Figyelem! Felnőtteknek szóló tartalom.

Elmúltam 18 éves, Belépek. Még nem vagyok 18 éves.

Pont azt mutatja meg, amit nem akarunk látni

Forrás: AFP

-

A filmek a kamaszkort legtöbbször viharos, mégis romantikus időszaknak ábrázolják, melynek során ugyan adódnak kisebb problémák a szülőkkel, a barátokkal és a sulival, de aztán mindenki rátalál saját magára meg a szerelemre, és sínre kerül az élete. A Kölykök rendezője, Larry Clark kicsit másképp látja ezt a dolgot. Az ő fotóin és filmjeiben a kamaszok ész nélkül drogoznak, mindent megdugnak, ami mozog, és az is előfordul, hogy megölik egymást. Új filmje, a Szégyentelenek e heti premierje kapcsán bemutatjuk a művészt, aki szembesítette Amerikát az igazsággal.


Az 1943-as születésű Larry Clark tizennégy évesen kezdett segíteni babaportrékat készítő, fotós édesanyjának a munkában. Onnantól mindig volt nála fényképezőgép. Tizenhat évesen kezdett intravénásan amfetamint használni. Barátai az oklahomai Tulsában nem találták különösnek, hogy Larry fotókat készít róluk, miközben belövik magukat, dugnak vagy éppen egy pisztollyal játszadoznak. Clark vagy tíz éven át fotózta társait, aztán 1971-ben egy fotós barátja, Ralph Gibson segítségével kiadta a Tulsa című, hatalmas visszhangot kiváltó albumot. Az egyik fotón félmeztelen, terhes lány drogot ad be magának, a következő képeken pedig egy csecsemő temetését látjuk. Egy fiú ül egy ágyon, kezében lőfegyver, alatta felirat: „Meghalt, 1970”. Fiatalok lövik magukat ágyban, kádban, mindenhol.



A vékonyka könyv fekete-fehér fotói szembesítenek az amerikai álom szertefoszlásával, az optimista hippikultúra lesújtó ellenpontjával, a vietnami háború okozta kiábrándultság pusztító hatásával. Az album közvetlen hatást gyakorolt Martin Scorsese Taxisofőrjére, de Francis Ford Coppola és Gus Van Sant filmjein is nyomot hagyott. A szex, drog és erőszak hármasát, ami azóta is meghatározza Clark művészetét, ilyen formában, ilyen nyersen és expliciten senki sem tolta korábban az amerikaiak képébe. Nézzétek, ilyenek a gyerekeitek!


Larry Clark fotója


Amikor Clarkot arról kérdezik, miért csinál ilyen, egyesek szerint exploitatív képeket, egyszerű a válasz: „Miért ne mutathatnánk meg mindent?”. Fiatalkorában nagy hatással voltak rá a LIFE magazin fotósorozatai, de feltűnt neki, hogy a fotósok „sosem mentek túl egy ponton. Ez volt a szabály. Számomra nincsenek szabályok.” Gyerekkorában az iskolában mindenki pontosan tudta, hogy kik azok az osztályban, akiket durván vernek a szüleik, és ki az a lány, akit mind az öt bátyja rendszeresen megerőszakol. De nyíltan senki nem beszélt ezekről a dolgokról. Clark viszont úgy érezte, ez mind az élet része, és meg kell mutatni. „Ha mások csináltak volna ilyen fotókat, nekem nem kellett volna.” De más nem csinált.


Larry Clark 2013-ban


A Tulsa előszavában tárgyilagosan megvallja, hogy három éven át mindennap lőtte magát amfetaminnal, aztán elköltözött Tulsából, de „ha a tű egyszer bement, sosem jön ki”. Következő albuma, a Teenage Lust csak 1983-ban, negyvenéves korában jelent meg, mert közben rácsúszott a heroinra. Mint az alcím – „Egy önéletrajz” – is mutatja, az albumban Clark saját elveszett kamaszkorának szexuális kicsapongásait próbálta feleleveníteni tinikről készített fotói segítségével. A képeken kikötözős szex fegyverrel, gruppen, otthonról elszökött, tévelygő fiatalok és persze drogozás.


