Szörnyű, a fiam úgy nézett ki, mint egy kupac rakott kel fogakkal!

Forrás: The Picture Desk

-

Nehéz jó horrorkomédiát csinálni, mert könnyű ugyan kinevetni egy műfajt, ez önmagában kevés esetben sikerül tényleg viccesre vagy akár izgalmasra. Az pedig, hogy a kettő együtt működjön, még ennél is ritkább. A héten a mozik is bemutatták a Titanic Filmfesztivál közönségdíjas filmjét, az általunk is nagyon szeretett Hétköznapi vámpírokat (itt írtunk róla). Összeszedtünk ennek örömére tíz horrorkomédiát, köztük néhány klasszikust, illetve pár alulértékelt, elfeledett vagy vitatott filmet, amely eredeti módon keresztezte a vígjátékot és a horrort.


Bár a lista a teljesség igénye nélkül készült, a műfaj nehéz meghatározása miatt fontos megemlíteni, hogy nem szerepelnek majd:

  • paródiák;
  • a Re-Animator, amely bár mestermű, amely mosolyra ingerel itt-ott, de az a groteszk és a bizarr, nem pedig a vígjátéki elemek miatt van;
  • a Sharknado és a Sharkansas Women Proison Massacre típusú új trashfilmek, amelyekben pl. cápák csapnak össze vonatokkal, ezeket nem viccesnek szánták, csak szokás rajtuk „visítva” röhögni;
  • a Robert Rodriguez-féle Terrorbolygóhoz hasonló nagyon mókásnak szánt trashfilmek, például űrhajós náci zombikkal, mert vagy nem is vígjátékok, vagy azok, de nem viccesek;
  • és sajnos például a Gore Gore Girls sem, mert bár nagyon tiszteljük Herschell Gordon Lewis munkásságát, most sok év után újból belenéztem, és rájöttem, hogy az a film igazából nem is vicces, csak végtelenül szórakoztató.


Bubba Ho-Tep (2002)

A kétezres évek elejének gyöngyszemét az elmúlt években mintha méltatlanul mellőznék, pedig az egyik legeredetibb film a műfajban. A kultikus Evil Dead-trilógia nyomán emblematikussá vált Bruce Campbell játssza az öreg Elvis Presley-t, aki egy texasi idősek otthonában éldegél. Annak idején ugyanis nem ő halt meg, hanem a dublőre. Barátja az otthonban egy fekete bácsi, Jack, aki maga JFK. Feketére maszkírozták, így sikerült eltűnnie, miután túlélte a merényletet. Legalábbis ezt állítja. Aztán életre kel egy ősi egyiptomi múmia, és felgyorsulnak az események.



Don Coscarelli filmje, a Bubba Ho-Tep horrorkomédia ugyan, amelyben ráadásul Bruce Campbell egyszerre két ikont testesít meg, Elvist játszva ugyanis mindvégig saját, folyamatosan a karikatúra határán billegő kultuszán ironizál, de olyan melankóliával, hogy az teszi a szórakoztató alaphelyzeten és remek történetmesélésen túl felejthetetlenné és meghatóvá a filmet. A vége főcímben egy folytatás áltrailere látható (Curse of the She-Vampires), amely viccből készült ugyan, de azóta kétévente újból előkerül az ötlet, hogy tényleg megcsinálják. Állítólag nagyon jó a forgatókönyv, és Paul Giamatti is benne lenne.


Törjön ki a frász! (1996)

Mielőtt dollármilliárdokat költött volna hobbitokra meg varázslókra a gigantikus homokozójában, Peter Jackson tök jó filmeket rendezett sokkal kevesebb pénzből. Vagy semennyiből. Már a nyolcvanas években is a viccesebb végénél ragadta meg a horrort, vagy inkább mondjuk úgy, hogy mocskosan jól szórakozott. De míg a Bad Taste, illetve főleg az 1992-es Hullajó kultuszfilm lett, addig a komolyabb rendezői presztízst szerző, nagyszerű Mennyei teremtmények utáni The Frighteners (azaz Törjön ki a frász!) kifejezetten alulértékelt film. Pedig nagyon jó.



