Tényleg mindenki menekülne Koszovóból?

Fotó: Kummer János

-

Hogyan lehet boldogulni egy országban, ahol a munkanélküliség az egekben, mindenki fiatal, és etnikai villongások nehezítik a hétköznapokat? Koszovóba utaztunk, ahol a közhiedelemmel ellentétben nem mindenki arra vár, mikor menekülhet az EU-ba.


„Persze, gyakran járok át az albán oldalra. Füvet adok el. Az albánok jó fogyasztók, és korrektül fizetnek” – a legfeljebb a húszas évei elején járó szerb srác szavai mutatják, éledezik a gazdasági kooperáció Koszovszka Mitrovica szerb és albán lakossága között, igaz, annak egyelőre egy sajátos ága is működik. Az észak-koszovói város talán az utolsó hely, ahol még egyértelműen látható jelei vannak az ezredforduló éveiben itt tomboló háborúnak. Az Ibar folyón átívelő híd északi hídfőjénél az aszfalt több méter széles sávokban feltörve emlékeztet a néhány éve itt történtekre, de ez már csak jelkép, az Ibaron másik két hídon lehet közlekedni. Mellettük a kora nyári délutánban unottan lézengő olasz carabinierik és a koszovói rendőrség tagjai, nem messze arrébb, egy kávézó teraszán görög, olasz, német piros sapkások kávézgatnak.



Koszovóban ma már szabadon lehet keresztül-kasul utazgatni anélkül, hogy akár egyetlen komolyabb rendőrposztot, ellenőrzési pontot találnánk az utak mentén. Hogy éppen egy szerb településen hajtunk át, azt csak a cirill betűs feliratokból, egy-egy Szerbiát éltető plakátból, graffitiből (a leggyakoribb a „Koszovó Szerbia!”) látható, na és persze abból, hogy ezeken a településeken szívesen látott fizetőeszköz a szerb dinár, amit az albán részeken természetesen nem fogadnak el. Az euró viszont jöhet bárhol, a piacon bármelyik idős néni kapásból vágja az árakat mindkét pénznemben, ha szükséges.


Szerbek, albánok – a biznisz azért összeköt

Ma már Koszovóban tankoknak szóló közlekedési táblákat nem látni, és ahhoz is szerencse kell, hogy páncélozott csapatszállítókkal sikerüljön jó (katasztrófa)turistaként szelfiznünk, ilyenekkel csak elvétve lehet találkozni. Koszovó gyors léptekkel szeretné meghaladni saját közelmúltját. A fejlődés már két-három éves távlatban is érezhető, feltűnnek az új autópályák, és gomba módra szaporodnak lakóházak, de az országban még mindig komoly gond a szegénység.



Noha a GDP tavaly 3,4 százalékkal bővült, ami nem számít rossznak, ez egyelőre két okból sem kínál gyors megoldást az ország problémáira. Egyrészt a fejlődés bázisa volt alacsony (Koszovó sokáig Európa legszegényebb része volt), másrészt a konfliktusok, valamint a Szerbiával befagyott viszony miatt a jelentősebb befektetők is kerülik az országot. Pedig Koszovó földjében rengeteg az ásványkincs: a szén, a cink, az ólom, a rézérc, de még az arany és az ezüst is megtalálható. A konfliktusban azonban a még működő bányák, üzemek is jórészt tönkrementek, és máig üresen állnak, beindításukhoz komoly befektetésekre lenne szükség. Ráadásul a korábbi legnagyobb felvásárló Szerbiával egyelőre enyhén szólva sem adottak a feltételek a komolyabb gazdasági kapcsolatok fellendítésére. Kisebb léptékben azért már ez is működik, a szerbek lakta Gracanica nemrég épült legújabb szállodájában albánok is dolgoznak, és a vendégek között is egyre több az albán. Nemzetgazdasági szinten azonban sajnos igaz: a külpolitika erőteljesen meghatározza a gazdaságot.


Visar Fetaj, a budapesti koszovói követség ügyvivője


Visar Fetaj, a budapesti koszovói követség ideiglenes ügyvivője szerint kormánya számára jelenleg a legnagyobb lehetőség, hogy a németek a nyugat-balkáni államok (Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Koszovó, Montenegró, Albánia és Macedónia) számára külön programot indítanak uniós integrációjuk felgyorsítása érdekében. Tavaly augusztusban ennek jegyében az érintett kormány- és államfők, külügyminiszterek részvételével konferenciát tartottak Berlinben. A reménykedés érthető: ha Berlin lobbiereje sem lesz képes előmozdítani a folyamatot akár a térségben, akár a közös uniós fórumokon, akkor tényleg nincs nagyon miben bízni.

Persze a normális élet megteremtése szempontjából a legalapvetőbb tényezők a béke, a politikai stabilitás és a munkalehetőségek lennének. Koszovó ma már az első kettőt tekintve nem áll rosszul, és úgy tűnik, a közeljövőben sem várható komolyabb megrázkódtatás. Igaz, Márkusz László, Magyarország koszovói nagykövete szerint, akivel Pristinában találkozunk:


az etnikai villongások olyan betegséget jelentenek ma Koszovóban, amelyek idővel kiújulhatnak.

