Hogyan emlékezzünk 660 ezer halottra?

-

Még lehet szavazni az első világháborús központi emlékhely pályázatára érkezett munkákra. Érdemes végignézni mind az ötven pályamunkát, mert tanulságos képet fest arról, hogyan képzelik a mai magyar művészek az emlékműveket. Arra az esetre, ha nem lenne ideje végiglapozni az összeset, kiválasztottunk néhány elrettentő és néhány pozitív példát is.


Bár Magyarországon szó szerint minden faluban van első világháborús emlékmű – ezek felállítását már 1917-ben törvény írta elő –, nincs egy olyan hely, amely emléket állítana mind a 660 ezer, az akkori Magyarország területéről származó áldozatnak; ahol a központi megemlékezéseket le lehetne bonyolítani; vagy ahová az iskolás csoportokat el lehetne vinni egy kihelyezett történelemórára. Volt ugyan egy nagy katonai parcella és emlékmű a Kozma utcai Új köztemetőben, de azt a második világháború után felszámolták, mára egy esküt tevő honvédot ábrázoló szobor maradt a helyén.

Ennek a hiánynak a pótlására – megkésve kissé, de a századik évforduló alkalmából – tavaly írt ki ötletpályázatot az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság. A beadási határidő április 1-jén lejárt, összesen ötven pályamű érkezett. Eredményhirdetés május 13-án lesz, a legnagyobb díj legfeljebb nyolcmillió forint lehet. A bírálóbizottság (a névsor itt elérhető) döntése mellett a pályázati honlapon közönségszavazás is indult és tart május 10-ig, ennek győztese kétmillió forintra számíthat.

Mivel a pályázatok jelenleg még névtelenek, csak sorszámmal vannak ellátva, nyugodtan leírhatjuk, hogy a felhozatal összességében siralmas: a magyar művészeknek a jelek szerint nincs mondanivalójuk az első világháborúról. Az ötlettelenség már a helyszínek kiválasztásában is látszik: nyolc pályamunkát a Városligetbe álmodtak, hetet a Vérmezőre, hatot a Népligetbe, négyet pedig a Gellért-hegyre. A legfurcsábbak azok a tervek – kettő is van –, amelyek a Hősök terére zsúfolnák be a világháborús emlékművet, nem törődve azzal, hogy az sehogy sem illeszkedik a millenniumi emlékműhöz.


Az 50. számú pályamű: egy (éjjel világító) gömb a Hősök terére, a Szépművészeti Múzeum elé


A legrosszabbak

Mind az 50 pályaművet nem fogjuk bemutatni, de kiválogatunk néhány elrettentő példát és néhány olyat, amelyet még akár el is tudnánk képzelni. A legrosszabbnak – ha a viccnek tűnő, két tollrajzzal elintézett 49. számú pályaművet nem számítjuk – a Kós Károly sétány és a Hermina út kereszteződéséhez javasolt, 37. sorszámot viselő pályamunka tűnik. Egyrészt nehéz megérteni, hogyan mer még valaki a Városligetben gondolkodni, amikor a Múzeumi negyeden is már éppen eléggé kiakadtak az emberek. De nem ettől igazán merész a tervező, hanem attól, hogy egyenesen egy óriási, lebegő Szent Koronával rondítana bele a zöld mezőbe.



Egy másik, nehezen értelmezhető pályamű az 1. számú, amelyet az óbudai Flórián térre álmodott meg az ismeretlen művész: az ország legnagyobb panelházsora és az Árpád híd felhajtói szolgálnának díszletként egy tízméteres talapzaton álló, húszméteres, bronzlemezzel burkolt Jézus-szoborhoz, ennek talapzatában lenne maga az emlékhely. Bár a műleírásban a szobrot csak mint „emberalakot” említik, teljesen egyértelmű, hogy mit ábrázol. Az utóbbi években Közép-Európában is több kezdeményezés volt óriási Jézus-szobrok felállítására, de ezek valahogy mind ijesztőek lettek, a nyomába sem értek a Rio de Janeiró-i Megváltó Krisztusnak, amelyet másolni próbáltak. Azt a kérdést már csak félve merjük feltenni, hogy milyen asszociációval kapcsolta össze az alkotó Jézust az első világháború áldozataival.



