„Szeretem, de a legszívesebben néha megfojtanám”

Fotó: Getty Images / Alex Wong

-

A nemrég elhunyt Antonin Scalia és Ruth Bader Ginsburg évtizedeken át az amerikai legfelsőbb bíróság furcsa párja volt: az egyikük kérlelhetetlenül konzervatív férfi, a másikuk makacsul liberális nő, de a hatalmas vitáik sem akadályozták meg őket abban, hogy barátok maradjanak. Hogy alakulhat ki a hagyományos politikai és világnézeti választóvonalakon át egy őszinte, sírig tartó kapcsolat? És miért hiányzik majd az ő példájuk az öldöklő választási kampányban?


Nem könnyű érzékletesen bemutatni, hogy a konzervatív nézeteiről ismert Antonin Scalia mennyire meghatározó alakja volt az amerikai politikának, közéletnek és kultúrának, és milyen szenvedéllyel vette ki a részét a jogi csatározásokból az alkotmány kérlelhetetlen védelmezőjeként. A legfelsőbb bíróság napokban meghalt tagjának az életrajzában azonban van egy olyan személyes szál, amely minden eszmei, elvi és politikai csatározást felülír. És ez előtt sokan a mai napig értetlenül állnak.

Az amerikai közéletnek kevés olyan izgalmas és szívet melengető rejtélye van, mint Antonin Scalia és Ruth Bader Ginsburg barátsága. Az amerikai legfelsőbb bíróság két olyan legendás bírójáról van szó, aki elszántan állt szemben egymással jogi és politikai kérdésekben. Antonin Scalia önmagán is túlnőve a konzervatív eszmék jelképévé vált. És egyúttal a demokraták rémálmává. Ruth Bader Ginsburg a demokraták erős bástyája a legfelsőbb bíróságban, és feministák körülrajongott hőse. Ezek után pedig még nehezebb elképzelni, hogy a bírósági kereteken kívül mekkora országos cimborák voltak.



Egymást tisztelve is lehet vitatkozni

A barátságuk legendás volt, és nem csak azért, mert meghökkentő, furcsa párt alkottak, hanem azért, mert a konzervatív-liberális spektrum ellenkező oldalán állva is kölcsönösen tisztelték és szerették egymást, ráadásul úgy, hogy ebben nem volt semmi megjátszás. Scalia színpadias volt, Ginsburg visszafogott, Scalia makacsul ellenezte a melegházasságot, Ginsburg volt az első bíró, aki összeadott egy egynemű párt. Scaliát Ronald Reagan nevezte ki, Ginsburg Bill Clinton előterjesztésére lett a legfelsőbb bíróság tagja. „Szeretem, de a legszívesebben néha megfojtanám” – mondta róla egyszer Ginsburg a Reuters szerint.

Nem véletlen, hogy a Scalia halála után befutó sok részvétnyilvánítás közül Ginsburgé volt a legmeghatóbb. Arról írt, hogy bár a jogi szövegek értelmezésében nem értettek egyet, ugyanúgy tisztelték az alkotmányt és az intézményt, amelyet szolgáltak. A „legjobb haverok voltunk” – írta Ginsburg, és bár sokszor más véleményt képviseltek, azt mondja, hogy Scalia szakmai hozzáértése az ő bírói állásfoglalásait is jobbá tette, mert mindig rámutatott a gyengeségeire. „Lebilincselően éles elméjű és szellemű jogász volt, és megvolt az a ritka tehetsége, hogy még a legjózanabb bírót is képes volt megnevettetni.”


Scaliát Ronald Reagan nevezte ki, Ginsburgot Bill Clinton


Előfordult, hogy Scalia előre megmutatta a különvéleményét egy-egy olyan ügyben, amelyben Ginsburg jegyezte a határozatot. Ginsburg gyakran emlegette, hogy bár ezzel elszúrta a hétvégéjét, de az ítéletének a végső szövege sokkal jobb lett tőle.

Scalia – a barátainak és természetesen Ginsburgnek csak Nino – valószínűleg nagyon élvezte ezt a intellektuálisan sziporkázó kapcsolatot, amely saját bevallásuk szerint mindkettejük szakmai fejlődésének jót tett. A két bíró a nyolcvanas évek óta ápolt szoros kapcsolatot: az egymásra találásukat segítette, hogy New York-i gyökereik vannak és mindketten imádják az operát. A kapcsolatuk annyira legendás volt, hogy egy valódi opera is született a barátságukból. Egy volt tanítványuk tisztelgett előttük és az opera iránti közös szenvedélyül előtt.


