Rángattak már ki rendőrök az autóból? Kendrick Lamar új lemeze

Fotó: Getty Images for BACARDI / Christopher Polk

-

Az új generáció legjobb rapperének tartott Kendrick Lamar új lemeze nem könnyű, de érdemes vele megküzdeni. Már csak azért is, mert sokan már most kinevezték az évtized legjobb albumának. Ehhez adunk segítséget.


Egy nehéz, sikeres lemez

Könnyen befogadható slágerek nincsenek rajta; a hiphop, a funky és az – itt bemutatott – neo-soul mellett sok a jazz, helyenként egyenesen free jazz; a szövegek az amerikai társadalom legégetőbb problémáit feszegetik szokatlan nyíltsággal és igen összetett költői nyelven; mindezt 79 percben – így leírva az ember biztos lenne abban, hogy egy olyan lemezről van szó, amelyet ugyan a kritikusok talán imádnak, de a nagyközönséget aligha érdekli. Nos, Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly című albumát tényleg imádják a kritikusok, na de az emberek is: első helyre került a Billboard albumlistáján, valamint Kanadában, Nagy-Britanniában és Ausztráliában. A Spotify-on soha még zenét nem streameltek ennyien egy nap alatt, mint amikor a lemez meglepetésszerűen, a bejelentett dátumnál hamarabb megjelent.


Kendrick Lamar


A népszerűség azért önmagában annyira nem meglepő: gyakoribbak a sikeres „nehéz” lemezek, mint azok a kommentelők gondolnák, akik szerint „ez más, mint az az értéktelen szemét, amit a tömegek fogyasztanak”. Kendrick Lamar mögött ráadásul ott áll Dr. Dre, illetve a legnagyobb kiadó, a Universal; továbbá már előző lemeze is siker volt, és megkapta a „klasszikus” jelzőt. (Emelni kellett a tétet: az újat többen már most kinevezték az évtized albumának).

Azonban a népszerűség itt nem csak egy külső dolog, hanem Kendrick Lamar küldetésének lényegéhez tartozik, hogy sok embert el kell érnie a művészi üzenetnek – hiszen egy egyszerre rendkívül személyes, és nagyon is társadalomjobbító szándékú lemezről van szó.


Nem én vagyok a következő popsztár, és nem én vagyok a következő társadalmilag tudatos rapper, csak egy kibaszott emberi lény vagyok

– mondta Kendrick Lamar még első lemeze, a Section.80 vége felé, ahol az is elhangzik: „lehet, hogy semmit mást nem kapsz ma este, de az is biztos, hogy megismered önmagad”. Ez a kettősség azóta is meghatározó nála. A társadalmi üzenet súlyát jól jelzi, hogy az egyik róla szóló írás így végződik: „Kendrick zenéje nem szabadíthat fel minket. De az, ahogy válaszolunk rá, talán igen.” Naiv túlzásnak tűnik, igen, de jelzi, hogy milyen tétet tulajdonítanak a lemeznek.


A lemez borítója


Az üzenet

Bár a kritikák, elemzések néha túl gyorsan letudják a zenét, hogy az üzenetre koncentráljanak, valójában a kettő nem választható külön. A To Pimp a Butterfly ugyanis nem prédikál. Van ugyan „üzenete”, eljut valahova, de ez a végeredmény önmagában közhely: tisztelet egymás és önmagunk iránt, ilyesmi. Azonban a lényeg pont az, hogy ide el kell jutni, és az út nehéz.

Ahhoz, hogy eljusson a tiszteletig, sőt, önmaga szeretetéig, a lemez főhősének belső és külső akadályokat kell leküzdenie. A belsők: depresszió, kételkedés – illetve a siker okozta önhittség, a gazdagság hozta csábítások, az elidegenedés a gyökerektől. A külső akadályok is kettősek: a feketék elleni rasszizmus (a személyes és az ún. intézményes rasszizmus: amikor egy népcsoport tagjai hátrányba kerülnek még akkor is, ha amúgy szándékosan, személy szerint nem is bántják őket – ilyenek a számukra egyáltalán választható életpályák); illetve a fekete közösség belső problémái (egyrészt a bandaháborúk, gengszterkedés és egyebek; másrészt Kendrick Lamar sok kritikát kapott azért, mert arról beszélt, hogy „nem vezet sehova, ha áldozatot játszunk”).

