességét, és – formai jegyeit ugyan megtartva – a természetes megszólalás magától értetődő eszközévé válna. Miközben persze nem az, és ezt az egyre szabályosabbá váló kíséret csak még jobban kiemeli.

Ettől kezd el élni Lucki Eck$ figurája, és lesz minden ellentmondásával, valamint sötét oldalával együtt is szeretni való, akit egyszerűen jó hallgatni. Legalábbis egy darabig, de ez bele van építve ebbe a zenébe: elsősorban a hangulat viszi el, igazán kiemelkedő slágerek nélkül elfárad majd, de aztán jön a következő mixtape.


ITTHON ÜLÖK, BESZÉLEK

Míg Lucki Eck$ nagyon egybeszabott figura, Earl Sweatshirt karrierje nagy kanyarokat vett. A polgárpukkasztó, morálisan megkérdőjelezhető dolgokkal ökörködő, és egy időben sokak számára a hiphop jövőjét megtestesítő tinikollektíva, az Odd Future egyik legígéretesebb tagjaként indult. Nemi erőszakról, gyilkosságról és ilyesmikről szóló első mixtape-je után eltűnt a nyilvánosság elől; mint kiderült, az anyja Szamoára küldte egy bentlakásos iskolába. Mire visszatért, ő lett a fél internet hőse. Első nagylemeze, a Doris visszavett a tinis baromkodásból, ráerősített az őszinte / őszintének tűnő önelemzésre. A kritika ünnepelte, bár utólag azért sokan bevallják, hogy túl hosszú és széteső volt.



A tavasszal nagy hirtelen megjelent, a Billboard lista 12. helyén nyitott I Don't Like Shit, I Don't Go Outside viszont egy nagyon egységes, tömör, félórás album, amelyre az alapok többségét szintén Earl Sweatshirt gyártotta. Egy-egy meg-megbicsakló, belassultan kattogó hiphopütem; félig-meddig megformálódó, jelzésszerű dallamok zongorán, orgonán; nyomott szinti, egy-két fura hang: minimalista, klausztrofóbiás zene ez. A számok különösebb változás és lendület, meggyőződés nélkül mennek, megyegetnek előre, aztán vagy váratlan fordulatot vesznek félúton, vagy maradnak ugyanúgy.

Az erős, karizmatikus hanggal megáldott Earl Sweatshirt pedig úgy beszél rá minderre, mintha mit sem törődne azzal, mi szól alatta; mintha kizárólag a szöveg diktálná, hogyan mondja el. Tempójában az élőbeszédéhez közelít, nincsenek feltűnő trükkök; viszont bonyolult rímképletek, nyelvi játékok adnak neki folyton változó belső tagolást. Ám ha odafigyelünk, kiderül, hogy a monoton alappal is izgalmas ritmikai viszonyokat alakít ki: csatlakozik a dobokhoz, aztán lejön, de hopp, pont odaért a végére.



Ez a sokszínű ritmikai játék nemcsak nagyon élvezetessé teszi a témájában annyira nem hívogató lemezt (ugye, a cím: Szart se szeretek, nem megyek ki), hanem egyben pluszjelentést ad neki. Olyasmit sugall, hogy szűkös keretek között is nagy szabadságot lehet találni – még ha csak arra is, hogy elmondjuk, hogy e szűkös kereteket mi teremtettük magunk számára.


CSINÁLJ VALAMIT!

A hírhedt kaliforniai Long Beachen élő Vince Staples rendületlenül szállította az egyre jobb mixtape-eket (ha valaki egyet tölt le, az utolsó legyen az), de még ezeknél is nagyobb feltűnést keltettek mások számaiba elhelyezett vendégrapjei. Többek között Earl Sweathirt, illetve az Odd Future mellett is sokszor megfordult, bár ennek nem tagja. A hiphop és az R&B egyik legnagyobb hatalmú kiadója, a Def Jam szerződtette le, de a tavalyi Hell Can Wait EP bizonyította: nem akarnak belőle mást faragni, mint ami. Sőt, ez volt a legkeményebb, bivalyerejű kiadványa, rajta a Blue Suede, amelynek szirénázó-vinnyogó hangja rögtön rendet is vág: vagy idegbajt kapsz tőle, vagy torkon ragad, és nem ereszt. Amúgy visszautal akár a Public Enemy káoszáig is, illetve kapcsolódik a mai tánczene vinnyogásaihoz is.