A szellemdetektív-szélhámos szerepében Michael J. Fox látható, ő akkoriban már éppen nem volt túl népszerű, de le is vetkőzte a ráaggatott kölyökkarakter klisét. Meggyőzően komoly és sajnálatraméltó is a szerepben, közben pedig az egész film ügyesen egyensúlyoz a sötét gótikus hangulatok, a sorozatgyilkosos tematika és a hülye szellemviccek között, ráadásul tele van egy csomó, akkoriban még egyáltalán nem megszokott trash- és b-filmes utalással. A Re-Animator őrült tudósa, Herbert West szerepében ikonikussá váló Jeffrey Combs például egy természetfeletti magánnyomozó szerepében tűnik fel (akkoriban ez X-akták paródiának is számított), aki például nem bírja elviselni, ha egy nő sikolt, vagy akár felemeli a hangját. Öklendezni kezd olyankor.


Night of the Creeps (1986)

A Night of the Creeps látszólag nem különbözik sokban egy jellegzetes nyolcvanas évekbeli, önmagát túl komolyan nem vevő amerikai kisvárosi horrortól, sok ilyen volt. Mégis nagyon ügyesen egyensúlyoz a regiszterek között. Egy könnyed tinifilmként indul, a történet fő motorja a csajozás és hasonló problémák, aztán egyszer csak földönkívüli paraziták kerülnek a képbe, meg zombik, meg egy hatalmas egyetemi buli, az egész pedig úgy csap át fenyegető inváziós pophorrorba, hogy közben egészen könnyed hangulata is van, folyamatosan viccet csinál magából, de mindvégig tétje marad annak is, hogy mi lesz a csajjal. Az ember nem is tudja, hogy horrort néz, vagy tinikomédiát, de nem is érdekli.



Kicsit hasonló a Night of the Creepshez a kétezres években készült Slither (A galaxis őrzői rendezőjének korábbi filmje), nemcsak azért, mert kisvárosban játszódik, és a földönkívüli paraziták egészen hasonlóan néznek ki (gyorsan csúszó tapadó-ugró csigapiócák), hanem mert a Slither is nagyon vicces, de ott az egész valami groteszk őrületbe csap át, némi Stuart Gordon-os utánérzéssel. Már nem is nevet az ember, hanem zavartan vicsorog.


Tucker and Dale vs. Evil (2010)

A redneckektől, illetve a civilizálatlan vidéktől való félelem a modern amerikai horror szerves része, mondhatni egyik fő mozgatórugója. A Two Thousand Maniacs, a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy éppen a Deliverance mind ebből a társadalmi szintű rettegésből táplálkoznak. Mindez az évtizedek során műfaji és formai szabályokat szült, a horror alkategóriája lett, a mai napig egy csomó ilyen film készül. Az újabbak közül Eli Roth első filmjének, a 2002-es Cabin Fevernek a vége juttatja talán eszünkbe újból ezt a zsigeri félelmet, nem pedig a műfaji kliséket.



A nálunk Trancsírákként ismert film épp ezen csavar egyet, lásd a fent összegyűjtött, egészen fergeteges haláleseteket. Elképesztően vicces (és sokaknak feltehetően az agyára menő) félreértéseken alapuló vígjátékról van szó, ahol a véletlenek folyamatosan úgy hozzák, hogy két jóravaló, az erdei kunyhójukat építgető barátról azt hiszik hülye, beszari kempingező városiak, hogy vérengző vidéki bunkók, és brutálisan nevettető szituációk, illetve szörnyűségek kerekedek mindebből. A filmről amúgy egy korábbi összeállításunkban írtunk kicsivel bővebben.


