Rúddal a kezükben legyőzhetetlenek a nők

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint

-

A rúdtánc már rég nemcsak a férfiakat szórakoztatja: az elmúlt évek forradalmának köszönhetően a nők elkezdték a maguk örömére birtokba venni ezt a füstös bárokkal azonosított eszközt. Sőt menet közben még a feminizmus is a rúd köré csavarodott. Megnéztük, mit történik, ha a nők erősnek és szexinek érzik magukat.


A férfiakat évszázadokon át elkényeztették az erotikus táncos műfajok, és ma is széles kínálatból választhatnak, ha épp félmeztelen nőket szeretnének látni pörögni egy rúd körül. De mi történik, ha egy ilyen előadásból kivonjuk a férfitekinteteket? Az egyik legszebb és legátütőbb választ egy rövidfilmben próbálta megfogalmazni néhány nő. Bemelegítésként mutatjuk is:



A rúdtánc tanulságos példája annak, hogy az emancipáció néha kanyargós utat jár be. Sok fantázia például nem kell ahhoz, hogy lássuk magunk előtt az elszánt jogvédőt, aki a nők kizsákmányolása ellen kel ki, és egy füstös bár mélyén minden erejével megpróbálja levakarni a táncosokat a rúdról, amelyre a férfitekintetek aggatták őket. A rúdtáncot a megjelenése óta a vetkőzéssel (vagy legalábbis minél több fedetlen testrész megmutatásával) és a nők kihasználásával azonosították, tipikusan az a szórakoztatóipari/szexipari műfaj volt, amely csak és kizárólag a férfiak örömére létezett. Ez a stigma ma is erősen kapcsolódik még a rúdtánchoz, csakhogy közben lezajlott egy kisebb forradalom, és a nők egy 180 fokos pördüléssel elkezdték a maguk örömére birtokba venni a rudat.


A Dollhouse rúdtáncosai keményen dolgoznak


A rúdtánc mára már nagyon hatékonyan kezdte el ostromolni a hagyományos elképzeléseket arról, hogy egy nő mit tehet és mit nem tehet meg a testével. Értelmiségi nők, családanyák tapossák szét a sztereotípiákat a magas sarkú cipőikkel, a kiskosztümöt vagy a mackónadrágot cserélik le csillogó sortra és melltartóra, és teremtik meg maguknak a lehetőséget, hogy erősnek és szexinek érezzék magukat. Menet közben pedig a feminizmus is rúd köré csavarodott.

Ez persze nem volt könnyű menet, vannak, akik még mindig a nők tárgyiasítását látják a rúdtáncban, de ez egyre jobban ellentmond a rúdtáncot választó nők tapasztalatainak: ők arról számolnak be, hogy a rúdtáncnak köszönhetően kezdték el birtokba venni a saját testüket és a saját szexualitásukat. Minden más fényt kap, ha nem másért, hanem magukért csinálják. Azt például tudták, hogy a rúdtáncosok nem a férfiak kedvéért viselnek olyan kevés ruhát, hanem azért, mert a rúd megköveteli? A bőrnek a rúdhoz kell tapadnia, különben csúszni fog. Minden más már a fantázia kérdése.


De hogyan lett a rúdtáncból a nőjogi harcok terepe?

Például úgy, hogy a rúdtánchoz erő kell. Egy olyan kultúrában, amelyben a nőket a gyengébbik nemként azonosítják, nem lehet alábecsülni ennek az erőnek a felszabadító hatalmát. A rúdtánc kívülről nézve csalóka, kicsit olyan, mint az egyébként szintén ultranőiesnek tekintett (csak éppen a spektrum szűziesebb végén található) balett: a néző csak a lebegést és a csábítást látja, de valójában hatalmas erőkifejtés kell ahhoz, hogy egy-egy mozdulat könnyednek tűnjön. Közelebbről nézve viszont jól kivehető az izomerő, amely egy-egy póz megtartásához kell. Az erő tartást ad, a tartás pedig magabiztosságot. Azoknak a nőknek, akikkel kislányként elhitették, hogy nekik törékenynek kell lenniük, ez hatalmas fordulatot hozhat az életükbe. Ráadásul közelebbről megismerhetik, hogy milyen, ha náluk van a kontroll a saját testük felett.



Az elmúlt, nagyjából egy évtizedben lezajló a forradalom megsokszorozta a rúdtánc célközönségét, a kereslet pedig egyre több stúdiót hívott életre, sőt most már akár könyvből is inspirálódhatnak az érdeklődők. A műfaj hazai úttörőjének számító Pirner Alma egy teljes kötetet szentelt „a női önkifejezés és csábítás művészetének”, amelyben lehetetlennek tűnő pózokban veszi fel a harcot az előítéletekkel és tévképzetekkel.


Miért jut eszébe valakinek a rúdtánc?

Mindenkinek más a motivációja, és mást akar magával vinni egy-egy óráról. Hajni például a cirkuszművészet elemeit látta meg benne, aminek mindig is rajongója volt, de évek teltek el, amíg rászánta magát arra, hogy ki is próbálja. Az első óra viszont nem volt olyan átütő erejű, hogy azonnal azt érezze, folytatni kell. Második nekifutásra, nagyjából 40 éves kora körül, viszont egyértelművé vált, hogy illik hozzá ez a mozgásforma. A rúdtáncos társak pedig elsőre kifejezetten meglepő látványt nyújtottak: „Arra számítottam, hogy csupa szuper testű, tornászmúlttal rendelkező fiatal lány lesz ott, de valójában szinte több a 30-as anyuka”.

