Tényleg az evés az új rock and roll?

Forrás: Vs.hu

-

Nagyobb élmény egy Michelin-csillagos étteremben vacsorázni, mint koncertre menni? Pesti István az új Kurt Cobain? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ a most felcsillagozott Costes Downtown étteremben.


Ha most azt mondanám, hogy májusban kimegyek Hamburgba csak azért, hogy lássam élőben az AC/DC-t, még annak ellenére se nézne hülyének az olvasó, hogy közelebb is megnézhetném a zenekart (Bécsbe is jönnek), hiszen az ilyen fokú elhivatottság általában tiszteletet vált ki, főleg, ha egy legendás zenekarról van szó. Ha viszont azt írnám, hogy csak azért utazom el Hamburgba, hogy a két Michelin-csillaggal jutalmazott Haerlin étteremben vacsorázhassak, a többség vagy hülyének, vagy fennhéjázó sznobnak tartana. Még úgy is, hogy a két élmény nagyjából pont ugyanannyiba kerülne.

Nem véletlen pont ez a hasonlat: évek óta számos újságcikk született már „az evés az új rock and roll” témában. Az érvek megfontolandók: a könnyűzene azzal párhuzamosan, hogy már bármit ingyen meg lehet hallgatni, elvesztette a korábbi identitásképző jellegét. Ma már nem zenei ízlések mentén szerveződnek közösségek (hiszen mindenki hallgathat mindent), az étkezési preferenciák sokkal alkalmasabbak erre. Elég, ha valaki vegán vagy vegetáriánus, esetleg diétázik, vagy éppen az állat minden részét, orrtól farokig elfogyasztó brit iskola híve, és máris besodródott egy valódi táborba.



Ettől még mindig nehezen tudom elhinni azt, hogy mondjuk az „ebédeltem a Tantiban, amikor még Pesti István volt a séf” lesz az új „ott voltam a budapesti Nirvana-koncerten”, de tény, hogy a gasztronómia az utóbbi években benyomult a közbeszédbe, sőt, ma már a nemzeti büszkeség része. Hogy is ne lenne az, amikor Budapesten annyi Michelin-csillagos étterem van, mint Prágában és Varsóban összesen! Sőt, a májusi Bocuse d’Or Europe-ra is szurkolókat toboroznak a szervezők, ami csak első hallásra tűnhet ordas nagy baromságnak, hiszen simán lehet, hogy egy ilyen szakácsverseny látványosabb, mint mondjuk egy vízilabdameccs.

De jobb nekünk attól, hogy már öt Michelin-csillagos étterem van Budapesten? A magyarok túlnyomó többségének ez egyelőre semekkora ráhatással nincs az életére, és nem csak azért nem, mert ezek az éttermek az átlagember számára megfizethetetlen kategóriát jelentik. Érdemes elolvasni az új Michelin-csillagról szóló cikkekhez született kommenteket, melyeknek a nyolcvan százaléka arról szól, hogy
  1. milyen lehetetlen kaják már ezek?!
  2. ez a fél fogamra se lenne elég
  3. semmi nem ér fel egy jó pacalpörkölttel.



Ha belegondolunk, ezekben a reakciókban semmi meglepő nincs. Nálunk nemcsak a fine dining viszonylag új fejlemény, de még azt a dogmát is csak az utóbbi tizenöt évben kezdték megkérdőjelezni, hogy a jó étterem az, ahol nagyok az adagok. Egy, a budapesti éttermeket szemléző és az Indexnek nyilatkozó olasz sztárszakács például 30-40 éves lemaradásról beszélt a magyar étteremkultúra esetében, és még ez se tűnik túlzásnak. Én is arra emlékszem, hogy már túl voltunk a rendszerváltáson, amikor először hallottam a szüleimtől olyanról, hogy Nyugaton elvitték őket egy jó étterembe, amelyben döbbenten tapasztalták, hogy kicsik az adagok, cserébe jó drágák. És még innentől is hosszú évek teltek el, mire Budapesten is megjelentek az éttermek, amelyekben nem volt kötelező kellék a piros kockás abrosz és a zsírszag.

