Takarodj, te büdös állat! – Kern András új filmje

Fotó: Gál Bereniké

-

Kern András csaknem két évtized után rendezett újra filmet, amelynek természetesen ő a főszereplője is. A Gondolj rám próbál nem tudomást venni az idő múlásáról, és mindent visszahoz a kilencvenes évek magyar filmjeiből. Igen, még az ordibálást is.


Jó tudni, hogy évtizedek telhetnek el, és minden megváltozhat körülöttünk, de Kern András marad olyan, amilyennek filmjeiben már megszoktuk. Sikeres, vonzó, szellemes férfi, akiért még hetven felé közelítve is döglenek a nők, és ha esetleg ellenszenves lenne, az is csak azért lehet, mert ő úgy dönt, hogy mostantól ellenszenves lesz. És persze már nem érti ezt a meghülyült világot.

Nagyjából hasonló pasit alakít a Sztracsatella midlife-crisis-os karmestereként vagy A miniszter félrelép mindenható minisztereként, aki nélkül megáll az élet még az Országgyűlésben is, ahol a párttársai csak egymást kérdezgetik, hogy „hol van Péter?” A Gondolj rámban a valóságban már 68 éves Kern egy nála tíz évvel fiatalabb osztályvezető sebészorvost játszik, Borlai Miklóst, aki ugyanúgy élet és halál ura, sőt. Itt tényleg emberéletek múlnak rajta, és ő közli a rossz híreket is a hozzátartozókkal.



A huszonéves orvostanhallgatók összesúgnak mögötte a folyosón, neki pedig nem elég, hogy van egy jó karban lévő felesége és egy tizenéves lánya a budai villájukban, de még akad egy fiatal szeretője is a kórházban, és még a felesége barátnői sem bírnak ellenállni a vonzerejének. Vagyis majdnem olyan jó pasi, mint a nyolcvanéves Woody Allen, csak Borlai doktor nem szaxofonozik, hanem basszusgitározik a Doktorock (!) nevű orvoszenekarban, sőt, még énekel is, de hogy miért pont ő, az nem egészen világos, hiszen semelyik szereplő szerint nem tud énekelni, beleértve őt magát is.



Ebbe az idillbe rondít bele egy végzetes betegség: Borlainak csak hónapjai vannak hátra, belőle pedig a világ legnagyobb rohadékja lesz, hiszen annyira szeret mindenkit a környezetében, hogy nem akar fájdalmat okozni nekik. Ekkor jönnek a vígjátékba illő szemétkedések: az imádott családfő beletörli a lábát a rejtélyes okból a konyha padlóján felejtett süteménybe, beszól mindenkinek, és még akkor is egy gigantikus faszfejként viselkedik, amikor nem látja egyetlen hozzátartozója sem, úgyhogy nem könnyű vele szimpatizálni.

Nem véletlenül írom a faszfej szót: akit ugyanis ez zavar, az a filmet sem fogja élvezni, hiszen alacsonyan repülnek a baszdmegek és a gecik, nem is beszélve arról, hogy „bebaszott a szentkuti búcsú”. Ennyiben feltétlenül keményebb lett a világ húsz év alatt, pedig sok minden tényleg változatlan: újra Eszenyi Enikő a női főszereplő, Ragályi Elemér az operatőr, Presser Gábor a zeneszerző, és akinek azok a jó kis neurotikus ordibálások hiányoznak a kilencvenes évek magyar filmjeiből, azok is megkapják az adagjukat. Sőt, fokozottan, hiszen a Kern lányát játszó Szilasi Blanka végigvisítja a családi veszekedéseket, Eszenyi pedig a film egyik legkellemetlenebb jelenetében olyan élethűen idézi fel a rendszerváltás korabeli filmek családi drámáit, hogy már azon se lepődnénk meg, ha Rudolf Péter is megjelenne a filmben, miközben Eszenyi azt kiabálja, hogy „Takarodj az életemből, te büdös állat!”



Sőt, Kern olyannyira saját magát alakítja, hogy főhőse a nemrég már felidézett 1999-es dalából, a Pont kukac hu-ból lépett ki, melyben Kern arról énekelt, hogy fogalma sincs, mi az az internet. Nos, a helyzet semmit sem változott, Borlai doktor még kimondani sem tudja az internetet, nemhogy használni. De van azért újdonság is: a Kern-főhősöknél korábban nem volt kihangsúlyozva a zsidó származásuk, itt azonban igen. Borlai idős anyja ugyanis holokauszttúlélő, az apósa pedig „a keresztény úri középosztály” képviseletében rögtön kommunistázni kezd, amint alkalma nyílik rá. Ez még egyébként még egész realisztikus jelenet, kár, hogy ennek a szálnak aztán nem nagyon lesz további szerepe a filmben.

De nem ez a Vámos Miklós novellájából írt forgatókönyv egyetlen következetlensége. A film hiába lőtte be magának ezt az édesbús, félig vígjáték, félig dráma műfajt, nem sikerül őket összeérlelni, hanem viccesnek szánt jelenetek váltják egymást a szomorú, helyenként kifejezetten lehangoló részekkel – a nyomasztás egy olyan jelenetben éri el a tetőpontját, amikor Kern vért hány egy nyolcadik kerületi szükséglakás folyosói vécéjében. Persze a kontraszt a két életmód között szándékos, a filmben viszont hiába meglepően hatásos a depresszív vonal, pont a komikus elemek nem ülnek igazán, a poénok többször is visszhangtalanul szállnak el a semmibe.



Vannak aztán a termékelhelyezéses jelenetek, amikor Borlai doktor úgy nyit bankszámlát, hogy perceken át magyarázzák neki a konstrukciókat, és a háttérben mindig jól látható a bank neve, ugyanúgy, ahogy az indokoltnál jóval többször ül autóban, olyankor viszont mindig gondosan mutatják a márkát. Illetve van a már említett zenekar, amely egyértelműen a legerőltetettebb szál az egész cselekményben, és az egésznek annyi csak a funkciója, hogy Kern elénekelhessen egy ősrégi LGT-számot, amiről a film is kapta a címét.

A két kézzel a múltba kapaszkodó filmről már az alkotók névsorát látva lehetett sejteni, hogy leginkább a kilencvenes évek újraélésében segít, de tényleg nehéz elképzelni, hogy a nosztalgián kívül más is be fogja ültetni az embereket a moziba. Más kérdés, hogy kifejezetten szórakoztató is tud lenni egy olyan film, amelyben úgy csinálnak, mintha húsz évvel korábban lennénk, de nem pont úgy szórakoztató, amiért az alkotók szeretnék, hogy az legyen. Ami a Sztracsatellával még elment nézhető közönségfilmként, az a Gondolj rám esetében már olyan hatást kelt, mint egy kamaszlányok fenekét csapkodó, nyugdíjas szoknyavadász. Nevetni persze rajta is lehet.