A 8. számú pályamű alkotója nem érte be annyival, hogy a Városligetbe helyezte művét, hanem egyenesen a Királydombot, minden pesti kutyasétáltató kedvenc helyét akarja szétbarmolni. Az egész dombot stilizált keresztekkel borítaná be – ami egyértelműen a muhi csata emlékművére hajaz –, a tetejére egy betonkolosszust ültetne, az elemeket pedig az áldozatok nevei borítanák. Hogy fokozza a zűrzavart, a pályázó egy szoborcsoportot is állítana a betonkolosszus elé, amelyet a gáztámadásban megvakult, egymás vállát fogó brit katonákat ábrázoló híres fotóról mintázna.



Igen, ez egy lyuk. A 24. számú pályamű alkotója a Széchenyi István (korábban Roosevelt) térre, a Magyar Tudományos Akadémia előtti parkoló helyére álmodta meg a művét, ami önmagában üdvözlendő lenne, hiszen visszaadna egy autók által elfoglalt közteret az embereknek. Az alkotó szerint a lyuk kerülgetésével, az abba való belemászással (még véletlenül sem említi, hogy valaki esetleg beleeshet) rögtön a csatatéren vagy egy temetőben érezzük magunkat. Szimpatikus ugyan, hogy nem erőlteti mind a 660 ezer hősi halott nevének felsorolását, de ez még nem menti fel az alól, hogy ez mégis csak egy gödör. Az emlékmű csak közvetlen közelről látszana, és az értelmezésével is lennének gondok: mindig mindenkinek el kellene magyarázni, hogy mit ábrázol, és hogyan kell értelmezni.



Nem is olyan rossz

Bár nem biztos, hogy a Hősök terén lenne a legjobb helye, a 46. számot viselő terv nem olyan tolakodó, mint a fentebb már említett, ugyanoda álmodott gömb. A helyszínválasztás megosztotta a szerkesztőséget: van, aki szerint a Hősök terével sem a városlakók, sem a turisták nem tudnak mit kezdeni, ez a terv pedig legalább hozna ide egy kis életet a szelfizők és gördeszkások közé. A lövészárkot idéző konstrukció ugyanakkor egyáltalán nem rossz ötlet – több pályázatban is felbukkan, és más helyszínen el is nyerné a tetszésünket. Külön érdekes megoldás, hogy az „árok” kiásásával feltört kövezetet nem simítanák el teljesen. Ráadásul mozgáskorlátozottak is meg tudnák közelíteni.



A szerkesztőség egyik kedvence lett a 35. számú pályázat. Egyrészt a helyszín miatt: egyáltalán nem hülyeség az amúgy is kihasználatlan Népligetbe emlékművet tervezni, és ráférne a parkrendezés is a liget bizonyos részeire. A majdnem szabályos kört bezáró fal ugyan egyértelműen a francia arras-i emlékműre hajaz, de legalább egyáltalán nem hivalkodó, és nem kell miatta kivágni egy fél parkot, sőt! Valójában a legnagyobb ötlet, hogy egy vérbükköt ültetnének a fal által körbezárt, de azért megközelíthető területre, amely vörös leveleivel igazi élő, szimbolikusan vérző emlékmű lenne.



Mind a helyszínválasztással, mind a koncepcióval elnyerte a tetszésünket a 9. számú pályamunka. Nagy hívei lennénk az olyan rozsdaövezetek újrahasznosításának, parkká változtatásának, mint az egykori Józsefvárosi pályaudvar, és annak is, hogy ne a belvárosi terekre zsúfoljanak újabb és újabb emlékműveket, szobrokat. A művészeti koncepció lényege pedig, hogy az újonnan kialakított parkban egy stilizált lövészárokrendszert alakítanának ki, amelyben sétálni lehet. Ahhoz nem ragaszkodnánk, hogy a lövészárkok falaira felvéssék a hősi halottak neveit is, de ebben a formában még ez sem lenne tolakodó.



A fentieken túl van egy igazi titkos favoritunk, a 25. számú terv, amely egészen különleges módon egy meglévő, de befejezetlen és funkciótlan épületet alakítana át: a hűvösvölgyi Magyarok Szentföld Templomát, amelyet 1937-ben kezdtek építeni, de a háború, majd a kommunizmus miatt sosem készült el, torzóként maradt félbe mind a mai napig. A terv szerint a belső, ellipszis alakú, nyitott tér falát 661 ezer darab, 2,5x2,5 centiméteres aranyszínű porcelánlapocska borítaná, név és rendfokozat nélkül is szimbolizálva a hősi halottak sokaságát. A templom-emlékmű egyszerre adna lehetőséget koszorúzásra, istentiszteletekre és kiállításokra, szóval elláthatná mindazokat a funkciókat, amelyeket egy hasonló emlékhelytől várunk.