Pedig arra már sokan rámutattak, hogy ennek az egész, felülről indult gasztroforradalomnak az lenne a lényege, hogy az egészségesebb étkezést tudatosítsák az emberekben itthon is. A tét már csak azért sem kicsi, mert havonta jelennek meg cikkek arról, hogy Magyarországon él a legtöbb túlsúlyos és elhízott ember Európában, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a megfizethető kategóriába tartozó, jó éttermekben is ilyen simán veri-e Budapest Prágát és Varsót, pedig ez jóval fontosabb lenne a Michelin-csillagnál is. (Egyébként a Michelin-csillag alatt következő, Bib Gourmand kategóriájú, jó ár-érték arányúnak számító étteremből Budapesten csak kettő van, Prágában viszont hat.)



Mégis szokás érvelni amellett, hogy a Michelin-csillagokkal nemcsak az adott étterem jár jól, hanem igényesebbé teszi az egész szakmát, és hosszabb távon az egész étteremkultúrának jót tesz. Ehhez viszont annak a beidegződésnek is vissza kéne szorulnia, hogy az étterem csak luxus, amit az ember csak kivételes alkalmakkor engedhet meg magának. Na de mit tud ebben segíteni a legfrissebb Michelin-csillagos budapesti étterem, a Costes Downtown?

Az étterem egy belvárosi szálloda, a Prestige Hotel aljában található, szemben egy másik divatos étteremmel, a MÁK bisztróval. A Costes étterem lazábbnak és olcsóbbnak hirdetett kistestvére, a Costes Downtown tényleg nem egy puccos, zavarba ejtő hely: vannak bokszok is az asztalok mellett, mégis kicsit feszélyezve érzem magam a steril belső térben, pedig a személyzettel sincs gond. Valami mégis hiányzik ahhoz, hogy a hirdetett „kicsit barátságosabb, »bisztrósabb« környezet, oldottabb hangulat” is érezhető legyen, bár az is igaz, hogy a nagy Costesben még nem voltam, annál könnyen lehet barátságosabb.



Azt hinné az ember, hogy a Michelin-csillag bejelentése napján tömve lesz majd az étterem, de úgy látszik, az első nagy roham még ebédidőben levonult (az ebédmenü olcsóbb is), vacsoraidőben az asztalok többsége üres marad. A vendégek többsége külföldi, és egyetlen nyakkendőt sem látni az étteremben (nálunk ugye az ún. jó étterem elegáns is), ellenben egy Sinkó Lászlóra megtévesztésig hasonlító francia férfi hegymászómellényben üldögél az asztalánál. Az első benyomásom az, hogy egy koncert azért lényegesen jobb buli egy vacsoránál, de ne kiabáljuk el!

A Costes Downtown viszonylagos olcsósága csak az anyaétteremhez vagy egy hasonló kategóriájú nyugati étteremhez képest értelmezhető, az étlapról rendelés nagyjából hasonló kategória, mint egy középkategóriás világsztár budapesti koncertje, tehát a hasonlat továbbra is áll. Az ilyen csúcskategóriás éttermekkel szemben a leggyakoribb, fentebb már ismertetett kifogás, hogy kicsik az adagok, ott hagyunk az étteremben egy vagyont, de még csak nem is lakunk jól. Nos, ez a dogma ez alkalommal megdőlt: nem azért nem faltam fel mindent, amit elém tettek, mert nem akartam egy összevissza zabáló bunkó benyomását kelteni, hanem azért, mert tényleg jóllaktam.



A rendelt fogások előtt kihozott étvágygerjesztők közül különösen a cipóhoz hozott karamellizált vaj ízlett, de az előétel, a grillezett fürj is hatalmas püspökség, és mindennel együtt elég is volt. Igazából felesleges is végigvenni a fogásokat (amúgy fekete királyhalat és lime-os panna cottát ettem még összesen körülbelül húszezerért), mert nem tudnék beléjük kötni, tényleg nagyon jó volt minden, amit megkóstoltam. Az is igaz ugyanakkor, hogy az árak ismeretében ez is a minimum.

A kérdés inkább az, hogy tényleg akkora egyszeri és megismételhetetlen élmény-e Tischler Petra és a portugál Tiago Sabarigo főztjét enni. Emlékezni fogok-e rá évek múlva is? Egyáltalán, legalább minimálisan közelebb kerültem-e a világ Michelin-csillagos éttermeit végigjáró ún. foodie szubkultúrához? Ezekre a kérdésekre minden pozitív élmény ellenére sem tudnék megnyugtatóan igennel válaszolni.

Sok sikert tehát a Costes Downtownnak, és aki meg tudja fizetni, egész biztos nem jár rosszul, ha ott eszik, de én még mindig az AC/DC-t választanám a kétcsillagos hamburgi étteremmel szemben. Pedig nem is szeretem különösebben.