Vámpírok bálja (1967)

Roman Polanski vámpírkomédiája határeset, hisz lényegében paródia. A brit Hammer stúdió Dracula-filmjei épp népszerűségük csúcsán voltak a hatvanas évek közepén, nem véletlen, hogy a Krolockot, az erdélyi vámpírt játszó Ferdy Mayne épp úgy néz ki a filmben, mint Christopher Lee. Ugyanakkor szimbolikus, hogy ez Roman Polanski első színes filmje, amely a Vámpírok bálját lényegében főhajtássá teszi a vámpírgótika korszerű vizualitása előtt. És hát valóban, a film gyönyörűen van fényképezve, tulajdonképpen épp olyan szép és stílusos, mint a kor legjobb vámpírfilmjei. Csak több benne az idióta szereplő.



Eléggé meglepő, hogy a Vámpírok bálja a maga ütődött és avítt poénjaival mennyire szépen öregedett. Fantasztikusan szórakoztató ma is, nem mellesleg azért, mert kiváló a ritmusa, és ügyesen van koreografálva, Sharon Tate pedig gyönyörű benne. A maga korában is régimódinak számított, épp ezért tűnik kortalannak ma is.


Kéz-őrület (1999)

Az Idle Hands (magyarul Kéz-őrület) című tinivígjátékot egyebek mellett az teszi különlegessé, hogy az a fajta véresen agyament ringlispíl, amit másfél óráig pörget, mind 10 évvel korábban, mind 10 évvel később eléggé általánosnak mondható, viszont a kilencvenes évek végén sokaknál kiverte a biztosítékot. Egyszerre hatott nagyon frissnek és végtelenül bosszantónak. Engem például rohadtul idegesített, de pár éve véletlenül megint láttam, és akkor rájöttem, hogy tök jó.



A film alaphelyzete elég egyszerű és hétköznapi: a tinédzser főszereplő egyik keze önálló életre kel, és gyilkolászni kezd, mindez sok bonyodalmat, félreértést, vicces és bizarr borzalmat von maga után. A Kéz-őrület ráadásul a prűd kilencvenes évek végén még keménynek is számított helyenként. Nagyszerű tinitrash, ráadásul szerepel benne Jessica Alba, Devon Sawa, Seth Green és Vivica A. Fox is – közülük többen rövidebb vagy hosszabb időre később elég népszerűek voltak.


Evil Dead 2 (1987)

Sam Raimi filmje a modern horrorkomédia klasszikusa, nem csupán stílust teremtett, a mai napig egyedülálló módon alkalmazva a gyilkos öniróniát a vérfagyasztóan félelmetes jelenetek kellős közepén, de új korszakot is nyitott a vicces hátborzongató horrorban. Persze az Evil Dead első része sem nélkülözte a groteszket. Bizarr, kis költségvetésű film volt, de elsősorban mégis félelmetes és zsigeri, egyáltalán nem függetlenül a csontig hatoló DIY-hangeffektektől, a lendületes kameramozgástól, a képregényszerű terrortól stb. Bruce Campbell személyében pedig új ikonja született a műfajnak.



A második rész pedig azért csodálatos, mert lényegében az első nagyobb költségvetéssel elkészített remake-je: az egész egy lenyűgöző karikatúra, a tempója még inkább fel van pörgetve, a gonosz erdő, az elhagyott faház és a pincébe zárt démonok még képregényszerűbbek. Közben pedig annyira bizarr rémálommá válik az egész, hogy az önmaga ellen forduló kezét láncfűrésszel kacagva levágó Bruce Campbell egyszerre írta be magát a horror és a komédia történetébe. Azóta sem múlta ezt felül senki.


