Szerelem első szaglásra

Forrás: Fortepan

-

Volt egy feketém címmel jelent meg hiánypótló mű az elfeledett budapesti eszpresszókultúráról, illetve annak harmincas évekbeli fénykoráról, átalakulásáról és hanyatlásáról. De meg tudjuk-e egyáltalán különböztetni egymástól az eszpresszót és a kávéházat? Presszó-e például a Bambi, vagy csupán önmaga elszürkült múzeuma?


2014-ben volt éppen 300 éves a magyarországi kávézási kultúra. Borsodi Bevilaqua Béla eddig nem cáfolt kutatási eredménye szerint ugyanis 1714-ben nyitotta meg üzletét Pest városában, valahol a mai Molnár utca és Havas utca sarkán Balázs mester.

E tárgyilagos szavakkal indul a példásan alapos kutatásokkal megtámogatott, filológiailag ragyogóan dokumentált, világos és szemléletes, olykor irodalmi igényű nyelven megírt, káprázatosan beszédes fotókat közlő kötet (melynek kiadóját mindenképpen el kell marasztalnunk ama bűnben, hogy a gyalázatos ragasztás miatt a könyv már első olvasásra atomjaira hullik szét).

De legyen bármennyire is objektív és tudományos a hangvétel, a további bevezető mondatok mégis a személyes érintettséget írják körül, mely nagyjából a „szerelem első szaglásra” fogalommal jellemezhető. „Amikor 1964-ben gyerekkorom első eszpresszókávéját főztem, még nem sejthettem, hogy a haragvón fortyogó lé életem itala lesz. (...) Az őrölt kávénak persze jó illata volt, de hát sok mindennek volt jó illata…”

És éppen az a kérdés, hogy a sokféle jó illat közül, miért hathat oly sorsszerűen egyesekre a kávé zamata, mely valahogy többféle, elemibb és titokzatosabb jelentésekkel terhes, mint más italoké. Hogy mifélékkel, ez adja e könyv tágabb értelemben vett tárgyát.



Szűkebb értelemben viszont Zeke kisebb kortyra koncentrál, mondhatni egy mindössze ristretto méretű adagra az eddigi 300 magyar kávézási évből.

Az 1924-től 1992-ig terjedő kutatás okát háromszoros érveléssel indokolja. „Itt van mindenekelőtt a kollektív emlékezetkiesés, amely az eszpresszók múltját sújtja.” Ennek egyik jele, hogy a mai tudatban az eszpresszó jellegzetesen szocialista műfajként rögzült, de Zeke szerint ez súlyos tévedés. Cáfolja is meggyőzően a kötetben. A másik ok: „a nyilvános kávézás különböző intézményeinek állandó összemosásában lelhető fel, a kávéház, kávézó, kávémérés és eszpresszó szavak még a szellemi emberek szótárában is puszta szinonimáknak számítanak…” – és Zeke úgy véli, ez a másik közkeletű, szintén cáfolatra szoruló tévedés.

Végül harmadikként „az a modernizációs sajátszerűség említendő, amelyet a harmincas évek második felében kibontakozó eszpresszókultúra testesített meg a kávés nyilvánosságban, és amely mára ugyancsak a kollektív emlékezet sötét kamrájában várja az új megvilágítás fényeit.” Mindez azzal a büszke kutatói öntudattal társul, hogy a szerző forrásainak „kilencven százalékával eddig még senki sem foglalkozott”, így a nagyrészt levéltári anyagokon alapuló szövegközlések és a fényképek is tökéletesen unikálisnak mondhatók. Vagyis se a kultúrtörténet szakemberét, se a hozzám hasonló tudatlan eszpresszólakót nem éri csalódás, ha végigbúvárolja a kötetet.


Old Firenze bár a Táncsics Mihály utcában


Zeke Gyula könyvének címe egy híres, még az 1960-70-es években is gyakran dúdolt Seress Rezső dalt idéz, melynek perdöntő sorai így hangzanak teljes terjedelmükben: „Fizetek főúr, volt egy feketém/ és egy életem, amit elrontottam én.” Ez a lényeg, ha nem tévedek.

Hiszen nem pusztán a kávézás kultúrájáról, a vendéglátás gazdasági és társadalmi rejtelmeiről, hanem vendég szociológiájáról, az eszpresszó mint menedékház, sőt mint életforma filozófiájáról is beszél a kötet. Egy kávé gőzében elgomolyog az egész, olykor tagadhatatlanul elrontott élet, elpárolog egy valahai világ, egy kultúra, a mezítlábas hedonizmus, a bohémélet szegénylegényes nagyvonalúságának világa. Kamaszkorunk legszebb dizőze. És persze a rendszeres igazoltatások, teszem azt, éjjel a Luxorban. Egész hajdanvolt nagystílűségünk a pitiánerségben.