(Kendrick Lamar volt a Colbert Report utolsó zenészvendége. A lent látható, előadott szám nincs rajta a lemezen, nem is fog megjelenni, pedig igen erős darab)



Mindez akkor tud működni, ha a zene jelzi, hogy az út nehéz (ez tehát a funkciója a zene „nehézségének”), ám azért mégsem áthatolhatatlan, és a szöveg sem megfejthetetlen, vagy csak kevés beavatott számára dekódolható. Szükség van a megvalósítás profizmusára ugyanúgy, mint a személyességre.

Ez az a pont, ahol számunkra is a legkönnyebben megközelíthető a lemez. Mert igaz ugyan, hogy tőlünk távoli társadalmak, vagy akár korok problémáit is közel hozhatja a művészet (vagy ízlés szerint: bizonyíthatja, hogy bár a szereplők távoliak, problémáik lényegileg ugyanolyanok, mint a mieink) – ám az is, hogy Kendrick Lamar zenéje roppant erősen kötődik a mai amerikai feketék problémáihoz.


Nem a kertvárosok lakóihoz beszélek. Olyan ember beszél itt, akit rángattak már ki rendőrök az autóból, és szegeztek már rá fegyvert

mondta a rapper a New York Timesnak.


A lemezről szóló legszebb írás pedig így kezdődik: „Soha nem éreztem jobban a feketeségemet, mint az elmúlt három évben. Soha nem okozott több büszkeséget, és több félelmet.” A lemezt hallgatva a szerző szinte már fuldoklik a zene „mindent elárasztó feketeségében”. A másik oldalon ez a cikk azt próbálta megfejteni, hogy mit kezdjenek ezzel a fehér rajongók, mérsékelt sikerrel. No és akkor mit kezdjünk ezzel mi, akik nemcsak fekete, de még fehér amerikaiak sem vagyunk?

Itt lehet a kulcs a személyesség és a lenyűgöző zenészi-technikai tudás párosa, hiszen Kendrick Lamart joggal tartják generációja, vagy talán minden idők egyik legjobb rapperének.


Bravúrok és apró csodák

Az első lemez meghozta Kendrick Lamarnak a kritikai elismerést, és Dr. Dre mentorálását. A következõ, 2012-es good kid, m.A.A.d city című album a személyességre koncentrált: arról szól, hogyan nő fel a „jó fiú” Kendrick Comptonban, Los Angeles hírhedt gettójában, nem mellesleg a gengszterrap szülőhelyén. Talán túlzás, ha klasszikusnak mondjuk a lemezt, ám biztos, hogy gyakran hivatkoznak rá évek múlva is. A zene sokszínű, mint ahogy Kendrick előadásmódja is: bátran bújik különféle karakterek bőrébe, akár önmagát nevetségessé téve, például a túlzásig kanos tinit is eljátssza a lemez legszórakoztatóbb dalában. A good kid... ugyan kerek történet, de zeneileg nagyon kiugrik róla néhány szám. Ilyen például legnagyobb, fura sorsú slágere: a Swimming Pools az alkohol veszélyeiről szól, ámde ivós partik kedvelt aláfestő zenéje lett.



Ezzel szemben a To Pimp a Butterfly egy jóval egységesebb, vagy legalábbis egyben végighallgatandó album (ezért is tűnik tudatosnak, hogy nincsenek rajta kiugró slágerek), ráadásul jóval élőbb is a megszólalása. A rapper szerepjátéka még erősebb, még sokszínűbb – és az a zsenialitás, ahogyan a nyelv ritmusával bánik, még elképesztőbb. Azonban soha nem lesz öncélúvá (nem mintha azzal gond lenne, lásd a mai fura rapperek játékait), hanem a mondanivaló szolgálatában áll. Az alábbiakban példákat mutatok erre, öt számot a tizenhatból, amolyan bevezetésként abba, hogy mitől igazán jó a To Pimp a Butterfly.



