Tanulmány készült az Európa Kiadóról? Akkor ez biztos komoly zenekar

Fotó: VS.hu / Mudra László

-

Mi volt a következménye annak, hogy a magyar újhullám és punk a magasművészet presztízsét követelte magának? Hogyan segítette egy tudományos elemzés az Európa Kiadó első megjelenését a szocializmusban? Miképpen nőtt ki a magyar undergroundból a Sziget, és mi a valódi tétje a populáris zene kutatásának? Amerikában megjelent egy könyv a magyar underground és a rendszerváltás viszonyáról, de magyarul mégsem olvasható. Az Up from the Underground szerzőjével, Szemere Annával beszélgettünk.


Szemere Anna az Egyesült Államokban jelentette meg 2001-ben Up from the Underground („Fel a föld alól”) című könyvét, amely azzal foglalkozik, mi történt a nyolcvanas évek magyar underground zenekaraival a rendszerváltás után. Az interjúkra és szociológiai elemzésekre támaszkodó könyv azt vizsgálja, hogyan kellett újra kitalálniuk a zenészeknek azt, hogy kik ők, mit csinálnak, hol a helyük a posztszocialista kulturális és politikai kontextusban. Érthető módon Szemere Anna szerette volna, ha a könyv Magyarországon is megjelenik, de ez végül nem valósult meg: a kiadó váratlanul és minden magyarázat nélkül megszakította az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat.

Sok év telt el azóta. Szemere Anna nemrégiben az ELTE-n tanított, így alkalmunk nyílt beszélgetni vele könyve kulcstémáiról, illetve tágabban a populáris zene tudományos kutatásának eredetéről, helyzetéről.


Tudományos lapban írtak róla, akkor ez egy komoly zenekar

Szemere Anna a nyolcvanas években rajongóként találkozott az underground zenével, és a Zenetudományi Intézet munkatársaként ekkor készítette első interjúit a kulcsszereplőkkel. Bár kollégái többsége szerint „bizarr dolog úgy beszélni az Európa Kiadó zenéjéről, mintha egy Schubert-szonáta lenne”, meg tudott jelentetni tanulmányokat a Magyar Zene nevű tudományos folyóiratban; az egyiknek például ez volt a címe: „A jövő itt van, és sose lesz vége”: tér- és időképzetek az Európa Kiadó együttes zene- és szövegvilágában.

Az Európa Kiadó tagjai később azt mesélték neki, hogy ez is segített abban, hogy a zenekarnak nagylemeze jelenhetett meg 1987-ben (a Popzene), mert a Hungaroton igazgatója, Bors Jenő úgy gondolta: ha ebben a lapban tanulmány jelent meg róluk, akkor ez biztos egy komoly zenekar.



Szemere Anna ezután az Egyesült Államokba költözött, ahol szociológiából szerzett PhD-fokozatot. Természetesen adódott számára a doktori dolgozat témája, ráadásul ezt az amerikaiak számára is különösen érdekessé tette az éppen lezajlott rendszerváltás. „Nagyon ritkán történik ilyen radikális változás egy társadalom életében, és ennek kiválóan tanulmányozható példáját kínálta az underground rockzene” – mondja erről Szemere. A könyv tehát elsősorban szociológiai, nem csak a zenéről szól: „alkalom arra, hogy nagyobb elméleti kérdéseket felvessünk”. Ilyen elméleti probléma volt az, hogy a nyugati kultúraelméletek (Michel Foucault, Pierre Bourdieu, Antonio Gramsci stb.) szerinte nem tudják jól leírni azt, ami Magyarországon történt, hiszen „itt 40-50 évenként lecserélik az utcaneveket és ledöntik a szobrokat”, és ebben a kontextusban sok fogalom egészen mást jelent, mint például a politika és a politikus művészet is.

Ez az általános, szociológiai megközelítés segített abban is, hogy Szemere Anna könyvét sokat idézték, meglepő helyeken is: például az üzbég kultúráról, a szerb diákmozgalmakról vagy a japán, kubai és orosz underground zenéről szóló könyvekben, tanulmányokban. Ezért is bántja a szerzőt, hogy pont a magyarok nem tudják magyarul elolvasni.


Biztonságos peremlét az államszocializmusban

A rendszerváltás előtt az underground zene egyik legfontosabb jellemzője Szemere Anna szerint az egyfajta autonómia volt, ami egyszerre több mindent jelent. Egyrészt az állam, a párt által „monopolizált” politikától és intézményektől való függetlenséget. Másrészt az „autonóm művészet” a „magasművészet” szinonimája is. Szemere kiemeli, az underground rock, de a punk, az új hullám is kötődött olyan magas művészeti mozgalmakhoz, mint a neoavantgárd. Ezzel pedig a „magasművészet” presztízsét követelte magának.



Továbbá a művészeti autonómia révén a művészek maguk is egyfajta egzisztenciális autonómiát nyertek el. Az államszocializmusban ez ha korlátozott módon, de lehetséges volt. Anyagi értelemben is: az alacsonyan tartott lakbérek, élelmiszerárak stb. lehetővé tették, hogy „nagyon szerény, de viszonylag biztonságos” pereméletet élhessenek azok, akik minél kevesebbet akartak érintkezni „a hivatalos Magyarországgal”.