Az eszpresszó rövid lélegzetű műfaj, nem epika, csak afféle kisplasztika

Márai Sándor


Babszem presszó


Nem vész el, csak átalakul

Ugyanakkor Zeke, példamutató mértéktartással, nem követi a manapság eléggé divatos könnyes-bús nosztalgiázás oly csábító szirénhangjait. Bár a könyv rekviem, de mégsem a gyász szólama a meghatározó. Zeke, mint minden kutató, éppen szakmája miatt tudja, hogy tempora mutantur, hogy az idők betelnek egyszer, és akkor a világ szükségszerűen megváltozik. És persze mi is megváltozunk benne.

Ennek tudatában nem ragad le a kávéház vagy az eszpresszó világánál, múltba révedő, könnybe lábadt szemekkel. Nem kísérli meg visszaperelni boldogult úrfikorunkat, noha minden pillanatban felidézi, láttató erővel. Látja és elfogadja a változásokat, melyek most éppen a romkocsmák és az úgynevezett street food térhódításával köszöntött be. És miközben temet, nem elsősorban sirat, hanem józanabb tekintetével az újra, az éppen alakulóra és a régit megsemmisítő elemre is felfigyel. Hiszen éppen a kávéházi tapasztalatokból vonta le a végkövetkeztetést, hogy ami egyszer élt és virult, az valamilyen alakban továbbra is él, és ideális esetben mintegy szimbiózist alkot az újonnan belépő szereplővel.

Ebben az esetben a harmincas években még forradalmian újnak tűnő eszpresszó műfajával. Jó példa erre Zeke szerint Bécs, amely bölcsen és toleránsan döntött a kávéház és a presszó vetélkedésében. Idézi Schnitta Sámuel, „a hazai vendéglátás egyik legnagyobb tekintélye” 1963-as iratát, mely éleslátóan elemzi a jelenséget: „Úgy látszott, az olasz espressók benyomulása a bécsi kávéházak végét fogja jelenteni. A várakozás ellenére azonban a dolog másként ütött ki. A vendégek akarata elbécsiesítette az olasz espressókat, jobban mondva elosztrákosította. Az espressó modern bécsi kávéházzá vált. De ugyanakkor kényszerítette a konzervatív bécsi kávéházakat, hogy külsejükben alkalmazkodjanak a kor ízléséhez.”


1964, Presszó,


Nálunk kedvezőtlenebbül alakult, legkivált azért, mivel tőlünk, ellentétben Béccsel, nem vonultak ki 1955-ben a szovjet csapatok. „Budapest színéről e szimbiózis kissé egyoldalú megvalósulása után már nem csupán a kávéházakat, de egy-két kivételtől eltekintve az eszpresszókat is eltörölte az idő. Ám egyiket sem mindenestől és végképp.” Kell-e mondani, hogy ekkor a Bem téren álló Bambi nevű műintézet lesz a nagy példa, melyről külön fejezet szól a kötetben.

De a Bambi (és pár vegetáló társa) már csak kövület, és azt sem tudni biztosan, minek az emlékeit őrzi a vendéglátás eme fosszíliája. Még az is lehet, hogy nem más, mint csupán önmaga múzeuma. Vagy lerakata az élet legújabb kárvallottjainak, akikről Szendy Károly, Budapest polgármesterének a kötetben felidézett 1939-es szavai szóltak a mai fülnek meghökkentően szolidáris hangon: „a társadalomnak mindig vannak hajótöröttjei, állásukat vesztett egyének, minden jövedelem nélkül ittmaradt özvegyek...”.

Szendy szerint ezért lenne „antiszociális lépés” a kávéházak javára az eszpresszók akkoriban tervezett felszámolása, hiszen hová kerülnének akkor a lecsúszottak, a marginális egzisztenciák, a megalázottak és megszomorítottak, akiknek egy presszós üldögélésre még talán telik, de a kávéház nagyobb lélegzetű műfajára már nem. Mert a presszó ez. Nem regény vagy eposz, de sokkal inkább tárcanovella, vagy egyszerűen csak egy kroki. Cs. Szabó László 1938-as esszéjét idézve: „Úgy érzem, a város lelke remeg e vízcseppben.” Zeke Gyula személyében most végre akadt valaki, aki tárgyilagosan és szakszerűen megírta e vízcsepp részletes történetét.

Volt egy feketém. A budapesti eszpresszók története, Balassi kiadó, Budapest, 2014, 328 oldal, 3400 Ft


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!