Haláli hullák hajnala (2004)

A horrorvígjátéknak az Evil Dead 2 mellett mára talán a második leggyakrabban hivatkozott klasszikusává a Shaun of the Dead vált, a magyar címe Haláli hullák hajnala. Edgar Wright, Simon Pegg és Nick Frost kreatív triójától egyrészt nagyszerűen megírt és előadott poénokat és karakterrajzokat kapunk, másrészt egy pillanatra sem merül fel, hogy viccet csináljanak a zombifilm műfajából. Lényegében azt veszik a legkomolyabban.



A Shaun of the Dead úgy zombifilm, hogy közben a barátságról, a felnövésről, a társadalmi beilleszkedésről, a párkapcsolatokról és úgy általában az emberi kapcsolatokról szól hitelesen és meghatóan. A filmen – a tökéletesen megírt párbeszédeken, de a véres seggre eséseken is – megállás nélkül tudunk nevetni, mégis tétje van, amikor jönnek a zombik, és az egyik szereplőt elragadják. Nagyon kevés film találja el ilyen tökéletesen az arányokat. A kétezres évek egyik legjobb filmje.


Return of the Living Dead (1985)

Ma nem úgy nevetnénk a horrorfilmeken, ahogy nevetünk, ha nincs Dan O’Bannon 1985-ös zombikomédiája. O’Bannon nem rendezett előtte, utána is csak egyszer, viszont ő írta az Alient és a Dark Start, úgyhogy egyáltalán nem volt ismeretlen figura a műfajban, amikor ezt a filmet megírta és megrendezte. Ráadásul a zombidivat épp akkoriban érte el a csúcsát, azaz már kifulladóban volt (Romero zombitrilógiájának harmadik része is ebben az évben jelent meg), a Return of the Living Dead pedig épp erre jelenségre adott szórakoztatóan idétlen választ. Lényegében az első zombikomédia, és vicces szatíra is.



Heavy metal, balta a fejbe, a kor legjobb mechanikus speciális effektjei, tinik és összekacsintó zombipoénok: a Return of the Living Dead vérbeli pophorror, fergeteges ámokfutás csupa ordenáré és idétlen poénnal, nagyszerű szórakozás, ha az ember kellően rá van hangolódva. A horror egy végtelenül fárasztó alkategóriájának első (és talán utolsó) klasszikusa. Tucatnyi nézhetetlen utánzata és folytatása készült.


Jennifer’s Body (2009)

Most biztos sokan felszisszennek, pedig a Jennifer’s Body (a magyar DVD-n: Ördög bújt beléd) kifejezetten alulértékelt film. Na persze, korántsem tökéletes, mégis kifejezetten ritka manapság a mainstreamben, hogy nem poénkodnak fárasztóan és élvezhetetlenül túl egy horrort, ha komédiát akarnak belőle csinálni. A sztori: a középiskola legjobb bombázóját (és ribancát) egy elfuserált sátánista szertartás után megszállja az ördög, és fiúkat kell felfalnia ahhoz, hogy szép maradhasson.



A Jennifer’s Body egy ravasz tiniszatíra, már önmagában az nagyszerű, hogy Megan Foxszal épp akkor játszatják saját maga (illetve az általa szimbolizált új amerikai szexszimbólum) paródiáját, amikor ő éppen népszerűsége csúcsán van. A Diablo Cody (Juno) által írt film ráadásul horrormetaforája az amerikai középiskolák mikrotársadalmának, közben szörnyfilm és okkult paródia, és tele van viccesen megírt és megrendezett párbeszédekkel, jelenetekkel és következetesen felépített karakterekkel. Egyértelműen érződnek benne a nagy produkcióknál megszokott kompromisszumok, de a Jennifer’s Body mégis – talán épp ezért is, a valószerűtlen közeg miatt, amelyben készült – egyedülálló és különleges: tele van feszültséggel, elfojtással és szexuális frusztrációval. Amikor pedig a fia temetésén zokogó anya azt üvöltözi, hogy olyan volt a fia, amikor megtalálták, mint egy kupac rakott kel fogakkal, hát azon hangosan kell nevetni. (Amúgy lasagna, nem rakott kel.)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!