"Szijjártóék az én munkám babérjait akarják learatni"

Fotó: Getty Images/iStockphoto / henk_ruitenbeek

-

Néhány magyar üzletember már évek óta lobbizott az afrikai piacnyitásért, de a kormány szóra sem méltatta őket. Aztán egyszerűen belépett a piacukra. A külgazdasági minisztérium szerint viszont nem mások rovására tarolnak Afrikában.


Olyan, mintha minden út Ghánába vezetne. Aranyban gazdag, a klímája kellemes, stabil a politikai berendezkedése, sőt még a külügyminiszterük is félig magyar. Hanna Tetteh ugyanis Szegeden született, ahol ghánai édesapja és magyar édesanyja az orvosi diplomáját szerezte.


Kész aranybánya

Aki Afrikában szeretne vállalkozni, annak időznie is kell ott, mielőtt bármibe komolyan belevágna – ecseteli a VS.hu-nak afrikai kalandjait Juhász Gergely, egy magyar aranykereskedő cég vezetője. Ők aranyat szerettek volna bányászni Ghánában. Csakhogy mire elindult volna a bánya, lement az arany ára, így kárba veszett másfél év munkája.

Lukács Zsolt, az Africa Investment Group igazgatója 2010 óta él Ghánában. Ő alapította meg az első magyar ghánai céget, maga járta végig az összes hivatalt, megszerezte az engedélyeket, kitanulta mindazt, amit tovább akar adni az Afrikában piacot kereső magyar cégeknek.

Négy év múltán elmondhatja: akkor jut be a ghánai külügyminiszter-asszonyhoz, amikor csak szükségét látja. Jelenleg a közreműködésével készítenek elő egy megállapodást napkollektorok forgalmazására – merthogy Afrikában mostanság kezdték támogatni a megújuló energiaforrások alkalmazását –, valamint egy ásványvíz-palackozó üzem építéséről is tárgyalnak.

Aztán érkezett a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. (MNKH). Az Orbán-kormány az elmúlt néhány évben olyan szolgáltatócégekkel igyekezett felpörgetni a magyar vállalatok külföldi tevékenységét, amelyek az MNKH alapításával vagy megbízásából némi jutalék fejében adnak segítséget az azt igénylő üzletembereknek.

Lendületes déli nyitás

A kereskedőházak hálózatának világszerte már 25 tagja van, közöttük egyre több afrikai, hiszen a kormány – a külgazdasági stratégia legutóbbi update-jekor – a keleti nyomában immár déli nyitást is hirdetett.


A ghánai kereskedőház júliusban, a marokkói, botswanai és dél-afrikai irodák december elején indultak, a szudáni pedig alig tíz napja. A kenyai, angolai és etiópiai előkészületek hónapok óta zajlanak, és a VS.hu úgy tudja, a partnereket már ott is kiválasztották. Hogy kiket, azt még azoknak a kereskedőházaknak az esetében sem árulja el a minisztérium, amelyek már javában működnek.


A kereskedőházak üzemeltetésére az MNKH stratégiai partnereivel kötött szerződések üzleti titkot képeznek.

Így hangzik a külgazdasági minisztérium válasza arra a kérdésre, hogy mely afrikai országban ki a magyar állam partnere, ki a kereskedőház üzemeltetője, hogyan lehet őket utolérni. A ghánai képviselettel kapcsolatban azt elárulták, hogy egy helybéli, Kojo Oteng vezeti azt.


A VS.hu úgy tudja, hogy a ghánai partnercéget először egy hotelbe próbálták bejegyezni, ám miután az nem jött össze, a folyamat elakadt. A szudáni kereskedőház esetében pedig magyar részről az egyik piacvezető felszámolócég, a Mátraholding a tulajdonos. Az érdeklődő vállalkozók a nemzeti kereskedőház honlapjáról sem lesznek okosabbak, így csak annyit tehetnek, hogy kitöltenek egy jelentkezési lapot, és várják a jó szerencsét.


Állami konkurencia

Gyakorlatilag ugyanazt csinálom Ghánában, mint amit Szijjártó úr beharangozott a kereskedőházak tevékenységeként – mondja a VS.hu-nak Lukács Zsolt. „Négy éve ostromoltam őket, hogy kezdjük már kiépíteni a kapcsolatokat Afrikában, de egy visszajelzést sem kaptam” – panaszolja. Most pedig


más munkájának a végén megpróbálják learatni a babért.


