Szeretni fogsz akkor is, amikor már nem emlékszel rám?

-

A Napok romjai és a Ne engedj el szerzőjének, Kazuo Ishigurónak az új regénye a felszínen egy sárkányos-kardozós mese, de valójában a kollektív emlékezet és felejtés – adott esetben véres következményekkel járó – témáját vizsgálja. Szépen vet fel fontos kérdéseket, de néha megbicsaklik.


Kazuo Ishiguro regényeinek eddig is egyik fontos, visszatérő motívuma volt az emlékezet, a felejtés és az elfojtás; megjelenik ez például A lebegő világ művésze főhősén, Onón keresztül, aki nyilvánvalóan megbízhatatlan elbeszélő, és a Napok romjai Stevensének töredékes visszaemlékezéseiben, melyeket mi már úgy kapunk kézhez, hogy átmentek saját énvédő torzításai gépezetén. Új regényében, a magyarul most megjelent Az eltemetett óriásban (The Buried Giant) Ishiguro főtémává lépteti elő az emlékezetet, pontosabban a felejtést: a 6. századi Britanniában játszódó sárkányos meséje egy olyan világot fest le, amelyben a felejtés köde szállt az emberekre, akiknek emiatt mind személyes, mind kollektív múltjukkal bizonytalanná vált a kapcsolatuk.

A felejtés miatt megingó személyes és kollektív identitás problémájából az egész regényen átívelő allegória bontakozik ki: valójában a társadalmi emlékezet működésének sajátosságait, a kollektív traumák elfojtásának árát, illetve vélt vagy valós hasznát taglalja a könyv lovagokkal, ogrékkal, tündérmanókkal és önkínzó szerzetesekkel benépesített sztorija.


Kazuo Ishiguro


Egy közösségük peremére sodródott, idősödő briton pár, Axl és Beatrice áll a történet középpontjában, akik sötét barlanglakásukat hátrahagyva nekivágnak, hogy egy néhány nap járóföldre levő településen megkeressék rég nem látott fiukat. Nem emlékeznek rá, hogy miért hagyta el őket a fiú, és eddig miért nem mentek utána, de biztosak benne, hogy meg fogják találni. Hogy ez csak önámítás, az az olvasó számára rögtön egyértelmű, az idős párosra mintha kezdődő Alzheimer telepedne rá nyomasztóan, folyton összezavarodnak, és közös múltjukból csak váratlanul robban a felszínre egy-egy világosnak tűnő emlék valamelyikükben, hogy aztán azt a másik rögtön megcáfolja, vagy legalábbis kételyeit fejezze ki az emlék valódiságával kapcsolatban.

Ez a lerázhatatlan tompaság sajátosan nehézkes, baljós hangulattal ruházza fel a négy részből álló regény első részét, amely egy ogréktól rettegő szász településen eluralkodó tömegpszichózis rémisztő jelenetében csúcsosodik ki. Szintén még az első részben kerül sor a regény talán legszebb, lélektanilag legmegkapóbb párbeszédére, amelyben egy végsőkig elgyötört révész és egy magányos öregasszony sorsának múltbeli összefonódását ismerjük meg kettőjük összeegyeztethetetlen, egymást hibáztató elbeszéléséből. Természetesen itt is az emlékezet, az emlékek (re)konstruálásának kifürkészhetetlen folyamata és a felelősség/hárítás kérdése áll a középpontban, és mivel a narratívák szubjektív igazsága megkérdőjelezhetetlen, a köztük feszülő ellentmondás feloldhatatlan.



A saját emlékeiket illetően bevallottan bizonytalan, kétségbeesetten tájékozódási pontokat kereső szereplők párbeszédeiben újra és újra az egymástól eltérő szubjektív igazságok kerülnek felszínre, amelyek néhol finoman érintkeznek, néhol durván összecsapnak. Amikor Axl és Beatrice közös múltjuk darabkáit próbálják összeszedni, és közben pontosan tisztában vannak vele, hogy kapcsolatuk próbája nem a felejtés – hiszen a jelenben őszinte, tiszta szeretet fűzi össze őket –, hanem az emlékezés, a múltból esetlegesen felbukkanó konfliktusok, sérelmek, megcsalatások felidézése, az egészen megrendítő.

Sokszor viszont bizarrul komikus hangvételűvé válnak a szituációk és dialógusok. Ez többször előfordul olyankor, amikor a pár vándorlása során másokkal találkozik, és minimikrokozmoszuk vizsgálatából kiszakadva a felejtés egész közösséget érintő aspektusai kerülnek előtérbe. Nem a probléma megközelítése humoros, hanem a múltat különbözőképpen értelmező-elfelejtő figurák hosszan elhúzódó, egymás mellett elbeszélő, már-már autisztikus hőzöngései. Az első rész végén és a negyedik részben is szerepel egy-egy terjedelmes jelenet, amelyben Axl és Beatrice egy szász harcossal, Wistannal és Arthur király egyik egykori lovagjával, Gawainnal parttalan vitába bonyolódik a homálynak elkeresztelt felejtés okairól és a lehetséges megoldásokról – ezek szinte már Monty Python-jeleneteket megidéző, végletekig túlpörgetett, a regény hangvételéből bosszantóan kilógó epizódok.

Még frusztrálóbb és olvasókínzóbb az az érzelmileg felfokozott jelenet, amelyben Axl a végsőkig küzd, hogy Beatricét megmentse a rátámadó tündérmanóktól – ezt a mentőakciót a felesége békésen átalussza, majd felébredvén értetlenkedik egy sort. Nyilvánvalóan fontos epizódok ezek, amelyek rámutatnak a múlttal való szembenézésnek és a jelen tudatos megélésének fontosságára, és ezek hiányában a személyes kapcsolatok erodálódására, de ez a bárgyú megjelenítési forma nem méltó a regénynek azokhoz a sokkal hatásosabb részeihez, amelyekben a szubtextus és a cselekmény szépen összesimul.


Kazuo Ishiguro a könyv brit kiadásával


A fináléban tárul fel előttünk teljes egészében a homály társadalmi szintű jelentősége, itt teszik fel a szereplők egymásnak és nekünk a kérdést, hogy a traumafeldolgozás helyett érvényes megoldás lehet-e a békés együttélés érdekében a közösségi szintű traumaelfojtás, és milyen árral kell számolnia annak, aki a traumák felszínre hozását, a teljes szembenézést választja. Az elemelt közeg, amelyben ez elhangzik, elég általánossá teszi a kérdésfelvetést ahhoz, hogy bármely korra és helyre rávetíthessük – a magyar olvasónak a rendszerváltás máig megválaszolatlan és feldolgozatlan kérdései is eszébe juthatnak.

Szellemes fricska Ishiguro részéről, hogy a mostanság annyira divatos sárkányos-kardozós műfajt használta ennek az univerzális történetnek az elmeséléséhez, ráadásul a regény felépítése időbeli előreugrásaival, a szereplők közti nézőpontváltásokkal és visszapillantásokkal meglehetősen forgatókönyvszerű, mintha tálcán kínálná magát az adaptálásra. És valóban olvasható egyszerűen kora középkori kalandregényként is, habár annak nem feltétlenül a legjobb: kicsit kevés benne a kardozás és sok a szófosás.