Tehát ez a zene „nem tekintette magát a politikai mozgásoktól, struktúráktól függőnek, ezek fölött lebegett”. Bár mondhatjuk, hogy egyértelműen ellenzéki volt az underground rock, a szereplők nem akarták magukat „politikus művésznek” nevezni. Egyrészt a „politika” szóhoz kapcsolódó rosszízű asszociációk miatt, amelyek még sokáig éreztették a hatásukat; „sok kategóriát még a kilencvenes években sem lehetett használni úgy, hogy az emberek ne fintorogjanak: béke, mozgalom stb.” – mondja Szemere Anna. Másrészt ha így nevezték volna magukat, akkor azzal a zenéjük esztétikai értékét, presztízsét csökkentették volna. Ez egyébként élesen szemben áll azzal, ahogy a nyugati kultúrakutatók értelmezték a művészetet. A – főleg a hatvanas évek ellenkulturális mozgalmai által befolyásolt – szociológusok a hetvenes, nyolcvanas években az ifjúsági és szubkultúrákban kifejezetten a „szembeszegülési szándékot” keresték, és ennek értelmezése során jelentősen kitágították a „politika” szó jelentését. Egy időben „már az is politikus cselekedetnek számított, ha valaki pirosra festette egy hajtincsét” – fogalmaz Szemere Anna, aki szerint ezt a túlzást kicsit aztán vissza kellett nyesegetni.



Állami kitüntetések és a „kapitalista farkastörvények”

Bár a rendszerváltás után kedvelt újságírói fordulat volt, hogy „a rockzene bontotta le a berlini falat”, természetesen ez is túlzás. „De az biztos, hogy valamit csinált az emberek fejében: létrehozott egy alternatív gondolkodás- vagy még inkább érzésvilágot. Akik ezekre a koncertekre jártak, egy másfajta kollektív identitás részei voltak.” Sok más, hasonló mozgással együtt – békemozgalom, környezetvédelmi társulások, politikai klubok, vallási mozgalmak, más művészeti ágak, pl. az alternatív színház – a rockzene hozzájárult a rendszer ideológiájának lebontásához vagy legalábbis hiteltelenítéséhez.

A rendszerváltással mindez megváltozott. Az underground zenéhez, illetve általában az autonóm művészethez kapcsolódó ellenzéki asszociáció megszűnt, pedig ez tette sok olyan ember számára is érdekessé, akik amúgy „nem érdeklődtek volna az extrém kulturális jelenségek iránt”. A „magasművészet” védettségét a szocialista kultúrpolitika megszűnése is csökkentette.


Szemere Anna

Szemere Anna


Ezután piaci viszonyok között kellett helytállni. Vagyis a zenészek rendszerváltás előtt felhalmozott ún. kulturális tőkéje (ez a fogalom Pierre Bourdieu-től származik) csökkent, illetve meg kellett próbálniuk ezt gazdasági tőkére váltani. Volt, akinek akinek ez sikerült; volt, akinek kevésbé; volt, aki külföldre ment, és köztük olyan is, aki később visszajött stb. A kulturális tőke persze nem veszett el teljesen, amit mutat például az is, hogy a szcéna több fontos képviselője állami kitüntetéseket kapott.

Árulkodó történet a könyvből az Európa Kiadóé, akiknek a rendszerváltás előtt a szövegeik miatt gyűlt meg a bajuk a lemezgyárral; utána pedig ugyanaz az ember, aki erre hivatkozott, azt mondta nekik, hogy „a kapitalizmus farkastörvényei” között nem elég eladható a zenéjük. A könyv részletesen bemutatja a hirtelen megszülető és gyakran gyorsan meg is szűnő lemezkiadókat, és a zenészek csalódottságát, akiknek a lemezgyártás állami monopóliuma helyett most – mint fogalmaztak –a kapzsisággal, az amnéziával és az amatörizmussal kellett szembenézniük. Szemere Anna két kiadó kiemelésével szemlélteti a különféle utakat: az egyik az archiválásra és a (popularitással szembeállított) művészi értékre koncentráló, nonprofit Bahia; a másik a nyugatot megcélozni kívánó Sexepil menedzsere által alapított, a piacon hatékony szórakoztatóipari módszereket az „alternatív zenében” is alkalmazni kívánó Human Telex. A lenti Sexepil-klipet az MTV is játszotta.



Mindezzel – és ráadásul egy természetes generációs váltással – párhuzamosan, erre ráerősítve megérkeztek Magyarországra olyan gondolati irányzatok, ideológiák, amelyek Nyugaton néhány évtizeddel korábban jelentek meg. Így például a posztmodern, amely lebontotta vagy legalábbis relativizálta a magaskultúra – populáris kultúra szembenállását.