Ráadásul a Quaestor botránya sem jött jókor. Lukács Zsolt információi szerint már a nyugat-afrikai országba is elérkezett a híre, hogy Moszkvában és Ankarában olyan partnere volt a külügyminisztériumnak, amelyről most kiderült: élen jár a befektetők megrövidítésében.


Ghána nem az egyedüli olyan ország, ahol már nem járatlan utakat kellett kitaposnia a kereskedőház munkatársainak. Lukács Zsolt szerint feltűnően nagy az átfedés az MNKH lerakatai és azon országok között, ahol ő és a hozzá hasonló magyar üzletemberek hídfőállásokat építettek ki. Az Innovatio Management Kft. például Dél-Afrikában, Botswanában, Kongóban és Kenyában töri az utat. Ezen országok közül kettőben tavaly gründolt kereskedőházat az állam, egyben pedig már készülődnek a nyitásra.


Elmina vára a világörökség része Ghánában, ahonnan a rabszolgákat szállították nyugatra


Az Innovatio tulajdonos-ügyvezetője ugyanakkor nem látja ilyen borúsan a helyzetet. Zsirai László úgy fogalmaz, hogy ők semmivel sem akarnak szembemenni, és szeretnék, ha be tudnának csatornázni üzletembereket a kereskedőházakba. Zsirai László cége maga is kapott némi állami támogatást piacfeltáró tevékenységéhez, hiszen az Afrikáért Alapítvánnyal együttműködve bő 30 millió forintot nyert el a Nemzetgazdasági Minisztérium egy hazai forrásból finanszírozott pályázatán.

A külgazdasági minisztérium mindenesetre visszautasította a feltételezést, hogy más piacát nyúlná le. A VS.hu-nak adott válaszában úgy fogalmazott, meglévő projekteket nem vesznek át, így ügyfelek „átcsábításáról” sem lehet szó. Mindenesetre már csaknem 2500 magyar kis- és középvállalkozó választotta az együttműködést az MNKH-val, és egyedül Ghánában 21 futó projektjük van már 12 vevővel. Ami alig háromnegyed év alatt tényleg nem kis teljesítmény.


A tudást visszük

Nem csoda persze, hogy a magyar állam is üzletet lát a kontinensben: Afrika valóban megkerülhetetlen. A nemzetközi tanácsadócég, az EY évenként elvégzett felmérése tavaly már azt mutatta, hogy az észak-amerikai kontinens után Afrika a legvonzóbb befektetési célpont. A magyarázat egyszerű – mondja Biedermann Zsuzsánna, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa: az IMF januárban 4,9 százalékos növekedést prognosztizált a szubszaharai Afrikában. Igaz ugyan, hogy ez visszaesés az októberi 5,7 százalékos előrejelzéshez képest, ám ennek az az oka, hogy Angola és Nigéria, amelyek jelentős olajexportőrök, megsínylik az alacsony olajárat.



És hogy egyáltalán mi keresnivalónk van Afrikában? Hát, nem elsősorban az arany, mert mire hozzáértő módon igazgatnánk a bányánkat, lehet, hogy lezuhan a nyersanyag ára, mint ahogy néhány évvel ezelőtt a magyarokkal történt. A kontinens ismerői azt mondják, legfőképp a tudásunkat vihetjük ki, vagyis azt, hogy mit hogyan kell csinálni. A legnagyobb bizniszekbe ugyanis még állami szereplőként is nehéz belefolyni. Ezek azok az üzletek, amelyek a tőkeerős nagyhatalmak között oszlanak el: a bányászat, az olajipar, az infrastrukturális beruházások.



Jó helyen kapiskálunk ugyanakkor az élelmiszeriparban, mezőgazdaságban. Kongóban például leszedik a gyümölcsöt, majd elviszik egy másik országba, hogy feldolgozzák, és onnan kerül vissza konzervként a termés a hazájába.



A lekvárkészítést pedig egyáltalán nem ismerik. Azok az afrikaiak, akik egyáltalán vásárolnak valamit a boltokban, szinte kizárólag külföldi árut vesznek. Méghozzá nem is olcsón, a banán például nemegyszer drágább, mint Magyarországon.


Nem kicsiknek való vidék

Egyébként is általános jelenség, hogy mindennek megkérik az árát, főleg ha az már a mi kényes nyugati ízlésünknek is megfelel, vagyis például azt, hogy a szállodában folyamatos az áram- és vízszolgáltatás. Aztán persze mégsem biztos, hogy folyamatos. Ezért is figyelmeztetnek Afrika ismerői arra, hogy a kormányzati kommunikációval szemben ez a piac nem elsősorban a kis- és középvállalkozásokra van szabva.