Koszovó

Márkusz László, Magyarország koszovói nagykövete


Ugyan nem szólnak már a hírek komolyabb etnikai konfliktusokról, a feszültség még érezhető. Egy Pristinától délnyugatra fekvő szerb faluban, az egykor 2000 fős, ma már jó, ha 700 lelket számláló Velika Hocában találkozunk Markóval, a helyi ortodox szerzetessel, aki tornatanári és kosárlabda-edzői pályafutását adta fel, hogy kolostorba vonuljon. Ő meséli nekünk: néhány éve még előfordult, hogy megdobálták őket, amikor a földeken dolgoztak, ezért inkább csak autóval mozdultak ki a faluból. Ma már beindult az üzlet a szerbekkel, de a barátságokra és a személyes kapcsolatokra még várni kell.

A kolostor mindennapjaiban is feltűnik az egész országra jellemző kettősség: naponta küzdenek meg azért, hogy aki maradt, már ne költözzön el (főleg a fiatalok), miközben korszerű, reduktív technológiával működő pincészetet működtetnek, és Szerbiába exportálnak vörösbort meg törkölypálinkát, helyi nevén rakit.

A Velika Hoca-i kolostort nem védik rendőrök – nem úgy, mint a dél-koszovói Pecben: itt található a szerb ortodox egyház egyik központja egy XIII. századi monostorban, amelyet most apácák laknak. Ide máig egy ellenőrző ponton keresztül, az útlevél leadásával lehet csak bejutni. Igaz, a rendőrök már itt is albánok. A hely hangulatát tükrözik vissza az egyik itteni fiatal nővér szavai: nem túl optimista, de túléltek ők már ötszáz éves török uralmat is.


Koszovó

Marko, helyi ortodox szerzetes


Márkusz László szerint azért gyorsan konszolidálódik a helyzet a hétköznapokban: egy éve még szinte nem volt nap, hogy ne legyen akár több áramszünet is Pristinában, ma már inkább elvétve fordul elő. Hasonló tapasztalataik vannak az egyébként nem túl nagy számban Koszovóban élő magyaroknak is. Találkoztunk kinti magyar rendőrrel, aki az EU rendőri missziójában szolgál, és a családja is Koszovóban él már másfél éve. Felesége szerint a mindennapokban a korrupciót leginkább úgy lehet érezni, hogy jó álláshoz csak kapcsolatokon keresztül juthat az átlag koszovói. A fiatal anyuka egyébként szívesen járatná akár Koszovóban iskolába két gyermekét, szerinte ugyanis érezhetően javulnak az életfeltételek, az oktatásra pedig kifejezetten igyekszik figyelni a kormányzat. Ennek jele, hogy egy tanár akár 600-700 eurót is megkereshet egy hónapban, ami helyben nagyon jónak számít.


Nem akartál kint maradni?

A munkanélküliség ugyanakkor továbbra is nagyon nagy gond. Hivatalosan 30 százalékos (három éve még 45 volt), bár a statisztikákhoz többen is igen szkeptikusan álltak. Például Valon, a teljes mértékben magánadományokból működő pristinai néprajzi múzeum kultúrantropológusa, aki arról beszélt nekünk: a feketefoglalkoztatás is hizlalja a munkanélküliek számát, rengetegen dolgoznak ugyanis szerinte olyan családi kisvállalkozásokban, ahol jellemző módon csak egyvalakit jelentenek be. Valon szerint azért is csökkent ilyen meredeken a hivatalosan is állást keresők száma, mert nagyjából egy éve a hatóságok bekeményítettek, emiatt egyre többen jelentik be magukat. Az utóbbi években érezhetően javult az adómorál is, így nőnek az állam bevételei.



Az elmúlt időszak kivándorlási hullámáról Valon is azt gondolja, mint a legtöbben, akiket Koszovóban erről kérdeztünk: a kétségkívül jelen lévő foglalkoztatási problémák mellett szerinte az embercsempészetben lehetőséget látó szervezett bűnözés is jelentős szerepet játszott ebben. Olyan hirdetések is megjelentek például, hogy Németországban vagy Franciaországban alanyi jogon fejenként 1000 eurós letelepedési segély várja a koszovóiakat. Szerinte az sem volt véletlen, hogy egyik napról a másikra napi kettőről tíz fölé nőtt a Pristinából Belgrádba induló buszjáratok száma.

A 30 év körüli srác egyébként Helsinkiben tanult kulturális antropológiát. Banális kérdésünkre, hogy ő nem akart-e kint maradni, magától értetődően felelte: fel sem merült benne. Mint ahogy magától értetődőnek nevezte az egyébként Németországban informatikát tanult Visar is, hogy barátjával együtt Koszovóban alapították meg az ország első kézműves sörfőző üzemét. Egyelőre munka mellett, hobbiból főzik a sört, és néhány szórakozóhelyet üzemeltető ismerősnek értékesítik, de abban bíznak, előbb-utóbb beindul majd az üzlet. Találkoztunk egy olyan fiatal vállalkozóval is, aki kerti uszodákat és wellness-központokat építő céget vezet, és már kint működő magyar vállalkozásoknak is rendszeresen ad megbízást.



Valószínűleg a gazdaság beindulásában bízik minden fiatal, márpedig Koszovóban messze ők vannak a legtöbben: a népesség legnagyobb csoportját a 30 év alattiak teszik ki. Közülük már sokan beszélnek folyékonyan angolul vagy németül, és jobb életben reménykednek. Vannak persze reménytelennek látszó helyek az országban (mint például a korábban ötezres népességű, horvátok által lakott Janjevo, ahol mára 230 horvát maradt, a házak négyötöde lakatlan), de a néhány évvel ezelőtti helyzethez képest érezhető a javulás. Kérdés, marad-e a béke, lesz-e újra normális kapcsolat a különböző népcsoportok között.

Munkatársaink kiutazását és programjuk szervezését a Balkan Calling Egyesület / ExperienceBalkan.com támogatta.