Széljegyzetek egy öngyilkossághoz – 35 éve halt meg Romain Gary

Fotó: Jean-Régis Roustan / Jean-Régis Roustan

-

Hogyan kaphat meg valaki kétszer egy olyan magas rangú elismerést, amit csupán egyszer oszthatnak ki egy személynek? Mit tudhatunk meg az író mögött álló emberről, aki kizárólag álnevei révén lett az irodalomtörténet kultikus figurája? Mi volt az, amit már képtelen volt elviselni az életben Romain Gary?


Amikor 1980. december 2-án Romain Gary egy Smith and Wesson márkájú, .38-as kaliberű pisztollyal főbe lőtte magát, az olvasóközönség első reakciója nyilván a meghökkenés volt. Hiszen valóban mellbevágó, ha az élet és a művészet minden területén roppantul sikeres, a pénzben dúskáló, alkotóereje teljében levő férfi, a szépasszonyok ágyának ezeregyéjszakás kalifája, az élet sokoldalú császára hirtelen megválik a lábai előtt heverő világtól, ráadásul ennyire brutális módon. És ha a kíváncsiak elolvasták a világ összes vezető lapjában megjelenő nekrológok tömegét, zavaruk csak egyre nőtt, mivel azt tapasztalhatták, hogy a friss öngyilkos voltaképpen mindent elért, amit egy ember és művész elérhet, noha származása, születésének körülményei éppen az ellenkező sorsra szánták.


Alternatív nekrológ

Romain Gary, Roman Kacew néven 1914-ben született az akkor Oroszországhoz tartozó litvániai Vilniusban. Apja kilétét némi homály fedi (és később maga Gary tett meg mindent annak érdekében, hogy még sűrűbb legyen a köd, mondván, apja mongol, grúz vagy egyenesen tatár származású), de a legvalószínűbb, hogy egy Arieh-Leib Kacew névre hallgató litván askenázi zsidó (a baltisztikai szakirodalomban “litvák”) lehetett, aki 1912-ben házasodott össze Mina (más helyeken Nyina) Owczynskával. Gyorsan szétváltak; az anya eleinte Vilniusban és Varsóban élt a fiúval, majd 1928-ban Nizzában telepedtek le. A későbbi Romain Aix-en Provence-ban jogi egyetemre járt, de az első adandó alkalommal a távolról rajongott Párizsba tette át székhelyét, ahol alkalmi munkákból és szórványos (egész pontosan 3) szépirodalmi publikációkból tengődött. Az imádott anya 1941 februárjában halt meg, vagyis nem élhette már meg a fiának általa megjósolt elképesztő irodalmi és társadalmi sikereket.


Romain Gary és Jean Seberg


Mert Gary pályája hamarosan hihetetlen sebességgel ível felfelé. 1940-ben bombázó pilótaként csatlakozik de Gaulle Szabad Franciaország mozgalmához. 1944-ben elnyeri a Felszabadítás érdemrendet, melyet a győzelem után maga az istenített tábornok tűz a mellére a Diadalív árnyékában.

A háború után diplomáciai karrierbe kezd, először Szófiában, majd Svájcban és Londonban állomásozik követségi titkárként; a pálya csúcsa, amikor 1956 és 1960 között francia főkonzul Los Angelesben; ezzel a poszttal zárja le külügyéri kalandját.



Közben szakadatlanul ír. A két bevetés közt papírra vetett és 1945-ben megjelent első regénye az Éducation européenne (Európa iskolája) rögtön jelentős siker: 27 nyelvre fordítottak le, és elnyerte a francia kritikusok díját. 1956-ban Goncourt-díjas. Filmekben, színdarabokban játszik, számtalan regény és önéletrajzi mű mellett drámákat, forgatókönyveket is ír, közülük A leghosszabb nap valószínűleg a legjobb film a normandiai partraszállásról, és egyáltalán a II. világháborúról.