A két lemezre osztott, összesen egyórás, az amerikai albumlistán a 39. helyen nyitó Summertime '06 nem ilyen direkt, sőt, minden döngő dobgépe, gyomorba vágó, morcos basszusa, harsány szintije, illetve a másik oldalon dallamai, R&B-s utalásai ellenére olyan album, amely többedszeri hallgatásra mutatja meg igazi mélységeit. A hiphop veteránjának számító No I.D. felügyeletével készült, több neves producert is felvonultató lemez alapjai a mostanában hallható legjobbak közé tartoznak: kemények, de szellemesek, tele vannak ritmikai játékokkal (lásd például a Loca csettintéseit), a háttérbe rejtett izgalmas hangokkal. Itt-ott felbukkan egy-egy dögös groove, vagy egy már majdnem fülbemászó dallam – ám inkább csak incselkednek a hallgatóval, mutatják, hogy „ha akarnánk, persze, hogy tudnánk slágert írni”.

Vince Staples kissé nazális hangja nem tartozik a hiphop legkarizmatikusabb vagy rögtön egyéniségével megragadó orgánumai közé. Nem is az a célja: inkább az az érzésünk, hogy fontos neki, hogy mindezt elmondja (arról, hogyan lett fiatalon bandatag, milyen az, illetve milyen Long Beach – nem éppen a gengszterkedést jó színben feltüntető zene ez), de mintha nem nekünk mondaná: nem akar megnyerni, meggyőzni, azt csinálunk mindezzel, amit akarunk.

Szövegmondása elsőre nagyon monotonnak tűnik – és a figyelmes hallgatás megmutatja ugyan, hogy milyen ravasz, ám nem feltűnő ritmikai eszközökkel él –, de ez az egybeszabottság fontos jellemző marad. Benne van egyfelől a hideg, szenvtelen és/vagy érzéketlen, ijesztő keménység, másfelől pedig olyan kívülállás, amely egyedül teszi lehetővé, hogy az ember kívülről tudja elemezni magát, helyzetét, és amely az első lépés lehet ahhoz, hogy megszabaduljon attól, amivé szinte mechanikusan lett. És igazából a lemez világában ez az egyetlen dolog, ami valamennyire hasonlít a reményre.



Ám a Summertime '06 hatása itt nem áll meg, hanem egy másik szinten is működik. Vince Staples állhatatos és/vagy monomániás rapje és a változatos, nem egyszer („a maga módján”) szórakoztató, a klubzenével kacérkodó alapok között egészen sajátos feszültség keletkezik. A hallgató nagyon kívánná a feloldást, a zene is nem egyszer ebbe az irányba mutat, ám soha nem éri el. A zene gesztusokat tesz, mintha be akarna vonni, ám Vince Staples megtagadja az azonosulás lehetőségét. Ettől a feszültség a hallgatóban is megjelenik. Alig ismerek olyan lemezt, amely ennyire nyugtalan vágyat keltene arra, hogy tegyek valamit. Az azonosulás, az együttérzés akkor is megnyugtat, ha egy reménytelen sorsba érezzük bele magunkat: biztosít arról, hogy jók vagyunk, hiszen lám, tele vagyunk empátiával – és gyakran itt meg is állunk. Vince Staples pont ezt nem engedi meg. „A lényeg az, hogy mindenki csak vitatkozni és panaszkodni akar, de tenni nem akar senki semmit. Tegyél valamit, legyen az erőszakos vagy sem, de tegyél. Ha tényleg annyira utálod a rendőröket, öljél meg egyet" – mondta egy interjúban.

Ami, hát igen, nagyon rémisztő dolog, és én magam nem szeretnék senkit erre biztatni. Ugyanakkor ha egy zene képes ezt a hatást elérni, akkor biztosan a legnagyobbak között van a helye.


Kövesd a VS.hu kultúrrovatát a Facebookon is!