Rémálmaink lesznek ettől a gyönyörű mesétől

-

A Bíborhegy szépséges, rémisztő felnőttmese, amelyet Guillermo del Toro telezsúfolt tiltott vágyakkal és szörnyű bűnökkel. Kétórás, lenyűgöző utazás a tudatalatti veszélyes világába.


Guillermo del Toro kamaszkorában elhatározta, hogy horrormeséket akar csinálni, és már több mint húsz éve készíti nekünk a jobbnál jobbakat. Legsikerültebb alkotásai azok, amelyek a szigorúan vett műfaji meghatározás szerint is idesorolhatók: A faun labirintusa és most a Bíborhegy (Crimson Peak). Ez a 19. századi gótikus történet lenyűgöző mese, amelyben tökéletes összhangot alkot a mélylélektani elemekből építkező történet és az ennek megjelenítésére használt, erősen szimbolikus és a rendezőtől megszokott módon dús, barokkos képi világ.


Tom Hiddleston és Jessica Chastain a Bíborhegy című filmben


A rendező több archetipikus történetet ötvözött sikeresen és hátborzongató eredménnyel; megtalálhatók itt az Elektrának, A kékszakállú herceg várának és még a Jane Eyre-nek a kulcsmotívumai is – amiből következik az is, hogy bár vannak fordulatok a filmben, végeredményben ezek senkit sem fognak meglepni. És persze a cselekmény, mint minden mese, jó és rossz párharcára épül, és a rendező, akire eddig is jellemző volt, hogy ellentétpárokra húzta fel filmjeit, most tobzódik a kontrasztok látványos kiaknázásában.


Tom Hiddleston és Mia Wasikowska


Del Torónál a színválasztásnak mindig nagy a jelentősége, akárcsak a többi vizuális elembe, a színekbe is mindig fontos információkat kódol. A Bíborhegyben a színhasználat már a három főhős első közös jelenetében teljesen egyértelműen tisztázza, ki melyik oldalon áll: a szőke, fehér ruhás Mia Wasikowska, a fekete hajú, fekete ruhás Tom Hiddleston és a lélegzetelállító vörös selyemruhába bugyolált, sötétbarna Jessica Chastain végzetes találkozása ez (a film egyik plakátja még egyértelműbben fogalmaz: ezen Chastain vörös uszályából kúszik fel a vér Wasikowska fehér hálóingébe), tehát az ártatlanság kerül szembe a sötétséggel és a vérrel.



Edith (Wasikowska) egy New York államban élő fiatal írónő, aki kiskorában elveszítette az édesanyját, és az apja is meghal, mielőtt megakadályozhatná lányát abban, hogy nagyon rossz döntést hozva férjhez menjen a titokzatos, vonzó Sir Thomashoz (Hiddleston), és Angliába költözzön férje és sógornője, Lucille (Chastain) világ végén levő, omladozó kastélyába. Ez az épület a film negyedik főhőse: egy vénséges vén, didergő, sóhajtozó és vérző lény, amely lassan az enyészeté lesz súlyos titkaival együtt. A padlástól a föld alatti teremig minden szintnek megvan a maga jelentősége és freudi szimbolikája: a felsőbb szinteken tudatosan elkövetett bűnök a tudatalattit jelképező mélyben temettetnek el. De a vér – a vörös agyag, amelynek kitermelésével Thomas bajlódik – szó szerint felbugyog a padló alól, és vörösre szennyezi a havat, felszínre hozva a múlt vétkeit.

Hamar megtudjuk, hogy Thomas és Lucille sorstársai Edithnek: ők is elveszítették gyerekkorukban az anyjukat. Izgalmas a felvetés, hogy ők hárman talán ugyanazon a traumán osztoznak, de félreértés ne essék: már korábban tisztázódott, hogy a leosztott szerepek szerint Edith a vergődő pillangó, akit a fekete molylepke Lucille éppen felfalni készül.



A rendező egy interjúban elmondta, hogy igyekszik a „ha tudsz nélküle élni, hagyd ki” elvet követni, ami a filmjeit elképesztő lényekkel, tárgyakkal és színekkel telezsúfoló Del Toro szájából viccesen hangzik, legtöbbször mégis megállja a helyét. Ahogy Edithtel együtt bejárjuk a kísértetház baljós termeit, kényeztet minket az utolsó szőnyegmintáig precízen megtervezett látvány, de semmi sem tűnik öncélúnak, megvan a jelentősége a kulcsnak, amely más, mint a többi kulcs, a díszes, aranyozott porcelán teáskészletnek, a magányosan álló fürdőkádnak és a kovácsoltvas liftnek is. A kameramozgások időnként már-már hivalkodóan bravúrosak, de ezeknek is mindig van okuk, Del Toro és operatőre (Dan Laustsen, aki a rendező karrierjét majdnem derékba törő Mimicet is fényképezte) ilyenkor szándékosan vezetik a tekintetünket valahova, ahova fontos odafigyelnünk.


Mia Wasikowska


Természetesen kapunk néhányat a rendező vad szüleményei közül is, és nem véletlen, hogy ezekre különösen erősen rezonálunk: Del Toro szörnyei – itt zombiszerű szellemek – nem hollywoodi írók és látványtervezők brainstormingjai során jönnek létre, hanem a filmes éveken át gyűjtögetett, jegyzetfüzeteibe kézzel lerajzolt, leírt fantáziái és álmai nyomán öltenek alakot. Kibányássza nekünk őket a saját tudatalattijából, és filmre viszi, mi pedig valahol ráismerünk szörnyeiben saját szörnyeinkre, és emiatt különösen jólesően borzongunk, amikor ő ijesztget.


Bíborhegy

Jessica Chastain és Mia Wasikowska


Valójában persze nem a szellem az ijesztő, hanem a bűnös vágyak, vétkek és félelmek, amelyeket megtestesít. Természetesen Edithnek sem a ház szellemeit kell legyőznie, hanem Lucille-t, és kettejük sokáig visszafojtva lappangó, majd a fináléban kirobbanó harca hihetetlenül kielégítő. Del Toro mindent bedob ahhoz, hogy a két női energia összecsapásának hatását a zsigereinkben érezzük: húst, vért, vágóeszközöket és még fekete humort is – csak melleket nem, nála véletlenül sincsenek felpolcolt vagy áttetsző hálóingek alól átsejlő dekoltázsok, sosem alacsonyítja hősnőit szexuális tárggyá.

Itt kerül előtérbe a film egy további értelmezési szintje: valójában Edith nagyon sötét felnövéstörténetét láttuk. Szemernyi kétség sem marad bennünk afelől, hogy ezek után igazán tud majd szeretni és alkotni. Csak a legtöbb királykisasszonynak nem kell ennyire durva próbatételeken átesnie ahhoz, hogy elnyerje méltó jutalmát.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!