Sinead O’Connor magyaroknak énekelte el utoljára a leghíresebb számát

Fotó: MTI/MTVA / Mohai Balázs

-

És nem tett úgy, mintha nagyon megviselné a dolog. Az egy-két elszórt széktől eltekintve teltházas Művészetek Palotájában a Nothing Compares 2 U-t akarták a legtöbben hallani, Sinead O’Connor pedig tett róla, hogy aki örült is a dalnak, azért kényelmetlenül fészkelődjön utána.



Na nem arról van szó, hogy Sinead O’Connor ne énekelte volna szépen a leghíresebb dalát. Csak hát nagyon elege van belőle. A Nothing Compares 2 U egyébként egy feldolgozás, Prince írta eredetileg 1985-ben, de O’Connor tette híressé 1990-ben, amikor édesanyja halálát énekelte meg vele. Egy csaknem harminc éve aktív énekes-dalszerzőről van szó tehát, akinek a leghíresebb száma nem is az övé, és mindenki folyton ezt akarja hallani tőle. Feltehetően akkor is elege lenne már belőle, ha ő írta volna.

Mindenesetre, amikor tavaly kijött a tizedik nagylemeze, a beszédes című I’m Not Bossy, I'm The Boss, az ahhoz készült első klip (Take Me To Church, lásd lent) úgy kezdődött, hogy O’Connor parókában énekli, hogy nem akar úgy dalokat énekelni, ahogy korábban, úgy általában szerelmes dalokat sem akar többé énekelni, minek is énekelt eddig, nem akar sírni, nem akar az a lány lenni stb. – miközben a 25 évvel ezelőtti emblematikus klipet vetítik az arcára.



Mindebből, utólag belegondolva, logikusan következett, amikor idén március 16-án bejelentette a Facebookon, hogy soha többé nem énekli koncerten a Nothing Compares 2 U-t, mert huszonöt éve énekli, és pár hónapja rájött, hogy már egyáltalán nem tud azonosulni vele, és nem tudja többé valódi érzelmekkel megtölteni – úgyhogy inkább nem énekli. Mivel ha énekelné, hazudna. Az ő kötelessége pedig, hogy őszinte legyen.

Aztán bejelentette, hogy a magyaroknak azért elénekli. Méltósággal elbúcsúztatja a dalt, itt, a budapesti koncerten. Fel is veszik videóra.



Sinead O’Connor este nyolc után tíz perccel lépett a Müpa teltháza elé, a Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként, miután a művelődési intézmény hangosbemondója felszólította a nézőket, hogy dőljenek hátra és élvezzék a koncertet.

Aranyosan begaloppozik, farmer, piros ing, fehér kötött csákó, kedvesen integet, aztán felteszi a napszemüveget. Hattagú a zenekar O’Connorral együtt, három nő, három férfi, a gitáros és a dobos a ruhájukat leszámítva pont ugyanúgy néznek ki, testvérek lehetnek. Van még egy gitáros, egy basszeros és egy szintis, rockzenekart látunk. Az első szám a Take Me To Church.

A koncert első húsz percében lendületes rockszámokat hallunk, az ilyenre mondják, hogy profi produkció, ezt aranyosan ellensúlyozza, hogy a gitárosnak először a pántjával van valami baja, ügyetlenkedik vele, aztán a gitárját kell mindig cserélni, folyamatosan rá kell várni, O’Connor a szemével dorgálja kedvesen, nem lennék a fiú helyében. De a számok jól szólnak, Sinead O’Connor az ír folk, a soul és gospel, illetve az énekes-dalszerző rádiórock határmezsgyéin énekli a dalait. Később az ír himnusz egy alternatív verzióját is előadják acappellában. O’Connor a hangtechnikust is elég gyakran dorgálja a szemével, nem hallja magát jól. De mi őt igen. Hangja megtölti be a hangversenytermet, többször inkább a hangzó teret figyelem, nem is a színpadot.



Nem sorolnám fel, hogy mely dalok hangzottak el, nyilván nem is tudnám felsorolni, hisz én most azokkal azonosulok, akik a leghíresebb számát mentek meghallgatni.

A Sinead O’Connor öntörvényű, provokatív és harcos szellemű, a női egyenjogúságért küzd, saját elképzelése van a vallásosság mibenlétéről, ugyanakkor érzelmileg meglehetősen labilis személyiség, ez nem újdonság. Tépte ő már szét a pápa fotóját showműsorban, bosszantotta fel Dylan rajongóit, ugrott neki Prince-nek, szólt be Miley Cyrusnak, Szűz Máriát játszotta Neil Jordan filmjében stb. Amióta pedig van Twitter, mondjuk úgy, hogy írt már ki olyan dolgokat is, amiket aztán talán megbánt. Aki fel szeretné idézni mindezt, annak a Wikipédia vonatkozó oldala lehet a segítségére. A koncerten amúgy elmondja, hogy bocs, ő nem nagyon szokott a színpadon beszélni, mert ő egy idióta, biztos csak idióta dolgokat mondana, úgyhogy ne is várjunk tőle többet. Majd megmarkolja a melleit csak úgy mellékesen, az idiótaságának okára mutatva rá, és a következő dalt a hozzá hasonló "didkós idiótáknak" ajánlja.



O'Connor erős karakter tehát, és a színpadon sem hiteltelen, még akkor sem, ha egy pillanatra sem tűnik el az üvegfal közte és a közönség között. Napszemüvegben énekel, a koncert elején mondja, hogy szégyenlős. Amit énekel, azt úgy is gondolja, de a profizmus számára egyértelmű páncél is. Új lemezének talán legszebb dala (8 Good Reasons, fent) lényegében arról szól, hogy sosem érezte magát ide illőnek, mármint az életbe (kísérelt meg öngyilkosságot, ugye), de mégis van pár oka arra, hogy maradjon. Ezt a dalt meghallgattam volna élőben, de nem játszotta.

Bő egy óra után lemegy a színpadról, aztán amikor visszajön, egyedül énekel el egy dalt. Utána jönnek a többiek, és előadják a Nothing Compares 2 U című toposzt. O’Connor nem ünnepli meg, bejelenti, hogy helló, ez lesz az utolsó alkalom, aztán elénekli, persze, szépen, rutinosan, kiereszti a hangját. Nem is csinál titkot belőle, érezteti, hogy az a dal jelenti számára a legkevesebbet a szettből. Vége, villany, nem is nagyon enged senkinek időt arra, hogy történelmi pillantnak érezze, vagy akár utólag beleképzeljen bármit. Nem igazán lenne mit. Elég őszinte előadás volt. Nem is akarok abba belegondolni, hogy vajon eljátssza-e még valahol.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!