Péter Anna szép és nehezen összehangolható mozgásformát keresett, a rúdtánc pedig épp elég zúzós volt az amerikai focin edződött izmainak, miközben a mozgáskoordináció ígéretével is kecsegtetett. „Arra számítottam, hogy én leszek a legbénább. Nem így lett, de ettől függetlenül iszonyú lassan haladtam, és sokszor belefájdult a fejem, mire összeraktam egy mozdulatsort”. Hogy mennyire nemcsak az izom-, hanem agymunka is a rúdtánc, azt jól jelzi Anna tapasztalata. „A továbblépésem akadálya már simán az agyam, és nem az erőnlétem, de például egy bizonyos szinten már alkatilag is idomulni kell, megjön az ember válla, csuklyája, és minden súlyfelesleg megnehezíti a dolgot”.


rúdtánc, Dollhouse Boudoir


A rúdtánc egyébként azóta, hogy betört a legdivatosabb mozgásformák közé, rögtön több utat is megnyitott az érdeklődők előtt: nyilván továbbra is elérhető a nagyon buja változata, amelyet szétfeszít az erotika és olyan kiegészítők adják meg a hangulatát, mint a magas sarkú cipő, de megjelent a rúdfitnesznek nevezett, akrobatikára, erőelemekre és hajlékonyságra összpontosító verziója is. És persze ott van a kettő között megannyi átmenet. A rúdfitnesz pedig olyan távlatokat nyitott, ami már a férfiak érdeklődését is kiváltotta, mégpedig nem a nézői, hanem a kivitelezői oldalon, vagyis, igen, vannak férfi rúdtáncosok is. Néhány lelkes rajongó még azt sem tartja a valóságtól elrugaszkodott ötletnek, hogy olimpiai sportág legyen a rúdfitnesz.

A műfaj keménységében kételkedőknek idézzük fel Péter Anna tapasztalatait: „A hangulat rendes edzőtermi, nincs picsogás – mondja, hozzátéve, hogy a fájdalmat egyébként is nehéz elválasztani a sportsikerektől. – Ez ilyen, meg lehet tanulni élvezni”.


A Dollhouse kemény és elszánt rúdtáncosai


A rúdtáncos fájdalom egyébként nyomot is hagy: Pirner Alma is figyelmeztet a könyvében, hogy a kezdő órákon számolni kell a horzsolásokkal és zúzódásokkal, mert a tapasztalatlan rúdtáncos egyszerűen nem elég technikás ahhoz, hogy tökéletesen kivitelezze az elemeket, és a tökéletlenség ebben az esetben ilyen következményekkel jár. A másik tipikus jel, amely elárulja a rúdtáncost, a rúd csókja (angolul pole kiss), vagyis a jó pár kék-zöld-lila folt, amely az erőfeszítés emlékét őrzi. Ezeket azért nem lehet megúszni, mert gyakran minimális testfelület érintkezik a rúddal, és a teljes testsúlyt megtartva ilyenkor akkora nyomás nehezedik arra az egy-két pontra, hogy elkerülhetetlen az elszíneződés. Mondtuk, hogy kemény. (Közszolgálatilag jegyezzük meg, hogy Pirner Alma szerint a fekete nadálytőkrém csodákra képes)

Hogy mennyire fáj? Hajni nem ringat illúziókban: „Őszinte leszek: fáj. Legalábbis eleinte. A bőrnek szokatlan ez a fajta igénybevétel, az, hogy a rudat szorítani kell, hogy a megfelelő tapadást elérjük.” Bár az oktatók azzal biztatják a növendékeket, hogy a szokatlan nyomást megszokja a bőr, és a technika javulásával a véraláfutások is elmúlnak, szerinte tény, hogy „kell egy adag elszántság a folytatáshoz”. A fájdalommal szemben viszont ott van a mentális nyereség, amit Hajni így foglal össze: „Óra közben csak a feladatokra koncentrálsz, így maga az izommunka szinte fel sem tűnik, inkább egy ügyességi játékra hasonlít a dolog, ami nagyon szórakoztató, és persze rengeteg sikerélmény rejt, ha végre meg tudsz csinálni valamit, amit addig nem sikerült.”


rúdtánc, Dollhouse Boudoir


Itt az ideje komolyan venni

Mivel a műfajt eredetileg a férfiak szemének találták ki, sokan közülük ma is nehezen látnak túl a szórakoztatóipari rétegeken. Imádják persze, de ahogy Péter Anna mondja, „ők azt hiszik, ez fenékrázás meg tárogatás rúddal, pedig ez valójában saját testsúlyos erőedzés. Olyan, mint a fegyencedzés vagy a crossfit.”

Rengeteg elmélet van arról, hogy a rúdtánc miért tesz jót a nők lelkének. Almási Kitti pszichológus például arról beszél Pirner Alma könyvében, hogy „vannak dolgok, amelyeket testileg lehet csak feloldani”. A jelenség azért is izgalmas, mert egy kizsákmányolónak tekintett mozgásformát alakítottak át maguknak a nők egy olyan eszközzé, amely felszabadítja őket. Hajni azt látja a rúdtáncos társain, „hogy az önbizalomnak nagyon jót tesz. Többen szülés után, kicsit elpunnyadva, kicsit megereszkedve keresnek valamilyen mozgásformát, ami szórakoztatóbb, mint hosszú kilométereket futni, mégis szépen formálja az alakot, és javítja az állóképességet. Már csak hab a tortán, hogy nagyon látványos és szexi is”.

A rúdtánc annyira eltávolodott az eredeti létjogosultságától, hogy sokakban már fel sem merül, hogy ennek a mozgásformának szórakoztatóipari gyökerei vannak. Hajni szerint „a rudat leszámítva össze sem hasonlítható a fülledt bárokban vonagló táncosnők produkciójával. Ez kemény akrobatika, akinek kétségei vannak, nyugodtan próbálja csak ki!”