Rányomulnék, de sárkányai vannak

Forrás: HBO

-

A Zsiványok című, vaskos novellagyűjteményt azoknak találták ki, akik imádták a Trónok harcát, a Holtodiglant vagy Neil Gaiman könyveit, és szeretnének még egy kicsit elmerülni ugyanabban a fantasyvilágban vagy krimitörténetben. De a George R. R. Martin bábáskodásával született kötetben a körülrajongott szerzők mellett ott vannak a kevésbé ismertek is, és ők nyújtják az igazi izgalmakat. A pökhendi varázslók, csuklófájós exkurvák és nagytermészetű Targaryenek kalandjai között pedig biztos, hogy mindenki talál magának kedvére valót.


Mi a közös a Trónok harca kanos törpéiben és sárkányokat nevelgető hercegnőiben, a Holtodiglan szerzőjének vércinikus átlagemberhőseiben és a Neil Gaiman-féle Sosehol egyszerre mágikus és hétköznapi világának lakóiban? Nagyjából semmi, azon kívül, hogy mindannyian napjaink zsánerirodalmának megkerülhetetlen szereplői. Azt elég problémás lenne meghatározni, hogy pontosan mi is tartozik a zsánerirodalom címkéje alá (mert szigorúan véve műfaja mindenféle szövegnek van), de értelme sem lenne sok. A lényeg annyi, hogy ma is tapasztalható némi elkülönülés a hagyományosan szépirodalminak tekintett szerzők és a felvállaltan különböző műfajokban dolgozó írók között.

Utóbbiak sokkal jobban összetartanak, ahogy a közönségük is sokkal aktívabb: a könyvfesztiválokon nem fogunk Walter Berglundnak öltözött, madárlesre készülődő Franzen-rajongókkal találkozni, egy olyan eseményen viszont, ahol George R. R. Martin dedikál, egymást érik majd a Daenerys Targaryennek, Tengerjáró Davosnak vagy Óriásvész Tormundnak öltözött geekek. Oké, lehet, hogy Óriásvész Tormund nem lesz, de a többi stimmel.



A fantasy, sci-fi és westernszerzők, vagy a kicsit más kategóriába tartozó, a 20-as évek hard-boiled hagyományából vagy a Sherlock Holmes-féle rejtvénysztorikból merítő krimiírók ellentmondásos helyzetét jól példázza, hogy bár lelkes, de külön-külön alapvetően szűk a célközönségük – mert ki más olvasna el például több ezer oldalas, nehezen követhető, eposzi fantasysorozatokat az időmilliomos kamaszfiúkon kívül? Másrészt viszont időről időre akad egy könyv vagy sorozat, amely átlép a fősodorba, és olyan eseménnyé válik, amiről a presztízsirodalom legjelesebb alkotói sem álmodhatnak. Budapesten például már egy éve nem lehet úgy lemenni a metróba, hogy ott ne olvassa valaki A tűz és jég dala című, több ezer oldalas, nehezen követhető, eposzi fantasysorozat valamelyik részét, köszönhetően a tévés adaptáció sikerének.

A Zsiványok című antológia – pont úgy, mint az összes hasonló gyűjtemény, köztük a Neil Gaiman szerkesztette 27 képtelen történet, a szintén nemrég megjelent Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai vagy George R. R. Martin és Gardner Dozois korábbi antológiái, melyek nem jelentek meg magyarul arra való, hogy tovább szélesítse az egyes műfajok olvasótáborát. Kevesen vannak, akik azért veszik majd meg a Zsiványokat, mert egyszerűen csak szeretnének ízelítőt kapni a kortárs fantasy- vagy hardboiledszerzők munkáiból. Nem, inkább azért olvassák el a könyvet, mert imádták a Trónok harcát, bejött nekik a Holtodiglan, vagy falták Steven Saylor Róma-regényeit, és kíváncsiak egy újabb történetre ezekből a világokból vagy hasonló hangvételben. Ha pedig már úgyis kezükben a könyv, belenéznek a többi novellába is.