Jean Seberg és Romain Gary egy gondolában, Velencében


1963-ban feleségül veszi Jean Seberg amerikai színésznőt, akit mi legkivált a Kifulladásig című klasszikus Godard-filmből ismerünk. 1970-ben elválnak. Ugyanebben az évben Seberg kislányt szül; a nem Garytól származó csecsemő a születése után két nappal meghal. Seberg minden évben öngyilkosságot kísérel meg a kislány halála napján; 1978-ban például vonat elé ugrik, de ezt is túléli. 1979 augusztus 29-én látják utoljára a Claire de femme című, mellékesen a Gary által írt film bemutatóján, ahol az új sztár, a két év múlva a Sebergéhez hasonló körülmények közt meghalt Romy Schneider tündököl.

A párizsi rendőrség tíz nappal később egy autóban találja meg Seberg takaróba burkolt, meztelen holttestét, mellette kiszóródva altatók és egy kétes hitelű búcsúlevél.


Öngyilkosságában is udvarias volt

Valami ilyesmit olvashattak tehát Gary megrökönyödött rajongói, és sokuk számára a Seberg halála miatt érzett gyász és feltehető bűntudat tűnhetett magyarázatnak.


Romain Gary, Jean Seberg

Romain Gary magyarul

  • Hajnal felé (Éducation européenne), Fordította Rónay György, Franklin, 1947;
  • Lady L. (Lady L.) Fordította Dániel Anna. Európa könyvkiadó, 1966; Bognár Róbert új fordításában: Park kiadó, 2015;
  • Előttem az élet (La vie devant soi, Émile Ajar néven). Fordította Bognár Róbert. Európa könyvkiadó, első kiadása: 1977;
  • A virradat ígérete (La promesse de l’aube). Fordította Bognár Róbert. Park kiadó, 2012;
  • Salamon király szorong (L’angoisse du roi Salomon, Émile Ajar néven). Fordította Bognár Róbert. Park kiadó, 2014.

A magyarul elérhető legmélyebb Gary-portré:

  • Tzvetan Todorov: A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a XX. század. Fordította Bethlen József, Napvilág kiadó, 2005.

Ám Gary öngyilkosságában is szerfölött körültekintő és udvarias embernek mutatkozott, aki mintegy megrendezte utóéletét, és mint szorgos irodalmár a halála után is dolgozott. Ugyanis, a betű megszállottjaként, előre megírt levelet küldött el a sajtóhoz, amelyben megindokolja tettét a nyilvánosság számára. Jól ismerte az embereket, ezért már az első mondatban határozottan elutasítja a kézenfekvő magyarázatot: „Semmi köze Jean Seberghez. Aki összetört szíveket keres, annak máshova kell fordulnia. Nyilvánvaló, hogy az egészet a depresszió számlájára kell írni. De meg kell hagyni, hogy ez, noha felnőtt korom óta mellettem volt, mégsem gátolt meg abban, hogy maradéktalanul megalkossam irodalmi életművemet. Akkor hát, mégis miért? A válasz talán utolsó önéletrajzi könyvem címében keresendő: La nuit sera calme (Csendes lesz az éj). És utolsó regényem utolsó szavaiban: ‘ennél jobbat nemigen mondhat az ember’. Végül sikerült tökéletesen kifejezni magam.”

Ez az igencsak rejtélyes levél (amely a Jour J, azaz a „J nap” címet viselte, ami mintha mégis Jeanra vonatkozna) természetesen nem adott magyarázatot, ugyanakkor még több kérdést vetett fel. Jó, értjük, miért a „csendes éj”, hiszen úgy tudjuk, a halálban majd nyugton alszik az ember. Ez szép és költői, de elvégre mégis van valami, ami miatt aludni akar valaki, akinek a látszat szerint még korántsem jött el az ideje. És a prózaibb lelkűek felfedezhették, hogy a mondat akár egy időjárás-jelentés részlete is lehetne. Ami logikusnak tűnik, mivel Garynak, az egykori háborús repülőnek szerfölött jó hírnek számított, ha a bevetés előtt nyugodt éjszakát ígért a meteorológia. De ez sovány magyarázat. És a másik irány is zsákutcának bizonyult. Vagy talán mégsem?