Scalia (b3) és Ginsburg (j) a legfelsőbb bíróság 2010-es fotóján


Hagyomány volt, hogy együtt ünneplik az új évet. A házastársaik pedig nagyon szívesen asszisztáltak ehhez a barátsághoz. Ginsburg unokája, Paul Spera szerint a nagy baráti vacsoráknál soha nem volt szó politikai vagy ideológiai kérdésekről, „mert ennek nem lett volna semmi értelme.” Scalia szerint magától értetődő volt, hogy megférnek egymás mellett az éles szakmai nézeteltérések és a személyes barátságok. „Bármennyire bosszantóak is a különvéleményei, végtelenül elbűvölő, szórakoztató, néha elviselhetetlen, de nem tehetek róla, azt kell mondanom, örülök, hogy a barátom és a kollégám” – áradozott róla Ginsburg, aki bevallotta azt is, néha meg kellett csípnie magát, hogy ne nevessen a tárgyalóteremben, amikor Scalia valami pimasz dolgot mondott.

Ginsburg irodájában ma is ott van a kép az emlékezetes indiai kirándulásukról, ahol elefánton lovagoltak. A nemek közötti egyenlőség élharcosaként ismert Ginsburg azt mondta, csak azért ő ült hátul, mert így jobb volt a súlyeloszlás.



A nyilvánosan megélt barátságuk a legfelsőbb bíróságról, mint intézményről is pozitív képet sugallt: bármennyire különböző politikai és jogi világnézetet képviselnek is a testület tagjai, képesek egymást tisztelve vitatkozni, amitől maga az intézmény működőképesnek és erősnek tűnt.

Ezt a képet azonban komolyan kikezdheti a Scalia megüresedett helyéért zajló öldöklő vita. Az épp zajló választási kampány az ellentétek amúgy is sokkal fontosabbnak tűnnek, mint a közös ügyek, az amerikai legfelsőbb bíróság hírhedten konzervatív tagjának az utódlása körül pedig csak még élesebb lett a szembenállás a republikánus és a demokrata oldalon. Scalia és Ginsburg barátsága ebben a hangulatban különösen figyelemre méltó és tanulságos. Scalia halálával pedig az amerikaiak előtt megint fájóan nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire hiánycikk a másik tiszteletén alapuló vita.


Antonin Scalia és Ruth Bader Ginsburg barátsága


Jön a felfordulás

A halála ugyanúgy hatással lesz az amerikaiakra, mint az élete volt, és már most érződik, hogy mennyire felbolygatta az éppen zajló választási kampányt. Az amerikai legfelsőbb bíróság 5-4-es konzervatív többsége Scalia nélkül a múlté, Barack Obama elnök határozott szándéka, hogy új bírót jelöl a helyére, aki adott esetben a mérleget a liberális irányba billenti el – amiben a republikánus többségű szenátus nyilván nem lesz a segítségére elnöksége hátralévő 11 hónapjában.

Hogy Scalia halála mekkora felfordulást okozott az amerikai politikában, azt jó jelzi, hogy alig néhány órával a halálhíre után a republikánusok szinte kórusban kérdőjelezték meg, Barack Obama milyen alapon veszi magának a jogot, hogy új főbírót jelöljön a helyére, noha a válasz elég egyértelmű: az elnököt az alkotmány jogosítja fel erre, és csaknem egy évig még ő az elnök.

Hillary Clinton is rögtön beszállt a gyorsan elfajuló vitába egy közleménnyel, amelyben arra emlékeztet, hogy Barack Obama 2017. január 20-ig az Egyesült Államok elnöke, és az ő feladata a főbíró kinevezése. Az elmúlt negyven évben a legtöbb idő Clarence Thomas kinevezésének a jóváhagyására ment el, de nagyjából száz nap alatt azt is megoldották. Az új amerikai elnök hivatalba lépéséig 340 nap van hátra, vagyis ebbe még simán beleférhet egy új főbíró megszavazása, a republikánusok tehát ne beszéljenek butaságokat, hanem inkább tiszteljék az alkotmányt – üzente Clinton.

A legfelső bíróság az elnök és a kongresszus mellett a legnagyobb hatalommal bíró intézmény az Egyesült Államokban. A testület tagjait az elnök jelöli, de a hivatalba lépésükhöz a szenátus jóváhagyása szükséges. Onnantól viszont életük végéig betölthetik a tisztséget, azaz akár évtizedeken át befolyásolhatják az amerikai jogrendszer alakulását. Antonin Scalia utódlása tartogat még izgalmakat.