Gillian Flynn, a Holtodiglan írója


A huszonegy történetből pedig biztos, hogy mindenki talál kedvére valót, még akkor is, ha nincsenek igazán kiemelkedő darabok. Igaz, feltűnően rossz írást sem találni, egyenletes a kötet színvonala. A legizgalmasabbak a markánsan női nézőpontot érvényesítő novellák, élükön Gillian Flynn történetével (Minek nevezzelek?), amelyben a jól jövedelmező prostituált-karrierjét krónikus csuklófájdalmai miatt félbehagyó hősnő találkozik egy ördögi kisgyerekkel, aki mintha csak a Holtodiglan Amyjének lenne a fiatalabb kiadása. Mellesleg ebben a sztoriban vannak a legjobban idézhető mondatok, például amikor a főszereplő arról vall, miért nem választott másik foglalkozást: „Szívesebben lennék könyvtáros, de aggódnék az állásom biztonsága miatt. Könyvek nem biztos, hogy mindig lesznek; de hogy álló farkak igen, az elég valószínű.”

De a hagyományosan fiús műfajokban, a 20-as évek illegális alkoholméréseiben játszódó gengsztertörténetben (Carrie Vaughn: Azok a dübörgő húszas évek) vagy az intrikáló varázslók birodalmába kalauzoló fantasyben (Scott Lynch: Egy év és egy nap Teradániában) is erős, aktív nőalakok irányítják az eseményeket, ez a trend egyértelműen fontos volt a szerkesztőknek, George R. R. Martinnak és a főleg sci-fiben utazó Gardner Dozoisnak.


George R. R. Martin


Kettejük közül nyilván Martin az, akivel el lehet adni a könyvet, ennek érdekében rögtön kétszer is ráírják a borítóra a nevét, hogy biztosan mindenki észrevegye – kár, hogy a magyar kiadó megtartotta az eredeti, nevekkel brutálisan túlterhelt, kifejezetten csúnya borítót. Annyiban viszont Martin ízlése is nyomot hagyott a köteten, hogy a fantasztikus műfajok kerülnek elő a legtöbbször. Még a hétköznapi rögvaló talaján maradó történetek szerzői is eljátszanak a természetfeletti lehetőségével, például Flynn a Mivel foglalkozol?-ban vagy Steven Saylor, a Róma-regények állandó nyomozója Gordianus ifjúkori kalandjáról szóló novellájában.

A Flynnhez vagy Saylorhoz hasonló, itthon is ismert nevek egyébként többnyire sem meglepetést, sem csalódást nem okoznak. Éppen a szupersztárrá vált Martin az, akinek egy gyengébb munkája került be a kötetbe, A tékozló herceg ugyanis szinte semmit nem mutat meg abból, amiért a Trónok harca világát szeretni szokás (vagyis a nyers, valóságszagú és lendületes cselekményvezetésből), ellenben kellő muníciót ad a sorozat kritikusainak, mivel egymást érik a nevek és évszámok, mintha történelemkönyvet forgatnánk, ráadásul több szereplőt is ugyanúgy hívnak, és negyven oldal után már nagyon komolyan oda kellett figyelnem, hogy tudjam, a Targaryen család különböző tagjai pontosan miféle kapcsolatban is állnak egymással, ki kinek a bácsikája, testvére vagy ágyasa, netán mindhárom egyszerre. Ez nem könnyítette meg az olvasást, pedig a regényekhez képest itt nem csak egy sárkányokon lovagló hercegnő van, hanem több is, vagyis az alaphelyzet ígéretes.



De a Zsiványokban nem is a sztárírók a legfontosabbak, hanem a kortárs zsánerirodalom kismesterei, akik rengeteget írnak, mindenhová leadnak egy novellát, és a sok közepes regény és elbeszélés mellett időnként sikerül tényleg nagyszerű művekkel előrukkolniuk. Ők azok, akik új olvasókra találhatnak ezekben az antológiákban, ahol a laza koncepció miatt – mert abba, hogy „zsiványokról” szóljanak a novellák, bármi belefér – tulajdonképpen szabad kezet kapnak. Magyarországon pedig Joe R. Lansdale, Scott Lynch vagy például Lisa Tuttle még mindig ismeretlennek számítanak, ezért minden alkalom örömteli, amikor megjelenhetnek itthon. Annál pedig nincs is jobb mulatság, mint új kedvenceket felfedezni egy ilyen mély merítésből.

George R. R. Martin – Gardner Dozois (szerk.): Zsiványok, Fumax, 2015, 800 oldal, 5795 Ft.