Figyelem! Felnőtteknek szóló tartalom.

Elmúltam 18 éves, Belépek. Még nem vagyok 18 éves.

Ráült az arcára, de már nem volt az igazi

Forrás: Mozinet

-

Peter Strickland The Duke of Burgundyjéről tavaly szeptemberi világpremierje óta folyton úgy hallani, mint a szájbavizelős, szadomazós leszbikusfilmről, ami kissé félrevezető: csalódást okozhat azoknak, akik valami igazán zaftosra számítva ülnek be rá a moziba. A The Duke of Burgundy ugyanis egyáltalán nem polgárpukkasztó, de még csak nem is különösebben erotikus, hanem egy nagyon szép köntösbe bújtatott, meglehetősen visszafogott és hagyományos szerelmesfilm.


Igen, a The Duke of Burgundy két nő, a dominaszerepet magára öltő Cynthia (Sidse Babett Knudsen) és a szubmisszív Evelyn (Chiara D'Anna) szadomazo szerepjátékokkal fűszerezett kapcsolatát mutatja be, azonban egy-két, lírai elemeltséggel, nulla meztelenkedéssel ábrázolt puncinyaláson kívül szex egyáltalán nincs benne, és a legdurvább szadomazo-jelenet alatt kizár minket a rendező a fürdőszobából, ahol az aktus lezajlik, csak halljuk a kissé béna hangeffektet, ami a szájba pisilést hivatott jelezni. Ezért aztán kicsit bosszantó, hogy 18-as korhatár-besorolással vetítik (nemcsak nálunk, Angliában is), ami ismét bizonyítja, hogy ha a szex egy filmben nem heteronormatív, a cenzorok még mindig sokkal szigorúbbak.



Az explicit szex hiánya persze nagyon is átgondolt, fontos művészi döntés volt, ami aláhúzza, hogy a szadomazo természetesen nem a vizeletről vagy a korbácsról szól, hanem hatalom és alávetettség játékáról, amit Strickland alaposan kiveséz. Először lehántja a felszínt, és megmutatja, hogy valójában a teljes kontroll a szubmisszívnak tűnő félnél van, aztán továbbmegy, és azzal szembesít minket, hogy ebben a kapcsolatban is épp olyan dinamikák érvényesülnek, mint akármelyikben, az elhanyagolható különbség, hogy mások talán nem úgy fejezik ki a megbántottságukat, hogy lábtámasznak használják a kedvesüket.



A bizarr elemekből építkező humor Strickland előző – szerintem a The Duke of Burgundynél formabontóbb és izgalmasabb – filmjének, a Berberian Sound Studiónak is fontos eszköze volt, ennek a filmnek az első felét pedig teljesen áthatja: a rendező huncut humorral mutatja be, hogy milyen áldozatokkal is jár a dominalét, és mennyire akaratos és követelőző is tud lenni az, aki arra vágyik, hogy megalázzák. Evelyn gyöngybetűkkel teleírt cédulákon részletezi kívánságait, és ha Cynthia nem követi pontosan az utasításokat, felhúzza magát, Cynthia pedig kénytelen kényelmetlen fehérneműkölteményekbe préselni magát és egyik pohár vizet ledönteni a másik után, hogy kielégíthesse szerelme vágyait, aki aztán csak ímmel-ámmal masszírozza meg Cynthia hátát, amikor egyszer tényleg szüksége lenne rá, hogy egy kicsit kiszolgálják. Nemcsak vicces, a nézők többsége számára valószínűleg teljesen újszerű ebből a szemszögből bepillantást nyerni egy szadomazo kapcsolat dinamikájába.



Aztán viszont kiderül, hogy – mint azt Evelyn tulajdonképpen ki is mondja –, ez csak a máz; van, aki a kikötözős szexet szereti, más a misszionárius pózon kívül mást ki sem próbál egész életében, de végső soron a megcsalás az megcsalás, a hazugság az hazugság, az unalomba fulladó rutin meg unalomba fulladó rutin. Ez a kapcsolat is csak ugyanolyan törvényszerűségek szerint működik, mint bármelyik.

Ez a meglehetősen kézenfekvő tanulság kicsit sovány ahhoz, hogy a két főhős drámája igazán mélyen megérintse az embert, Strickland viszont iszonyú látványos külsőségekbe csomagolja, amelyek kissé azt az érzést keltik, hogy a rendező próbál úgy tenni, mintha filmje több lenne annál, ami.



Cynthia és Evelyn kint burjánzó növényekkel benőtt, bent meleg színekkel és fényekkel kipárnázott háza egy külvilágtól elzárt, saját törvényei szerint működő, mégis élettől lüktető női univerzum – a nőiség ilyen szép leképezését egy enteriőrrel utoljára talán A titkárnőben lehetett látni. A narancsokban, lilákban, türkizekben tobzódó, gyöngyházfényű fehérneműket, a 70-es éveket idéző, de kortalan kosztümöket, a parókákat, mindent aprólékos műgonddal válogattak össze (ez egyébként magyar látvány-, díszlet- és kosztümtervező munkáját dicséri), és akkor még nem beszéltem a Stricklandnél mindig elsőrangú hangmérnöki munkáról (leszámítva a fent említett effektet) és a Cat's Eyes álomszerű, szintén buja női energiákat sugárzó kísérőzenéjéről.

Mindez a filmen végigvonuló pillangószimbólummal és rengeteg filmes utalással együtt szinte már túl szép, tökéletes és sok; annyira bűbájos és rafinált a csomagolás, hogy végül ellentétes hatást vált ki, mint, ami a célja volt: felhívja a figyelmet arra, hogy lélektani szempontból nincs annyi árnyaltság és mélység a filmben, hogy ez a grandiózus körítés teljesen indokolt legyen.