Larry Clark fotója


Vannak, akik voyeurisztikusnak tartják a művészetét, de Clark sosem a külső szemlélő nézőpontjából tekint alanyaira, mindig „belülről kifelé” fényképez, filmez. Már elmúlt ötven, amikor '95-ben bemutatták első filmjét, a nagy hatású Kölyköket (Kids), ami Rosario Dawson és Chloe Sevigny filmes debütálása volt. A keletkezéstörténete rajongói körében elég jól ismert: Clark egy New York-i parkban héderezett, figyelte a deszkás srácokat, és szóba elegyedett az egyikükkel, a tizenkilenc éves Harmony Korine-nal. Korine-t érdekelte a filmkészítés (később ő rendezte például a Gummót és a Spring Breakerst), és megdumálták, hogy ír Clarknak egy saját maga és deszkás haverjai életén alapuló forgatókönyvet. Három hét alatt kész lett vele.



A Kölykök egy nyári napon játszódik New Yorkban, főhőse egy Telly (Leo Fitzpatrick) nevű tizenhat éves srác, aki rákapott, hogy szűzlányokat dug. Jennie (Chloe Sevigny) csak egyszer szexelt életében, mégpedig Tellyvel, és kiderül, hogy HIV-pozitív. A lány nyakába veszi a várost, hogy szóljon Tellynek. Szüleik által elhanyagolt, kallódó srácokat követünk, akik jönnek-mennek, deszkáznak, drogoznak, összevissza szexelnek. Sokszor kellemetlen nézni, de húsz évvel bemutatása után is igazi, őszinte képet mutat a 90-es évek elátkozott generációjának mindennapjairól.

A csapongónak és improvizatívnak tűnő film valójában majdnem minden jelenete pontosan meg volt írva, de azért olyan életszerű, mert a srácok lényegében magukat alakítják, a Clark által hozzátett HIV-sztorin kívül minden, amit látunk, megtörtént valamelyikükkel. Egy valós közeg valós szereplői jelennek meg, amit szomorúan aláhúz, hogy a Telly barátját, Caspert alakító Justin Pierce öt évvel később öngyilkos lett, a Harold nevű szereplő pedig drogtúladagolásban halt meg. Hamilton Harris, aki szintén játszott a filmben, egy ideje már gyűjt The Kids című dokumentumfilmjére, amelyben bemutatná a filmet ihlető srácok valós életét és utóéletét.


Larry Clark, Justin Pierce

Larry Clark és Justin Pierce a Kölykök forgatásán


Clark maradt ennél a témánál, de egyre sötétebb irányba vitte el: minden filmjében értékvesztett tiniket mutat be, akik fizikailag és szexuálisan bántalmazzák egymást, miközben sokszor őket is bántalmazzák a szüleik, és ami akár gyilkosságig (Genya) vagy öngyilkosságig (Ken Park) is fajul. Amerika nem reagál túl jól arra, hogy Clark így ábrázolja a tiniket. Már a Kölykök forgalmazása is nehézségekbe ütközött, de azt a találékony Weinstein testvérek megoldották, a Genyát viszont csak Los Angelesben és New Yorkban vetítették, a Clark más filmjeinél is több explicit szexet és erőszakot felvonultató Ken Park pedig egyáltalán nem került forgalmazásba az USA-ban, Ausztráliában pedig be is tiltották.


Ken Park

Ken Park


Legutóbbi filmje, a nálunk most bemutatott Szégyentelenek (The Smell of Us) nagyon hasonlít a Kölykökre, csak a deszkás, drogos srácok most nem amerikaiak, hanem franciák, és nem feltétlenül azért teszik tönkre magukat és egymást, mert a szüleiktől semmit nem kaptak. Tény, hogy akad köztük, akiről kiderül, hogy a vérfertőzést lazán felfogó anyja elől menekül, de olyan is, aki kiegyensúlyozott, értelmiségi családja értékeihez nem akar vagy nem tud kapcsolódni. A fiúk unalomból prostituáltnak állnak, a lányok unalomból leszopják őket, amúgy pedig ma már „minden fiú buzi”.