Zeneileg az egyik legkönnyebben megfogható szám a How Much a Dollar Cost: szép, szomorú bólogatós hiphop az alap. A szöveg pedig egy rendes történetmesélős hiphop, legalábbis annak indul: Kendricktől kér egy dollárt egy hajléktalan, szerinte nyilvánvalóan crackre. Nem ad, ott is hagyná, de nem tud szabadulni a tekintetétől, beszélgetni kezd vele, elmondja, hogy miért nem ad: az önzés nem rossz, az juttatta őt ide. A rap az elején tényleg csak történetmesélésnek tűnik, amelyben nincsenek rímek, de még feltűnő ritmizálás sem: ha úgy jön ki, Kendrick lazán megnyújtja a sorokat. Később egyre több lesz a rím, a kiugró ritmus, de csak fokozatosan. Végül a poént már művészileg nagyon megformáltan, ravasz rím- és ritmusképletekkel telítve mondja el a hajléktalan, akiről kiderül, hogy Jézus. És a címbeli kérdésre is választ ad: mit ér egy dollár – neked pont a mennyországbéli helyedbe került.



A látszólag egyszerű után egy feltűnően bravúros darab. Pharrell Williams az utóbbi években legjobb alapjait Kendrick Lamarnak írta: az előző albumra a szomorú-szép good kidet, ide pedig az Alrightot. A ritmus szaggatottsága a Neptunes nagy korszakát idézi meg, azonban mintegy tompított formában; a vokál is szaggatott és természetellenesre vágott, de ezt álkellemesség próbálja elfedni. Kendrick Lamar számtalan flow között ugrál; egy hadarós részre egy hirtelen megállás következik, majd amikor a következő hadarás után ugyanezt várnánk, akkor ismét valami egészen más. Mindez együtt hatásosan húzza át a refrén kimondott üzenetét, hogy „minden rendben lesz” – valójában ez nem ilyen egyszerű, még egyáltalán nem tartunk itt, már ha valaha eljutunk ide.



A Wesley's Theory a lemez nyitószáma. Míg az Alrightnál megfogható volt, hogy a szaggatottság és sokszínûség mit jelent, itt leginkább önmagát jelenti: ha akarjuk, azt jelzi előre, hogy milyen kanyargós utat kell bejárnunk. Az alap (amelynek Flying Lotus a producere) össze-vissza kanyarog, van benne blaxploitation-minta, mókás P-funk tiszteletkör, nyúlós G-funk szintitéma, finom fuvola, musicales túlzásokkal játszó kórus stb. stb. Ha valaki, hát Kendrick Lamar tudná mindezt összetartani, de direkt nem teszi, hanem beszáll a játékba.



Bizonyos értelemben ez a mélypont, illetve a csúcs-, az egyik előre kiadott, felvezetõ szám. Kendrick Lamar egyetlen lendülettel, reszelős hangon nyomja végig a saját részeit (nem véletlen, hogy a refrént átadja, mégpedig a Kanye West Yeezusán is vendégszereplő jamaicai Assassinnak), ami teljesen hihetővé teszi, hogy ez egy minden áttétel nélküli, dühből kiszakadt szám. Még a kiállást sem veszi észre, viszi tovább az indulat. És akkor ott az utolsó szó: a többször elhangzó „hypocrite” jelentése a végén megváltozik, hiszen kiderül, hogy legfőbb képmutató a rasszizmus ellen ágáló beszélő, aki saját maga is megölt egy „nála is feketébb niggert”. Még a hiphopban is ritka, hogy egyetlen kimondott szó önmagában ennyire erős, emlékezetes legyen.



A kedves, kattogós neo-soul Momma második versszakát szeretném kiemelni. Az első versszakban naggyá lett Kendrick itt azt ecseteli, mi mindent tud (az „I know” ismétlésére épülő rész mintha a tini nihilizmus 2012-es himnuszának válaszolna), ismeri a világ működését, az élet értékét, mindent. Aztán a végén rájön, hogy szart sem tud, mégpedig „azon a napon, amikor hazajöttem”. Ezt az egyszerű sort Kendrick a lehető legegyszerűbben mondja el; az addigi sorok öngúnnyal átitatott hanghordozása után a lehető legtermészetesebb hangra váltva, bele a zene pillanatnyi szünetébe. Az ilyen apró megoldások változtatják át a közhelyet (a híres ember azt hiszi, mindent tud, de hazaérve rájön, mindez semmit nem ér) egyedivé, olyasmivé, amiről elhisszük, hogy ez tényleg a megélt valóság. És az ilyen apró csodák miatt érdemes sok időt eltölteni ezzel a lemezzel, mert.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!