Lukács Zsolt azt mondja, hogy az elmúlt 4-5 évben nagyot változott Afrika. Míg korábban még a kisebb cégek is meg tudtak kapaszkodni, addig ma már napról napra telítődik a piac. A költségeket megfejeli az örökös jattolás is. Ghána például „egy nagy család”, ha arról van szó, miként pumpolják meg a fehér embert: közös érdek, hogy pénzt csináljanak az idegenből – osztja meg tapasztalatait az üzletember.

Bár Zsirai László változatlanul hisz az alulról építkezésben és így a kisebb vállalatok afrikai sikereinek a lehetőségében, egyben mindenki egyetért: afrikai üzletet nem lehet kötni Magyarországról, ahhoz legalább részben ott kell élni.


Bizalom és személyes ismertség. Itt nem megy az internetes kereskedés.

Persze nem is gyárat kell építeni, hiszen nincs képzett munkaerő. A termék és a tudás érdekli őket. Zsirai Lászlóék elé letettek például egy műanyag vályút, de a magyarok sehogy sem tudták beazonosítani, mire is használhatják azt. Hát megmutatták: az lenne az ereszcsatorna. Amikor kiderült, hogy azt Magyarországon már évtizedek óta egy fejlettebb technológiával, bádogból oldják meg, egyből lecsaptak rá.


A fogászati turizmusért pedig „majd' meghaltak”. Már Kamerunban képezik a fogtechnikusokat a Magyarországon használt technológiára.

Az állami kereskedőházaknál az állam a VS.hu-nak megküldött lista alapján az alábbiakban gondolkodik:
  • Ghánában a fellendülőben lévő arany- és más bányakincsek kitermeléséhez szükséges technológiák és mérnöki tudás; kikötői berendezések és a logisztikai infrastruktúra fejlesztéséhez szükséges tudás
  • Marokkóban klasszikus építőipari mérnöki szolgáltatások (pl. sportlétesítmények tervezése), közlekedési infrastruktúra fejlesztése
  • Botswanában a bányászathoz kapcsolódó fejlesztések mellett könnyűipari beruházásokhoz kapcsolódó mérnöki tudás
  • Dél-Afrikában autóipari alkatrészek, ezek gyártáshoz szükséges szerszámgépek, informatikai szolgáltatások, biztonságtechnika tűnik eladhatónak.



Nem lesz könnyű menet

Afrikába könnyű beleszeretni, de az adatok sokszor kijózanítóak. A cikkünk elején dicsért Ghánában például a várandós nők negyede, harmada HIV-fertőzött. A járványoknál, betegségeknél is erőteljesebben tizedeli a lakosságot a szegénység.


Még a nyersanyagokban gazdag országokban sem közelíti meg a magyarországi mértéket az egy főre jutó GDP, mert vagy túl sokan vannak, mint például Nigériában, vagy szétesőben van az államszervezet, ami például a kőolaj-kitermelésével ugyancsak jelentős pozíciókat szerző Líbiára jellemző.

Botswana titka ugyancsak a nyersanyag, méghozzá a gyémánt, amelyről már most tudni lehet, hogy néhány éven belül kifogy a bányákból. Addig is az afrikai Dubajt építgeti a méreteiben nem kicsi, ám lakosságszámát tekintve Budapestnyi ország. Ezekben az országokban már szépen növekszik a középosztály, amely fogyasztani kezdett, és a minőséget is nézi. Etiópia viszont, ahol ugyancsak kereskedőházat nyitna az állam, a világ egyik legszegényebb országa.

És ha ez nem lenne elég, a magyar üzletembereknek meg kell küzdeniük a korrupcióval, az egészen más típusú gondolkodással is. Az államigazgatásban és a törzsi szinten is megvannak azok az elvárt ajándékok, amelyek alaposan megdrágítják az üzletet. Akinek pedig nincs elég tapasztalata, azt mazsolának nézik: hiába fizet, nem intéznek semmit.

Biedermann Zsuzsánna, aki a közelmúltban indította Afrika-blogját, egy ghánai olajvállalat esetével példálózott: egy terjeszkedni vágyó multinak egész egyszerűen tudomásul kellett vennie, hogy a munkaerő-toborzás a falufőnök hatásköre: ő határozza meg, kit mikor vehetnek föl alkalmazásba.

Egy kanadai üzletember pedig pompás szállodakomplexumot épített a homokos, pálmafás tengerparton. Ám amikor beindult volna az üzlet, a helyi kiskirályok markolókkal vitték el előle a tengerparti homokot, mert a környéken építkezések kezdődtek. Még az elnöknek írt petíció sem segített.