A tinédzserek talán még elkeseredettebben, reménytelenebbül és elhibázottabb módokon keresik magányukra a gyógyírt a testiségben, de hiába igazi a fasz és a hónalj szaga, valódi kapcsolódás nincs köztük, csak bántani tudják egymást. Ami változott a Kölykök óta, hogy telefonjaikkal és kameráikkal mindent rögzítenek és minden kikerül az internetre. Van egy srác, aki szinte az összes jelenetben felbukkan, és a legvalószínűtlenebb helyzetekben is filmezi a többieket. Clark elmondása szerint ez a fiú ő maga, aki egykor fényképezőgépével nyomult be barátai intim tereibe.

De Clark ténylegesen is beletette magát a filmbe: ő a Rockstar becenevű vén csöves, aki a deszkás srácok közt kúszik-mászik a Földön, és az egyik jelenetben összehugyozza magát. Bár eredetileg Pete Doherty játszotta volna, és Clark csak azért ugrott be a helyére, mert Doherty nem jelent meg a forgatáson, jelenléte önironikus gesztussá vált: ő a szánalmas, vén trotty, aki ott fog megdögleni a tinik közt, a srácok észre sem veszik majd, hogy meghalt, ahogy deszkájukat ugratják a hullája fölött.


Szégyentelenek forgatás, Larry Clark

Larry Clark a Szégyentelenek forgatásán


Hogy hetvenévesen miért nem tud leszakadni a tinikről? Több válasza is van erre. Egyrészt a mai napig kompenzálni próbálja azt, hogy a saját gyerekkora szeretettelen apja miatt nem volt boldog. Másrészt tiniként kezdett el dolgozni tinik közt, az ő felnövéstörténeteiket dokumentáló, amatőr antropológus lett belőle, és azóta is az érdekli, hogy ez a folyamat hogyan zajlik különböző kultúrákban, helyzetekben és helyszíneken. És tényleg úgy dolgozik, mint egy antropológus: azokkal a punkrockot hallgató deszkásokkal, akikről Külvárosi rockerek (Wassup Rockers, 2005) című filmje szól, évekig együtt lógott, a főszereplő, Jonathan Velasquez, egy időre hozzá is költözött, mert nem jött ki jól a szüleivel. Clark egyébként a fotózással sem hagyott fel, ennek a társaságnak az életét a Los Angeles 2003-2006 Vol 1 című albumban dokumentálta.


Larry Clark

Larry Clark mutatja, hogy magára tetováltatta a filmje címét


Azt mondja, valójában „a munkám mindig saját magamról szól. Történetmesélő vagyok. Az sosem érdekelt, hogy valakiről készítsek egyetlen képet, és továbblépjek. Szeretek hosszú időt együtt tölteni azokkal, akiket fényképezek.” Szóval Clark gyakorlatilag beépül az alanyai közé, és ezáltal a fotók végül épp annyira szólnak a saját életéről, mint azokéról, akik a képeken szerepelnek.

A Szégyentelenek egyik zavarba ejtő jelenetében egy vén, lábfetisiszta tata hosszan, élvezettel nyalogatja, szopogatja a prostituált főhős (Lukas Ionesco) lábujjait. Őt is Larry Clark alakítja (szintén azért, mert az utolsó pillanatban kiesett a színész, aki a szerepet játszotta volna), aki kénytelen volt a srác iszonyú mocskos lábát a szájába venni. Igaz, néhány perc nyalogatás után olyan tiszta lett, hogy már nem volt vele gond, és Clark úgyis csak arra tudott gondolni a felvétel közben, vajon a felnőtt gyerekei mit szólnak majd, amikor ezt meglátják. Senki sem vádolhatja azzal, hogy nem teszi oda magát.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!