Mert mit látott az olvasó, ha felütötte Gary utolsó regénye a Les Cerfs-volants (Papírsárkányok) utolsó lapját? Ezt olvashatta: „Azzal fejezem be ezt az elbeszélést, hogy még egyszer leírom André Trocmé lelkész és Chambon-sur-Lignon nevét, mivel ennél jobbat nemigen mondhat az ember.” És aki ismerte magát a regényt, tudta, hogy Trocmé lelkész volt az, aki – a falu lakóinak lelkes támogatásával – a háború alatt Chambon-sur Lignonban elrejtett pár száz zsidó gyermeket, megmentve ekként az életüket. Vagyis ez lenne Gary utolsó üzenete az utókorhoz? És a zárszó önkéntes halálához? Ha magyarázatnak nem is teljesen kimerítő, irodalmi és morális indoklásnak egyértelműen megteszi.


Pokoli kis emberek

De hogy ezt jobban felfogjuk, kicsit bele kell mélyednünk életművébe. Van egy mozzanat A virradat ígérete című önéletrajzi regényében, amely pontosan láttatja, mire is gondolhatott egyetlen név, illetve egyetlen, teljesen átlagos ember létének felmutatásával. Hogy mit jelentett Gary számára Trocmé lelkész alakja.

Az Anya a wilnói házban bekopogtat minden lakásba, és mintegy tetemre hívja a lakókat, akik korábban lesajnálták és kiröhögték a kisfiát. A szónoklat harsányan operai, szinte tragikomikus, de mégis látnoki, ha belegondolunk, hogy szinte minden jövendölése teljesült: „ – Maguk tetű kis burzsujok! – szólította meg a gyülekezetet. – Nem tudják, ki áll itt maguk előtt. A fiam francia követ lesz, a Becsületrend lovagja, nagy drámaíró, Ibsen, Gabriele d’Annunzio. És… – keresett valami végképp letaglózót, az e világi siker legfőbb jelét és bizonyosságát –,...és Londonból fog öltözködni.” Mire persze harsány röhej a válasz. De a legalább harminc évvel későbbi kommentár megvilágító erejű.


Hallom a gúnyos röhögést, és megjelennek előttem azok a gyűlölködő, megvető arcok; látom őket, de nem érzek indulatot irántuk, nincs bennük semmi különös. Hanem talán jobb most rögtön, elbeszélésem elején tisztázni: francia főkonzul vagyok, a Becsületrend tisztje, a Felszabadítás érdemrend birtokosa, és sem Ibsen, sem D’Annunzio nem lettem ugyan, de minden tőlem telhetőt megtettem. És még valami: Londonból öltözködöm.

romain gary

Romain Gary


De nem minden lakó röhögött. Ott volt pan Piekielny; a neve lengyelül azt jelenti: „pokoli". Ám neve ellenére e férfiú maga a testet öltött köznapiság: „leginkább egy jól ápolt, mélabús egérre hasonlított; olyan tartózkodó és jellegtelen volt, olyan észrevehetetlen, amilyen csak lehet az az ember, aki nem a maga akaratából, hanem a dolgok kényszerítő ereje folytán él a világon, és azt szeretné, ha a kevésnél is kevésbé látszana.” De úgy tűnik, mintha mégsem érné be ezzel. Mert egy napon leülteti, és cukorral kínálja a gyermek Romanuskát: „ – Az anyák megérzik az ilyesmit. Lehet, hogy csakugyan lesz belőled valaki. – Odahajolt, a térdemre tette a kezét. Lehalkította a hangját: – Nohát, ha majd nagy emberekkel találkozol, fontos emberekkel, ígérd meg, hogy… – őrült becsvágy zsarátnoka izzott fel az egérszemekben –...ígérd meg, hogy megmondod nekik: élt Wilnóban, a Wielka Pohulanka utca 16.-ban egy Piekielny nevű ember.” Hihetetlen és megható, hogy Gary, legalábbis ezt állítja, teljesítette e vágyálmot, amely voltaképpen a Gogol vígjátékában megjelenő Bobcsinszkij kérésének a paródiája, aki azt kéri a revizornak hitt Hlesztakovtól, ha valamikor a világi hatalmasságok vagy netán a cár atyuska elé járul, említse meg, hogy „felséges uram, ebben és ebben a városban él egy bizonyos Pjort Ivanovics Bobcsinszkij.”

