Román seriff buja cigányt üldöz

Forrás: Mozinet

-

Bojárok, behajtók, kurvák és cigányok népesítik be a 19. századi Romániát egy igazi balkáni westernben. Az Aferim! az év egyik legkülönlegesebb filmje.


Puliszka- vagy polentawestern – ha esetleg több ilyen készül majd, talán így kellene hívni a román vadnyugati, illetve hát -keleti filmeket. Az új román film második hullámában feltűnő Radu Jude ugyanis három szatirikus és kegyetlenül őszinte kortárs látlelet után egy a korábbiaktól a legtöbb tekintetben teljesen elütő, fekete-fehér, a 19. századi Havasalföldön játszódó mozival nyerte el a Berlinalén a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét. Nálunk A legboldogabb lány a világon és a Mindenki a mennybe megy című munkáit vetítették.

Igazi easternről van szó, hiszen a szerzők (a forgatókönyvet Jude mellett Florin Lăzărescu jegyzi, akivel még első rövidfilmjein dolgozott együtt) az amerikai műfaj kliséit és tipikus szereplőit a nagyjából feudális körülmények között tengődő Havasalföldre ültetik át. A történet középpontjában egy a magyar feliratban behajtónak nevezett figura áll, aki serdülő fiával tartja fenn a rendet saját járásában, de aki valójában a seriff balkáni változatának felel meg. Ráadásul, továbbra is a western paradigmáit követve, pénzért folytatott fejvadászatról szól a film, egy környékbeli bojár rakoncátlankodó, majd elszökő cigányát kell elkapni.


Aferim!


Ezzel azonban máris érintettük a műfaj keletiesítésének egyik fontos elemét: a westernek többségétől eltérően a fejvadász és a seriff jelen esetben ugyanaz, vagyis a rend „hivatalos” őre gond nélkül beáll pénzért, zsoldosként lerendezni egy helyi hatalmasság privát ügyeit. És innen tudjuk, hogy bizony a Balkánon vagyunk, ahol még formálisan sem létezik a privát és a közszféra elválasztása, ahol mindenki a saját anyagi érdekét követve használja ki a rendszert vagy az éppen adódó lehetőségeket. Hogy mindez még hangsúlyosabb és félreérthetetlenebb legyen, a cigányt nem munkáját érintő vétség, netán lopás miatt kell elkapni, hanem amiatt a teljesen privát ügy miatt, hogy míg a ház ura távol volt, állítólag együtt hált a bojárnéval.

És ahogy erre rájövünk, egyértelművé válik, hogy Jude a szinte két évszázados távolság ellenére nem történelmi filmet forgatott, hanem egy nagy hagyományú filmes műfaj és egy múltbéli kor megidézésén keresztül valójában továbbra is a jelenre volt kíváncsi. Az Aferim!-ben kirajzolódó világ ugyanis mintha azokat az előzményeket mutatná meg, amelyek megmagyarázzák a mai Kelet-Európa működését és ezzel párhuzamosan perifériajellegét. Nem a jelentől elszigetelt múltbeli történet elevenedik meg, hanem a kortárs tekintet által életre keltett és szelektált események szólalnak meg napjaink érzékenységének tükrében.



Ebben a világban amellett, hogy a „seriff” egy földbirtokos magánügyében jár el napokon keresztül, segédnek a saját, meglehetősen nyápic, teszetosza és teljes mértékben alkalmatlan fiát választja. Itt, ha különböző „intézmények” illetőségi kérdéseit kell megtárgyalni, a westernben megszokott felállással ellentétben a szemben álló felek nem erőt fitogtatnak, netán lőpárbajba kezdenek, hanem csendes hangon félrehívva egymást, megoldják a problémákat. Ilyenkor a mifelénk is oly jól ismert fordulat – „nem tudnánk ezt valahogy megoldani?” – jelenti a kiutat.

