Segíthet megmenteni a világ legbénábban randizó madarát

Fotó: Minden Pictures / TUI DE ROY

-

A röpképtelen kakapó sztorijához képest a magyar történelem látványos sikerek kitartó sorozata. A legkevesebb, hogy segítünk neki.


Több százezer kakapó lakta Új-Zélandot, ami már csak azért is meglepő, mert a madár egyáltalán nem tud repülni. A hiányosságát azzal pótolja, hogy remekül mászik, és a zuhanását szárnyaival fékezve hajlandó nagy magasságból is leugrani. A veszélyre ledermedéssel reagáló sétabajnok madárnak nem sikerült túl jól az elmúlt pár száz éve. Már az 1200-as évek közepén Új-Zélandra érkező maorik is meglátták benne a lehetőséget: a húsából ételt, a tollaiból és bőréből ruhát, megszárított koponyájából fülbevalót csináltak. A maorik behozták magukkal a szigetre a polinéziai patkányt és a kutyákat is, amelyek szintén rákaptak a kakapóra.


Az 1800-as évek közepén megérkező európaiak csak követték az akkor már huzamosabb ideje Új-Zélandon lakó maorik lefektette utat. Hoztak magukkal további patkányfajokat és pluszcsapásnak a menyétet is. Ahhoz képest, hogy létének nagyobb részében a kakapó olyan környezetben élt, amelyben nem voltak ragadozók, az utóbbi hétszáz évben mindent kapott a nyakába, ami kellemetlen.


Ugye, hogy nem tudnák bántani!


Az utolsó ragadozó, amelyet az európaiak becipeltek, az állatgyűjtő és a muzeológus volt. Ezerszámra fogták össze a mókás külsejű, mohalepte angol főrendre emlékeztető madarat, hogy kitömve, megnyúzva tartsák meg az örökkévalóságnak. A kakapókat, amelyek alapvetően két lábon sétálva szerettek volna megmaradni, a kutya se kérdezte.


Az 1900-as évek kakapószemszögből már úgy festettek, mint a Terminator különösen reménytelen első fele. Az új-zélandi kormány is rájött arra, hogy ha nem próbálják megmenteni, akkor a fajnak csak kitömött példányait mutogathatják pár éven belül. A védelem nem volt annyira egyértelmű, mint gondolnák. A nagy szigetekről nem lehetett eltüntetni a patkány- és menyéthordákat, ezért szigeteket jelöltek ki a kakapóknak. Ezeknek az izolációját sem sikerült megoldani, a Resolution Islanden berendezett rezervátum például hat évig állt fenn, utána megjelentek a szigeten a menyétek, és mire az új-zélandiak észbe kaptak, a sziget kétszáz kakapójából egy sem volt meg.



Az egyre komolyabb próbálkozások ellenére a kakapók száma a huszadik század végig fogyott. A mélypontot a kilencvenes évek közepére érte el, amikor a legoptimistább becslések sem beszéltek ötven madárnál többről. Ennyi állatot már simán lehet névről ismerni. Ekkor már elszánt aktivisták egy komolyabb csoportja dolgozott azon, hogy a madár életben maradjon. Munkájukról a legjobb beszámolót – az inkább a Galaxis útikalauz stopposoknak miatt ismert – Douglas Adams és Mark Carwardine Utoljára látható című, kihalófélben lévő fajokról írt könyvében találnak.


„A kakapó egy magának való teremtmény, nem szeret másokat. Még a többi kakapót sem. Egy fajfenntartási dolgozó, akivel találkoztunk, csodálta, hogy a hím hívó hangja nem riasztotta el a nőstényt, ami egy biológiai abszurdum, és csak a diszkókban jellemző. A párzás módszere csodálatosan bizarr, kivételesen sokáig tart, és majdnem teljességgel eredménytelen” – írják Adamsék, majd ismertetik, hogy a kakapó előbb épít magának egy Sziget nagyszínpad jellegű területet, ahol elkezd rezgő, mély, dübörögő hangokat kiadni. Tudják, miért jók a mély hangok? Mert nincs irányuk, nagyon nehéz azonosítani, honnan szólnak. Különösen jó ötlet ilyennel hívni szaporodásra!