Ha a cárig nem jut is el, azért Gary sem adja sokkal alább: először a jelenlegi angol királynő, azaz II. Erzsébet anyjának ad hírt a kis lengyel zsidó létéről egy katonai díszszemlén a háború végén. És a mese megy tovább:


A wilnói szürke egérke már rég befejezte szerény földi létét, néhány millió többi európai zsidóval együtt, a nácik valamelyik krematóriumában. Én pedig továbbra is híven teljesítgetem ígéretemet. Az ENSZ emelvényétől a londoni nagykövetségig, a berni parlamenttől az Elysées-palotáig, Charles de Gaulle és Visinszkij előtt, magas méltóságok és halhatatlan alkotók előtt, soha el nem mulasztottam megemlíteni, a kis ember létét…

Piekielny ember volt, tökéletesen jelentéktelen és játszva eltiporható, de mégis „egyedüli példány”, ahogy Kosztolányi írja a Halotti beszédben. És az volt André Tromcé is, bár nem jelentéktelen, de csak azért, mert legalább megpróbált tenni valamit, hogy meggátolja a Piekielny-félék eltiporhatóságát és megakadályozza sorstalan sorsukat. És ily módon a lelkész mégis sorsot teremtett nekik és egyben önmagának. Gary búcsúlevele valami ilyesmit sugall: megemlítettem e két ember létezését, azaz sorsot adtam nekik, és íróként ennél aligha mondhat jobbat az ember.


Romain Gary, Jean Seberg

Az első Goncourt-díj


De vajon van-e olyan – legyen bárki is, netán maga Gary – aki igaza teljes tudatában elmondhatja, hogy 1914 és 1980 között élt és alkotott egy Romain Gary nevű ember? Vagyis: sikerült-e ennek a Romain Gary álnevű embernek, hogy senki mással nem összetéveszthető sorsot és saját létezést teremtsen önmagának?


Nem elég az álnév, könyveket is írni kell hozzá

Maga Gary nem hitt az Énben, nem hitt annak autonómiájában, megvetette az egoizmust, nem akart fejet hajtani előtte, és felháborodottan kikelt az „Én kis királysága” ellen. Persze mi sem természetesebb, hogy a maga önellentmondásait példás műgonddal ápoló emberként ezt éppen egy öninterjúban fejtette ki a legbővebben. A Csendes lesz az éj lapjain ez áll: „A magam számára mindig másvalaki voltam. Ha hosszabb ideig a saját bőrömben maradok, bezártnak érzem magam, elfog a klausztrofóbia. Azért kezdek bele egy regénybe, hogy oda fussak, ahol nem vagyok, oda meneküljek, ahol éppen nem tartózkodom…, hogy elhagyjam magam, hogy új alakot öltsek, hogy újjászülessek …” Vagyis ez áll a szüntelen inkognitó-keresés, az önmaga számára szakadatlanul megrendezett álarcosbálok hátterében. De mindez vajon kielégíti a bálrendezőt? Aki álnéven hívja táncba a maga teremtette álneveit?