És hát ez az a szűk látókörű világ, ahol – lám, milyen aktuális ez most – mindenki utálja az idegeneket. Csak varjúnak nevezik a cigányokat, de szidják a zsidókat, megvetik és átverik a törököket, anyázzák a muszkát, és még az angolt is elzavarják, csak mert más nyelven beszél. De nem járnak jobban a „sok szabadidő” miatt lustának nevezett szegények, a családon belüli bántalmazást elszenvedő nők vagy a „szodomiták” sem. Magába zárkózott, gyógyíthatatlanul periférikus világ ez, ahol mint a kis Ionița esete mutatja a filmben, ezek a mélyben meghúzódó beidegződések és meggyőződések generációról generációra öröklődnek. És éppen ezért nemcsak a múltunk, de a jelenünk és a jövőnk is meglehetősen kilátástalan – állítja keserűen az Aferim!



Nagyon fontos e tekintetben, hogy – amint azt a román kritikák is kiemelik – az archaizmusokkal terhelt kacifántos dialógusok eredetiben a színészek elképesztő munkája ellenére is valamelyest könyvízűnek hatnak. Mint ahogy konkrétan azok is, a filmvégi feliratból, illetve a rendezői nyilatkozatokból kiderül, hogy minden szöveg különböző korabeli történelmi dokumentumokból (útleírásokból, törvénykönyvekből, egyházi iratokból stb.) származik. Tekinthetnénk ezt rendezői és írói hibának, azonban itt inkább arról van szó, hogy ezzel a hatással Jude pont a múltban kritikátlanul elmerülő naturalizmust akarta elkerülni. E megoldással arra törekedett, hogy ne az egyes szereplők egyéni rasszizmusaként vagy otrombaságaként értsük ezeket a mondatokat, hanem azt érezzük, hogy mindaz, ami a szájukból elhangzik, egyfajta elfogadott közvélekedés – mintha a „korszellem” súgna nekik. És így hozza létre azt a nézőpontot, ahonnan már nemcsak a több évszázados múltra, hanem önmagunkra is rálátunk.



Radu Jude filmjének legnagyobb értéke pont a rendezés, amiért a díjat kapta. A komplex és nehéz dialógusokat ugyanis a kietlen pusztaságokon barangoló szereplők olyan erővel mondják el, hogy élettel töltik meg a meglehetősen szikár történetet – ehhez nyilván kellett a román filmekben már megszokott remek színészi teljesítmény. A táj ingerszegénységéhez illően minimalista sztori, bár nem képes teljes mértékben és egyforma intenzitással kitölteni a teljes filmidőt, dramaturgiailag jól felépített ahhoz, hogy a filmvégi feszültségbeli robbanásnak megágyazzon. Mindehhez társul egy fekete-fehér, a western atmoszférájának és látványának provinciális, kisstílű változatát megidéző képi világ, amelyben a nagytotálok ugyan kopár és szikkadt vidéket mutatnak, de hol van ez a szegény és érdektelen vidék a vadnyugat monumentalitásához képest!



Mindezek miatt az Aferim! különleges élményt kínáló film, amelyben a múlton keresztül, szervesen az eseményekbe illeszkedve, határozottan átdereng a napjainkat illető társadalomkritika, és amely egyszerre hordozza a kortárs román film jellegzetességeit, és haladja meg némely ponton azokat. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy minden értéke ellenére némileg üres marad amiatt, hogy Jude nem igazán gondolkodik képekben. A képek itt a történet hátterét, néhol atmoszféráját adják, esetleg megidézik a korabeli metszetek és a korai fotográfia képi világát, de semmi sem vizuális módon történik meg. A látvány segíti az írott szöveget, de nem tud érdemben hozzátenni – ami miatt az lehet az érzésünk, hogy Radu Jude egyelőre csak remek rendező, kritikus szemű gondolkodó, de még nem igazán nagy formátumú filmes alkotó.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!