Mindezek a piaci, társadalmi és gondolati mozgások igen összetett módon kapcsolódtak egymáshoz. Szemere Anna könyvében részletesen elemzi Kamondy Ágnes Dalok Közép-Nirvániából című előadásának és lemezének fogadtatását. A kritika és a közönség szerette a „klasszikus” underground dalokat feldolgozó albumot, ám pont a szerzők, zenésztársak már nem annyira. A szociológus számára az az érdekes, hogy míg Kamondy Ágnes egyrészt egy modernista (az ekkoriban már uralkodó szemlélethez képest, mondhatni, „elmaradottabb”) szemlélettel közelített a zenéhez, az egykor „gettóba zárt” dalokat a nagybetűs Művészetbe kívánja beemelni – másrészt gondolkodásában megjelent annak a tudatosítása, hogy nőként marginalizált helyzetben van még ebben a közegben is.



Egyes zenészek viszont „a kornak jobban megfelelő” szempontból utasították el ezt a megközelítést, és ezt összekapcsolták egy hagyományos, férfiközpontú megközelítéssel: „a rock and roll pimasz, utcai, férfias zene” lett a számukra – így a progresszívebb gondolkodás egyben sajátos módon a status quo fenntartását is szolgálta.


A Sziget és a város

Szemere Anna szerint az egyik legjelentősebb dolog, ami az underground kultúrából a rendszerváltás után kinőtt, a Sziget fesztivál. „Már a nyolcvanas évek többszörösen bezárt undergroundja is nosztalgikusan gondolt Woodstockra, pontosabban arra, hogy »nekünk sose volt Woodstockunk«. Aztán erre a nosztalgiára többszörösen reflektáló utópiaként indult el a Sziget fesztivál, másfelől kapcsolódva egy liberális piaci utópiához, miszerint a »szabadság szigetét« egy kapitalista vállalkozás keretén belül lehet megvalósítani. Az, hogy intézményként azóta mivé lett a Sziget, egy másik, nem kevésbé érdekes kérdés” – mondja.



De másként is hat az underground egykori szellemisége, leginkább Budapesten, a város hangulatában. Az underground művészek nemcsak zenében gondolkodtak, hanem életmódban, illetve olyan terekben is, „ahol kényelmesen érezheti magát az, aki másként gondolkodik, aki alkotó művész, vagy esetleg magát az életét is egyfajta műalkotásként gondolja el. Megvoltak ennek a modelljei: Nyugat-Európa általában, Hollandia, illetve New York.” A „város” az underground rock világának egyik legfontosabb toposza. Soha nem általában Magyarországról van szó, hanem „a városról”, de persze nem lehet elfelejteni, hogy ez melyik országban van. És „fájdalmasan ambivalens” viszony rajzolódik ki hozzá a szövegekből. „Gyűlölöm, mikor kielégít” – szól például egy jellegzetes sor az URH Bétaville-jében.



A populáris zene kutatása

Szemere Anna könyve és különböző tanulmányai a populáris zene kutatása körébe tartoznak. Ez nem önálló tudományág, a szociológiából, az antropológiából, a kultúrakutatásból vesz át módszereket. Bár 1981-ben nemzetközi szervezet is alakult az elősegítésére, máig egy kissé marginális dolog. „Ha valakit ez érdekel, először olyasmiről ír, ami hasznos, fontos a hivatalos szociológia számára, és csak mikor már van állása, és beágyazta magát, foglalkozhat a zenével” – jellemezte a helyzetet Szemere Anna.

Az irányzat a hatvanas évek ellenkulturális mozgalmaiból nőtt ki: „az egykori hippik, diáktüntetők elvégezték az egyetemet, doktorátust szereztek, egyetemi állást kaptak. Már a diákkorukban fontos volt számukra, hogy releváns, az életükhöz közeli dolgokat szeretnének tanulni, és ezt a szemléletmódot, ezeket az értékeket fokozatosan be tudták emelni a tudományos kánonba.” Hasonlóképpen más, egykor marginalizált mozgalmakhoz (pl. gender studies) az intézményrendszer képes volt ezt is integrálni.

„Ez a folyamat egyenletesebb és kalkulálhatóbb Nyugaton, mint Magyarországon, ahol mindig éles váltások történnek, a rendszer, illetve a társadalom kevésbé képes beépíteni a széleken zajló mozgásokat.” Eleinte tehát sokan mosolyogtak azon, hogy „akkor a Beatlesről lesznek konferenciák?” – aztán tényleg lettek, és Madonnáról, és minden másról is. Ez összefüggött az említett átrendeződéssel, a magas- és populáris kultúra szembeállításának relativizálásával. (Mindez persze magát a populáris zene kutatását is érinti, már magát az elnevezést is megkérdőjelezve – erről szól Szemere Anna magyarul is elolvasható tanulmánya.)

A populáris zene kutatása Magyarországon is jelen van. Erről a Zenei Hálózatok Facebookjáról, blogjáról vagy ingyenes folyóiratából lehet tájékozódni. A magyar kutatások sokszínűségéről jó képet nyújt az ősszel megjelent Műfajok, stílusok, szubkultúrák című tanulmánykötet, amelynek témái az operettől a beaten és a Fekete Lyuk történetén át a vinyl- és kazettareneszánsz jelentésének vizsgálatáig terjednek.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!