Életéhez és művéhez mi sem lehetne jobb kulcs, mint A virradat ígérete egyik jelenete. Az Anya (és olyan anya ez, akit nagybetűvel kell írni), Mina Owczynska, az egykori állítólag ünnepelt, de ekkor már erősen korosodó szépség – akiről nem tudni pontosan, hogy Litvániában, Lengyelországban, Oroszországban, valamint Párizsban (?) valódi színésznő volt vagy csepűrágók babája, netán mindkettő – megfellebbezhetetlen hangon nyilatkoztatja ki tizenhárom éves kisfiának, akinek ekkor még Roman Kacew (a hivatalos papírokban Kacewgari) a neve: "Te leszel az új D’Annunzio! Az új Victor Hugo! Nobel-díjat fogsz kapni!"

De a minden részletre figyelő Anya rájön, hogy akad egy erős bökkenő.


Muszáj találnunk egy álnevet. Egy nagy francia írónak nem lehet orosz neve. Ha hegedűvirtuóz volnál, megtenné a Kacew név – sóhajtotta anyám.

És a litván-lengyel-orosz-tatár-zsidó (?) származású, ráadásul több, vagyis voltaképpen egyetlen anyanyelvvel sem rendelkező kisfiú ugyancsak tudja, hogy ez perdöntő mozzanat. „Immáron fél esztendeje mindennap órákon át ‘próbáltam fel’ a különféle álneveket. Kalligrafikus írással, piros tintával külön füzetben vezettem őket.” Aznap reggel az „Hubert de la Vallée” volt terítéken, de csak fél órán át, mivel még inkább vonzotta a lovagi korokat idéző „Romain de Ronceveau”. És hatalmas seregben özönlöttek a többiek: Roland Campeador, Alain, Brisard, Hubert de Longpré, Romain Cortés, Alexandr Natal, Vasco la Fernaye… A valódi keresztnevével megbékélt, „bár ott volt már Romain Rolland is… Kemény dió! Az a gond az írói álnévvel, hogy nincs amelyik egészen ki tudná fejezni, amit érez az ember. Majdnem el is jutottam a felismerésig, hogy irodalmi kifejezési formának nem elég a pszeudonima, könyveket is írni kell hozzá.”


romain gary

Romain Gary


Ez, legyen bármennyi öngúnnyal telt a megfogalmazás, komoly és döntő pillanat. A kis Roman Kacew, mint később a nagy Romain Gary, eljut a lényeg felismeréséig: az irodalmi álnévhez, hogy az valóban életképes legyen, meg kell teremteni egy személyt, pontosabban egy személyiséget is; olyasvalakit, aki valóban létezik, vagy olyan, akiről az ember – ez esetben az álnevet teremtő személy – elmondhatja: olyan, mintha élne. És akiről a későbbi olvasó minden további nélkül elhiszi, hogy él, vagy élt. Ez nem egyszerű feladat. És Gary végső tökélyre csak meglehetősen későn jutott el, amikor már roppant sikeres íróként Émile Ajar „személyében” megteremtette azt az inkognitóját, aki ugyanolyan magas irodalmi polcra jutott, mint ő maga, azaz Romain Gary. Émile Ajar 1975-ben megnyerte a Goncourt-díjat az Előttem az élet (La vie devant soi) című regényével. De a francia irodalom legnagyobb elismerését már Romain Gary is megnyerte a Les racines du ciel (Az ég gyökerei) című művével, 1956-ban.

Ez példátlan eset a díj történetében, melynek egyik legfontosabb alapszabálya úgy szól, hogy a kitüntetést egy alkotó csak egyszer nyerheti el. És most megtörtént a botrányos eset, melyre egyébként csak Gary halála után derült teljes fény, amikor 1979-ben befejezett, de a kiadóhoz csak 1980-ban eljuttatott a Vie et mort d’Émile Ajar (Émile Ajar élete és halála) című ál-önéletrajzi könyvében leleplezte önmagát.


De ki írta a könyveket?