És hát nem ez az egyetlen gyengeségük.


Steven Fry öt éve látogatta meg Sciroccót, a kakapót


Ha van ráérő idejük, mindenképpen olvassanak bele az Utoljára láthatóba. Egyrészt azért, mert Adamsék pont a kakapómentési program legsötétebb napjain jártak Új-Zélandon. Azóta minden sokkal jobb: madárból sem csak negyven-ötven van, hanem egyenesen 125. Ez huszonöt év alatt háromszoros növekedés. Úgy, hogy ezek a madarak a világ legbénábban randizó élőlényei, és csak akkor érzik igazán idejét a gyermeknevelésnek, ha elég bogyós gyümölcs áll rendelkezésükre.


Igen, egy fán látható! Felmászott.


A rendkívül jó sajtójú, – majdnem töketlent írtam, de legyen inkább – gyámoltalan kakapóknak most a közösségi finanszírozás és az olcsó genetika segíthet. A125 – sőt, lassan lehet, hogy 126 – példány ahhoz nagyon kevés, hogy a kakapómentők nyugodtan lerogyjanak egy kerti hintaágyra, felbontsák a söreiket, és elkezdjenek nosztalgiázni arról, hogy régen milyen nehéz munkájuk volt. Viszont ahhoz már elegendő példány, hogy tudjanak figyelni a madarak genetikai változatosságának megőrzésére is.


Épp arra gyűjtenek pénzt a tudományos projektek közösségi finanszírozására kitalált Experiment.com-on és a saját oldalukon is, hogy az összes példány teljes géntérképét elkészítsék. Így lehet figyelni arra, hogy a megfelelő párok szaporodjanak, és a legváltozatosabb legyen a populáció összetétele. A kakapók alapjáraton sem túl szaporák, többre van szükség némi fehérbornál és Marvin Gaye-cédéknél. A program amellett, hogy a ritkább géneket hordozó madarak és az örökletes betegségekre utaló géncsoportok azonosítására alkalmas, más szempontból is érdekes. A kakapó a legnagyobb papagájfajta, az egyetlen röpképtelen, és közeli biológiai rokonai sincsenek.


kakapó

Bogyók és hatalmas mázli kell, hogy a kakapócsemete felnőjön


A közösségi finanszírozással 45 ezer dollárt akarnak összeszedni, ebből már 33 ezer megvan. De örökbe is lehet fogadni egy állatot, ami ugyan költségesebb, mint bedobni pár dollárt a kalapba, de az örökbe fogadó névről tudhatja, melyik állat kivizsgálását szponzorálta meg.


A párzási szezon egyelőre annyira jól halad, hogy a kakapómentő szolgálatnál dolgozó Andrew Digby az eddigi legjobb évüknek nevezte a 2016-ost. Ez pedig hihetetlenül nagy szó. Az előző legjobb évben, 2009-ben 33 csibe jött világra. Egy óriási hír már van is, a csupán három madár által hordozott Fjordland-szigeti gének nagyobb biztonságba kerültek: az egyik olyan madárnak kelt ki tojása, amely 18 évig váratta az állatvédőket.



Akkor most már minden rendben?

A jelenleg a rezervátumnak kijelölt kakapók egy részéről nem lehet tudni, hogy hány évesek. És ha tudnánk is, akkor is csak közepesen pontos tippek vannak arról, hogy a 3-4 kilós óriáspapagájok hány évig élnek. A csapat legöregebb tagját, amely 2010-ben halt meg, nyolcvan évesnek becsülték.


A kor továbbra sem az egyetlen veszély, amely a kakapókra les. Tavaly a program elveszített egy 16 éves nőstény állatot. A halálára semmilyen magyarázat nem volt. A mentőprogram azonban összességében jó évet zárt. Megvan az esélye, hogy sem Adams, sem az ő útját a kétezres években végigjáró Steven Fry nem volt azok között, akik utoljára látták a kakapót. Kár lenne egy ennyire jámbor állatért.