Kézenfekvő kérdés: ki nyert kétszer? Gary vagy Ajar? Vagy a díjat voltaképpen egy harmadik személy söpörte be, azaz mindkettőjük megalkotója, aki esetleg Roman Kacewgari lenne, hiszen tudjuk, hogy már az „eredeti” név, a Romain Gary sem más, mint irodalmi álnév? Hol húzódnak az Én határai? És ha ezek cseppfolyósak, akkor nem mondhatjuk-e azt, hogy az Én határtalan? Ki írja a könyveket? Ha nem Gary és Ajar, akkor netán az „Elbeszélés Szelleme”, ahogy Thomas Mann feltételezte? De az Elbeszélés Szellemének is szüksége van egy lejegyzőre, egy írnokra, aki nem más eszerint, mint a szerző, vagyis az, aki a címlapon tündököl.

És Gary sok írnokot akart; tudjuk, hogy a rendkívül sikeres Ajaron kívül (aki összesen négy regényt írt), még legalább négy írót működtetett, közülük kettő lett nagyjából elismert: Fosco Sinibaldi és Shatan Bogat.


romain gary

Romain Gary, azaz Fosco Sinibaldi, azaz Shatan Bogat, azaz Émile Ajar


Garyt semmi más nem érdekelte jobban, mint a figurák, vagyis az emberek. Ám, példátlan módon, nemcsak fiktív irodalmi alakokat akart teremteni, hanem olyan fiktív alakokat, más szóval nem-létező írókat is, akik megalkotják ezeket a fiktív irodalmi alakokat. Ezért is írta meg önmaga, azaz a saját maszkja mögé rejtezett Émile Ajar (ön)életrajzát, életét és halálát. Gary ekkor nemcsak a szerző, de az olvasó szerepét is átvette és eljátszotta.

Gary, és ebbe belejátszott nyilván totálisan homályos származása is, soha nem volt azonos önmagával, soha nem volt otthon. Az ég gyökereit talán ismerte, de a sajátjait nem. Valóban meg akarta ismerni őket? Talán inkább nem. Védte önmagát önmagától. Maga megismerése helyett inkább teremtett magának pár inkognitót. Ám ennek megvannak a veszélyei.

Sören Kierkegaard, a jeles dán filozófus szerint az inkognitós személyiség mindig csak dereng, de soha nem születik meg és ezért nem is él voltaképpen. Megfoghatatlan önmagának, miközben azt akarja, hogy megfoghatatlan legyen a külvilág számára is: maszkos önmagában élvezi önmagát. Ráadásul Gary az öninterjúban megfogalmazza irodalmi vágyálmát, mely ugyancsak erre mutat: „Az ideális elbeszélés a ‘totális elbeszélés’ nevet kaphatná, amelyben képtelenség lenne megkülönböztetni a valóságos életben megjelenő írót az általa kitalált hősétől.” Még ennél is következetesebb formája ennek, amikor már nem csupán a fiktív hőst, de az író által kitalált írót sem lehet megkülönböztetni az őt kifundáló írótól, aki kitalálja fiktív alakjait. Tükörrendszer alkotta palota az inkognitós személyiség legintimebb lakhelye. Szerzőként Gary úgyszólván önmagát olvasta, és ez baljós jel az Én számára.


romain gary

Romain Gary


Úgy sejtem, ez lett a végén elviselhetetlen Garynak. Nagy irodalmi és emberi játékot folytatott évtizedeken át, de talán megérezte, félő, hogy a játék végén önmaga meztelen manökenjei várják a jelmeztárban. Vagyis legfőbb ideje véget vetni az Én hadjáratának, melyet nem lankadó szenvedéllyel folytatott az Én ellen. És talán éppen az jelenti a megnyerhetetlen háború végét, ha az ember kijelenti: élt Chambon-sur-Lignonban egy André Trocmé nevű lelkész. Amihez kétség sem férhet, hiszen merő fikció.

Gary a pisztolylövéssel meghagyta az utódoknak az esélyt, hogy kimondják: 1914 és 1980 között élt és alkotott egy Romain Gary álnevű író/ember. De ennél bizonyosabbat aligha mondhat róla az ember.


Kövesse a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!